Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-07 / 132. szám

8. oldal

1970. június 7, vasárnap

Kitüntetett pedagógusok

Tegnap három Bács megyei pedagógus kapott jó munkája elismeréséül magas kitüntetést a művelődésügyi minisztertől.

Szekér Endre (Kecskemét) „Kiváló tanár”, VárNagy Róza (Bácsalmás), Némedi Imréné (Kiskunfélegyháza), Növök Rostás László (Mélykút), Sándor András (Kunszentmiklós), Seregi Imréné (Kalocsa), rSólyom Ferencné (SzalkVárszegi Gyuláné, a „Kiváló tanító” kitüntetés tulajdonosa kedves tanítványai körében.

szegi Gyuláné „Kiváló tanító” és Hunyadi Lászlóné „Kiváló óvónő” lett.

A kitüntetéseket a Művelődésügyi Minisztériumban vették át.

A Kecskeméten megrendezett ünnepségen dr. Varga Jenő, a megyei tanács vb-elnöke adta át a kitüntetéseket.

Az Oktatásügy kiváló dolgozója: Barabás Imre (Géderlak), Dániel Géza (Kalocsa), dr. Fekete Bertalan (Katymár), dr. Főző Endréné (Kecskemét), Ga- lántai János, (Baja), Gazda Istvánná (Szabadszállás) Győrök Imre (Jászszent- lászló), Karátsony Kálmán (Kecskemét), Korsós István (Lajosmizse), Nagy Istvánná (Baja), Nagy József (Kiskunfélegyháza), Cs.

szentmárton), Varjasi István (Soltvadkert), dr. Tóth Géza (Tiszakécske).

Kiváló dolgozó: Csík Kálmánná (Tázlár), Geri Józsefné (Kalocsa), Jánosi Dezsőné (Kiskunfélegyháza), Hegyi János (Soltvadkert), Kunstár András (Kunszentmiklós), Mészáros Józsefné (Kecskemét).

Miniszteri dicséretet kapott: Ballá Sándorné (Kiskunhalas), Dobos József (Kunszentmiklós), Igó Elek- né (Kecskemét), Őri Tibor (Ágasegyháza).

A KISZ KB az ifjúsági mozgalomban ' kifejtett munkásságáért KISZ Érdeméremmel tüntette ki Kiszely Zoltánnét (Baja) és Aranykoszorús KlSZ-jel- vényt kapott Dózsa László (Jánoshalma).

NYELVŐR

„Nőm lehöt” vagy „nem lőhet”

KISZ építőtáborok az árvízsújtotta vidékeken

A KISZ KB intézőbizottsága határozatot hozott az árvízvédelmi, mentési és újjáépítési munkához nyújtott segítés módjáról. Eszerint gyors ütemben kilenc építőtábort szerveznek ott, ahol a fiatal munkáskezekre a legégetőbb szükség van. Július 28. és augusztus 23. között összesen mintegy 6000 fiatal tevékenykedik majd az árvízkárosultak megsegítése, s az újjáépítés érdekében. Tivadar község térségében négy tábort állítanak fel, itt 800 szakközép- iskolás és 800 gimnazista

A Kunbajai Állami Gazdaság dolgozói — a szocialista brigádtagok kezdeményezése nyomán röp- gyűléseken csatlakoztak az árvízkárosultak megsegítésére kibontakozott országos akcióhoz. Fizetése egy-, illetve kétnapi összegét kínálta fel a gazdaság 1137 dolgozója, s a vállalásnak megfelelően 101 840 forintFénylik a cigaretta pa- rázsa. A kéz megremeg és a parázs az asztal lapjára hull. Az ember akaratlanul is sajnálja a tükörsimára politúrozott fafelületet, amelyen minden bizonnyal ott marad az égés nyoma. Szükségtelen az aggodalom, a parázs nem hagy nyomot. A 7. számú Moszkvai Bútorgyár igazgatója, B.

I. Krupnov most újra rágyújt. és az égő gyufát az asztallapra dobja.

Harminc másodpercen át pislog a narancsszínű lángocska az asztal lapján, s amikor kialszik, a tükörfelület érintetlen. így ismer vesz részt a helyreállítási munkálatokban. Fehér- gyarmaton három tábor 1250 önkéntese segédkezik majd több mint 300 ház felépítésében. Jánkmajtis térségében — négy turnusban — 900 fiatal szakmunkástanulót várnak, Nagyhódos környékén 1600 fiatalra lesz szükség.

Szeged és Makó térségében az árvízvédelemhez felhasznált anyagok mentése lesz a fiatalok feladata, ezért hozzáláttak két Csongrád megyei tábor szervezéséhez is.

tál járultak hozzá a bajbajutottak helyzetének megkönnyítéséhez. Az akció bonyolításában a szocialista brigádtagokon kívül a gazdaság pártszervezete jeleskedett.

A megyében működő ügyvédek 25 ezer forintot ajánlottak fel és fizettek be az árvízkárosultaknak nyújtandó segítség céljára.

kedtünk meg azokkal a „páncélozott” bútorokkal, amelyeket az említett gyár készít. *

— Elsők között kezdtük meg az úgynevezett poli- efir lakkal kezelt bútorok gyártását — mondja az igazgató. — öt éve még csak minden ötödik asztalt borított ilyen kéreg, az év eleiétől pedig már minden gyártmányunkat műanyagpáncél borítja.

Körülbelül százezer különböző asztal kerül innen évente az üzletekbe. S valamennyi tükörfényes. A kézi lakkozás persze már régesrégen kiment a divatAz őzéssel kapcsolatban nagyon tanulságos a szegedi hajóhídhoz fűződő adoma. A hajóhídon való átmenésért csak az idegenek fizettek hídpénzt, a szegediek nem. Ügy látszik, akkor is fontos volt a bevételi terv teljesítése, azért a vámos minden ismeretlen emberrel szóba elegyedett, hogy megtudja, szegedi-e az illető. De az utas is igyekezett megme- nekedni a hídpénz fizetésétől, így hát szögediesen igyekezett beszélni. Ha például a vámos megkérdezte az utastól, hogy aratnak-e már, és az azt felelte, hogy „még nőm lehöt aratni”, irgalom nélkül megfizettette vele a vámot, sőt még meg is tréfálta: Ha aratni „nőm lehöt” akkor pénz nélkül „nőm mehöt” át a hídon.

Jogosan merül fel a kérdés, van-e rá szabály, hogy melyik köznyelvi „e” hang helyett lehet ö hangot mondani. De mielőtt ezt ismertetnénk, mint érdekességet említhetjük meg, hogy az e és ö hang váltakozása az egyes szavakban nyelvünk fejlődésével alakult ki. Elég, ha a ser—sör, tepertő—töpörtyű, per—pör, fel—föl, csend—csönd, perből, s az egy-két évvel ez- előttig honos gépek is sok kívánnivalót hagytak maguk után mind minőségileg, mind termelékenységüket tekintve. Azóta új csarnok épült a gyárban, az új gépek számára.

— A régi berendezéssel — mondja a poliefirműhely vezetője, Anatolij Rogyinov —, hetven asztal készült el naponta. Ma már a kétszáz sem jelent felső határt. Az új gépek és gyártási eljárások segítségével kétszeresére emelhettük a nagy keresletnek örvendő asztalok gyártását.

N. Tyetyerin

kelt—pörkölt szópárokra

gondolunk. Az őzés a régi magyar nyelvben általánosabb volt, mint ma. így például a Halotti beszéd harmadik szavának olvasása szümtükhel, amiből később a szömtökkel és még később a szömötökkel alak lett. Ennek a szömötökkel szónak pedig a mai köznyelvben szemetekkel felel meg.

Térjünk most már rá az őzés szabályaira. Csak az úgynevezett zárt „e” hangot lehet ö-nek mondani, azokat se minden szóban. A zárt ,,e” hang jelölése: a kétpontos é. Sajnos, ezt az é hangot az elmúlt száz év folyamán könnyelműen lehagytuk nyelvünkből. Ma már gyakorlatilag nincs meg a magyar nyelvben, néhány nyelvjáráson kívül nem sokan színezik vele a beszédet. Szándékosan mondtam, hogy „nem színezik”. Azért olyan egyhangú ma a beszédünk, mert minden „e” hangot nyíltan ejtünk. (Hogyan hangzott ez az é hang? Megtudhatjuk, ha például a kenyér szóban az é-t úgy ejtjük, mint az é-t, csak rövidebben.)

Ma a „mentek” igét egyformán ejtjük, akár én mentek valamit a tűzből, akár ti a városban mentek, akár ők tegnap a városba mentek. Holott így kellene ejteni: én menték, ti menték, ők méntek. Ezt az é hangot ejtik ö-nek Kecskemét és Szeged környékén, sőt Baranya és Somogy egyes részein is.

Figyeljük meg jól a következő mondatokat: Még kéll, hogy várj, ném mehetsz el nélkülem. Mégté- szém, ha még tudom tenni. Ilyen szémérmetlen embért még életemben ném láttam.

Ezeken a mondatokon lehet gyakorolni az é ejtését. Aki pedig az é helyett ö hangot tud folyamatosan ejteni (a nem kivételével), az már az őző nyelvjárás alapismereteiből is jelesen vizsgázik.

Kiss István

Hz árvízkárosultakért

..Páncélozottbútoiok

Találkozás - tizenöt év után

Akkor, tizenöt évvel ezelőtt alig vártuk, hogy kikerüljünk a tanáraink által nagybetűvel emlegetett ÉLET-be. Most, amikor visszatértünk a Bajai Türr István Közgazdasági Technikumba, meghatottan járkálunk a falak között, a tablók alatt, s bár mindenki tréfálkozik, a kapkodó tekintetekből érezni lehet, hogy már nem az iskola a központ. A gondok ugyan kívül maradtak, de teljesen nem vethette le az ember a tizenöt évet, abból sokat behozott az üvegajtón. Nem tudjuk megtenni, valóra váltani a „hadd feledjem el, hogy férfi lettem

___” óhaját. Mindezek ellenére nag

yon jó beülni a szűk padokba kopaszon, szemüveggel, izgatottan körülnézni: látják-e a srácok, hogy a pocakkal baj van, kicsi a hely a padban. A srácok látják és a tsz-főkönyvelő — aki otthon tekintély lehet — itt most pirulva, kényszeredett mosollyal fogadja a feltörő kacajt.

Együtt az osztály. Legalábbis, akik elérhető közelségben laknak, azok eljöttek. A kaland megtévesz- tettjei azonban héthatáron is túl, nem éppen kényúri sorsban most bizonyára az osztályra gondolnak: Hej, ha én is közietek lehetnék... De ha jöhettek volna sem jönnek, mert a szégyen, a várható kérdések özöne, a mi a fenének mentél ki, aztán az azt hitted, ott nem kell dolgozni stb. — kínosak lettek volna. Olyan is van közöttük, aki „hadititok” lett — atomfizikus valahol Kaliforniában. Érthetetlen. Közgazdasági érettségivel — s még az is mezőgazdasági szakon — atomfizikus. Nehezen hiszem. De nem ez a lényeg, hanem, akik itt vagyunk. Ki mire vitte, hol és hogyan él, milyen tervei vannak.

Egymás után állnak fel a fiúk. Pepi gépi adatfeldolgozó. A következő földmérési csoportvezető, a másik lakatos, a harmadik szerszám tervező, pénzügyi főelőadó, szállodai gondnok, járási KISZ-titkár, válogatott kosárlabdázó, s mellesleg csoportvezető egy üzemben, statisztikus egy megyei vállalatnál, nyomozó, főagronómus, aki arról panaszkodik, hogy zűr van a tsz-ben, s közben alig fér az egykori padban. Egy társunk az árvíznél van — ő az osztály hőse ebben a pillanatban, de a következőben már nem. Feláll ugyanis az egyik legjobb barát, legjobb ember, akit az első pillanatban nem ismertem meg, mert teljesen megőszült azóta: bányamentő Komlón, a Zobák- aknán.

— Az én hivatásom nem könnyű, de nagyon szép. Azt nem lehet elmondani fiúk, hogy mit érez az ember, ha az ötgyerekes családapát kihozza az omlás alól, ha hét-nyolcszáz méter mélyen vagyunk és tudjuk, hogy csak mi menthetjük meg az eltorlaszolt embereket. Halljuk a segély kiáltásokat, de vigyázni kell az újabb omlásveszélyre. Ilyenkor semmi más nincs az ember fejében, mint az, hogy ki kell hozni őket. Veszélyes, de gyönyörű hivatás ez.

Néma csend fogadja szavait, s minden szem a toronymagas, erőteljes, őszhajú ember felé fordul. A tekintetekben egy mondat: Ez igen, büszkék vagyunk rád, Béla!

Megfigyeltem, hogy mindenki ezzel fejezte be néhány perces „felszólalását”: én elégedett vagyok, szeretnek a munkahelyemen, jól érzem magam ott.

Némi irigység is elfogott. Figyeltem az osztályfőnök arcát. Az élénk érdeklődés, az elégedett mosoly, a kíváncsiság, a büszkeség, a meglepetés fényfoltjai váltakoztak rajta. Mit gondolhat ez az ember, akitől valamikor tizenöt, tizennyolc éve „rettegtünk”, mert szigorú volt, de akit belül mindig szerettünk, mert igazságosan volt szigorú, s most látjuk, magunkon tapasztaljuk, hogy kellett nekünk az akkori szigor. Meglep, hogy még most is tudja mindenkinek a nevét, érdeklődik a család többi tagja, a szülők iránt, tudja ki hol lakott akkor, s most hol él. Érdekesen színesen beszél önmagáról, életéről, gondjairól. A töprengő ember meditációja ez, a sokat tapasztalt idősebb testvér tapasztalatcseréje a fiatalabbakkal.

Akkor mi tudtuk, hogy neki sem könnyű, ő is elmondja most, hogy bizony gyakran gondot okozott egy vacsora, egy jobb ruha. Most elégedett, s ha nem is mondja, mi meglátjuk rajta éppen úgy, mint ő rajtunk.

Egyperces néma felállás. Legutóbb még itt volt. Mibe halt meg, mikor halt meg? Elvitte a rák. Borzalmasan szenvedett. Három vagy négy éve. Fényképek járnak körbe: itt van a balszélen, éppen mögöttem áll. Magas homloka, dús fekete haja, értelemmel csillogó szeme. Jófejű gyerek volt, szertelen, szenvedélyes jó barát. Ö az első — jegyzi meg valaki.

Aztán az emlékek. Tizenöt év után minden „korabeli” esemény kellemes emlék, még a matematika, a statisztika órák is. Emlékszel Süldő! Tudod Szőrös, amikor...! Ugye te voltál az Lisztes, aki...! Egyszer a Colost kihívta a Kopasz...! Csak a Pepinek volt órája az osztályban ...! A kis Pocos nem jött el, gyereke lett... (Derültség a teremben.)

Aztán később, a fehér asztalnál arról beszél a társaság, hogy jó lenne többször találkozni, mondjuk évenként. Nagy lelkendezés, poharak emelkednek a magasba. A mellettünk mosolyogva ülő asszonyok megértő pillantásokat vetnek ránk. Most láthatják az otthoni komoly férjeket, családapákat, mint gyerekeket, akik ismét, kisdiákok lettek, s könnyekig nevetnek egy-egy mondaton, amelyet pontosan idéz valaki.

Hangos a Sugovica-parti Halászcsárda, az egykori Véndiófa. Kint a hideg május szele kavarja a vizet, éppen úgy, mint tizenöt, húsz, vagy huszonöt éve. Csak az emberek mások körülötte, csak a táj, a város, az ország változott meg, „csak” nyugodtabban. elégedettebben él mindenki.

Éjfél körül, amikor a vizek fölött már nem csa- pong a denevér sem, messzire viszi a szél az összeölelkezett férfiak énekét: Isten veletek cimborák..; A kései sétálok azt hiszik, hogy érettségi bankettet tart egy osztály a Véndióban, pedig öreg legények vannak itt, akik tizenöt éve léptek ki a nagybetűs ÉLET-be. Gál Sándor