Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-24 / 146. szám

6. oldal 1970. június 24, szerda Ha nők ütik a vasat. Emlékezés Bizonyára az osztály fa­lára aggatott színes és stíl- szerű üzemi fotók — nyál- csurgatóan konyhakész ba­romfifertályok „látképei” — adták az ihletet, hogy Tóth Ilonával, a Baromfi- ipari Országos Vállalat kecskeméti gyárának KISZ- titkárával a vásári nagy­díjat nyert, bontott broiler- pulykáról kezdjük a beszél­getést. Kisebb átmenetek után, de mégis elég várat­lanul hangzott el a kérdés: — Hogyan lett KISZ-tit- kár? Élénk érdeklődésű, nagy kék szeme megtelik mo­solygással, a nyakát kissé behúzza, száján apró fin­tor jelzi érzéseit: „Hát erre mit is lehet mondani?” — De máris válaszra kész. Fehér munkaköpenyes, könnyed alakját amolyan tárgyaló pózba egyenesítve, a hagyományos életrajzi megoldást választja. 1966 óta dolgozik a gyárban. Se­gédmunkásként kezdte, s néhány részleget kivéve „végigment” az egész gyá­ron. Lett aztán üzemímok, normás, ez, az, ismét nor­más. — ... Most pedig itt va­gyok a tervosztályon. — Pontot tenne, de mivel megismétlem: — Tehát mint segédmun­kás került ide négy éve? — Érettségiztem, fél évig a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumba jártam, de ... anyagi okok miatt ... abba­hagytam. — Hamar feltalálta itt magát? — Nem volt nehéz... Hatvannyolcban már a marxista középiskolában vizsgáztam, tavaly pedig öt hónapos KISZ központi is­kolán. Az előbbit kiváló eredménnyel, az utóbbit kö­zel száz hallgató közül ki- lencedmagammal — jele­sen. Múlt év ősze óta va­gyok KISZ-titkár. Közben — szinte alig hallhatóan — jegyzi meg: — Természetesen, a ter­melőmunkában sem vallot­tam szégyent... Gondolom, ezért is... A tények beszélnek Hogy Ica milyen KISZ- titkár? Nem lehet véletlen, hogy működése óta meg­duplázódott az ifjúsági szer­vezet taglétszáma; jelenleg nyolcvanhárom, — a mint­egy háromszáz „KISZ-ko- rú” fiatal közül, akik két­harmada vidékről bejáró és sokan az otthoni szervezet­ben tagok. — Vannak-e ifjúsági bri­gádok? — Az idén januárban alakult a csomagolóban a tizenkét tagú Április 4 brigád. — Régebben nem volt? — Ügy indult a ma már nyolcszoros szocialista bri­gád, a Béke ... Csak hát kiöregedett — neveti el a végét, s hozzáteszi: — En­nek a tagja vagyok én is. De többen is olyanok, akik elkerültünk a tojásfeldol­gozóból ... A brigád most kapja meg az aranyfokoza- tot. Ugyanúgy a Lenin bri­gád is... A Békéből hár­man versenyeztünk a fel- szabadulási vetélkedőben. Második helyezést értünk el. 300 Ft-ot kapok a bri­gádtól egy jugoszláviai ki­rándulásra. Ketten Pécsre látogatnak el, szintén abri- gádpénzből juttatott hozzá­járulással ... Szeretünk ki­rándulni. Februárban Agg­teleken voltunk, — július­ban a Balatonra ruccanunk el... — Megbecsülik-e a KISZ- tagságot az üzemben? Fiatalok a vezetésben Kerek kéik szeme felcsil­lan. — Az üzemi vezetők nagy része fiatal... — Uj- jain számol. — KISZ-tag a programozó, az egyik fő­művezető, a technológus, s legalább tizenöt művezető, csoportvezető. — Sokszor jár lent a munkahelyeken ? — Naponta. Szeretek sok időt tölteni az emberek kö­zött. Ha minden részleget végigjárok, három óra hosz- szat is eltart. Ha munka­helyi problémákkal kapcso­latban szólnak a fiatalok, mindjárt elintézem a mű­vezetőkkel. Persze, nem nagy ügyekről van szó; fon­tos intéznivalója van vala­kinek, s délelőtt később jönne; ki kellene cserélni a gumicsizmát — meg ilye­nek. — Elégedett mosoly- lyal nyugtat meg. — Meg nem kell félteni a mi fia­taljainkat; kiállnak ma­gukért ... — Mégis, mi volt az utóbbi napokban, amiben intézkedtek? — Az árvízkárosultak megsegítése — felel azon­nal. A Béke brigád kezdte, felhívással: adja mindenki a havi keresete 2 százalé­kát. ök — mi — még egy napi fizetést — ráadásul... Szervezni ,se kellett, min­denki segített. A TMK-ban 3 brigád szintén többet ajánlott fel... Idejövetelem előtt hallot­tam valamit. Rátérek. — Sokan járnak be vi­dékről. A beutazásuk .. ? — Igen, már kezdett bo­nyolulttá válni a helyzet. Második műszakra a Kecs­keméten lakókat osztották, s pár vidékit, akinél nem járt nehézségekkel, hogy késő este utazzon haza. A kecskemétiek már nem szí­vesen vették, hogy csak ők... Ezért keresett valami megoldást az üzem vezető­sége. A jakabszállási Nép­front Tsz-től autóbuszt bé­reltünk, s most június 1-től — délután negyed kettőre ez hozza be Tiszaújfaíuról, Alpárról, Lakitelekről, Nyárlőrincről a munkáso­kat. Negyed tizenegykor — este — viszi őket haza. — S ez elegendő? — Hát bizony... — Tes­sék csak várni, van ennek a kérdésnek szakértője ... Ha ráérsz egy percre, légy szíves informálni az elvtár­sat — szól a távolabbi író­asztalnál dolgozó fiatalasz- szonynak. Kapóra jön a „sajtó” Körmöczi Béláné munka- ügyi csoportvezető készség­gel siet ide. Láthatóan örül, hogy esetleg a sajtó is se­gíthet. Mert: — Mintegy háromszáz dolgozót kell felvennünk, a környező falvakból jórészt; másképp aligha tudnánk „hozni” a tervet, amely 700 vagonnal több árut — 2000 vagont — jelent a múlt évi­vel szemben. Két autóbuszt szeretnénk még; másképp a pontos munkakezdésre, ütemes termelésre nehezen gondolhatunk, hiszen tucat­nyi faluból jön több száz ember ... Kiutalást új autó­buszra nem kapunk; hasz­nált járműtől meg tarta­nak, mert felújításukkal annyiba kerülhetnek, mint az új... Már Losonczi elv- társhoz, Csanády elvtárs­hoz is eljutattunk ... Talán, talán most már kilátás lesz. Tessék megírni: 100 éves a magyar baromfiipar, s az alapítók mi, kecskemétiek vagyunk. Nálunk lesz a nagy jubileumi ünnepség is augusztusban. Az egész iparágé. Kiállítással... Itt ez a pompás, új irodaház, szociális létesítményekkel — tágas, világos ebédlő, 4fekete-fehér öltöző, mosdó — ezemégy—ezerötszáz emberre méretezve ... Jö­hetnek bátran gyárunkba, van hely, munka ... — Szép bölcsődénk a kö­zelben. — Tőserdőn telkünk, ajni- re hamarosan hétvégi üdü­lőt építünk. Emléknaplót, oklevelet mutat Tóth Ilona: Kecske­mét kétszáznyi KlSZ-szer- vezete közül a legjobbak­nak jutott belőlük. A 25 — az újonnan benevezett há­rommal még több — szo­cialista brigádban a felnőt­tek mellett az ifjúság szor­galmát is dicsérik a gyár termelési eredményei. A fiatalok kézilabda-csapata — hét közül — a harmadik helyen végzett a Halason rendezett versenyen. — A kézilabdásokkal együtt megyek mérkőzések­re — említi meg Tóth Ilo­na —, a KTE-ben szakosz­tályvezető-helyettes is va­gyok ... „Érzi" is a feladatokat — Honnan jut mindenre ideje, ereje? — Mit mondjak? ... Hogy fél ötkor nemigen megyek el az üzemből? Mert ugye második műszak is van, ve­lük is jó találkozni... Most mivel kérdi —, gondolok rá, hogy bár szabad szom- batosak vagyunk, az első negyedévben talán kettő- három volt számomra is az. De eszembe sincs. Olyan­kor örülök, hogy mehetek szervekhez, KlSZ-bizottsá- gokhoz, intézni ügyeket... Nem, nem fáraszt... Sze­retem a mozgalmi munkát. Olyan jó, ha valamit el­intéz az ember. Mint ami­kor a pártszervezettel, igaz­gató elvtárssal egyetértve sikerült Barakkó Ilonát a csomagolóból, Budai Bá- lintnét az értékesítésből moszkva—leningrádi útra küldeni... Amikor néze­gették a Lenin-centenáriu- mi kiállítást a munkások; — a KISZ rendezte azt is. Lesz pingpong-verseny, de Forrás-ankét is... Míg sebesen rovom a kusza betűket a jegyzetfü­zetbe, arra gondolok: meny­nyivel következetesebbek sok esetben a nők, mint a férfiak ... Milyen jó, hogy ebben a túlnyomórészt nő­ket foglalkoztató üzemben — a párttitkár is nő: Kál­lai Árpádné, országgyűlési képviselő. Az szb-titkár is: Király Margit. Istenuccse! — azt a két autóbuszt is „ki-kilincse- lik”. Tóth István Árpád és a vasbógni /É vásárlók régi panasza, 1»ogy a hazai gyártmá­nyú vasbógni rossz is, drá­ga is és alig lehet kapni. Munkatársunk most a vas­bógni nyomába eredt. Első­ként a Vaskereskedelmi Szakbolt Hálózat helybeli fiókvezetőjének, Kremola Vídornak tettük fel a kér­dést: miért rossz, drága és kevés a vasbógni? Kre­mola elkomorodva vála­szolt — A vasbógnival való­ban problémák vannak. Ez bizony elsősorban nekünk, kereskedelmi dolgozóknak okoz gondot, hiszen a fo­gyasztók folyton nyaggat- nak miatta bennünket. Pe­dig mi aztán igazán ártat­lanok vagyunk! Mi kiváló, olcsó és rengeteg vasbóg- nit rendelünk, viszont a gyár vacak, drága és kevés vasbógnit szállít. Jogomban felkerestük hát az Első Magyar Vasközszükségleti Cikkeket Gyártó Ipartelepek igazga­tóját, Sanda Pongrácot. — Valóban problémák vannak — válaszolt elke­seredetten Sanda igazgató. — Ámde a vasbógni szer­kezetének legfontosabb al­katrészét, a karnibert a Finomszerkezeti Művektől kapjuk, de ennek a minő­sége pocsék, már a tavaszi napsütéstől kilágyul és menten behorpad. A tete­jébe azok ott egy horribi­lis árat buliztak ki maguk­nak, és állítom, azért szál­lítják a rendelt mennyiség negyedrészét, hogy mester­séges hiányt támasszanak a magas ár miatt. Wrány: a Finomszerke­-* zeti Művek. Hübele Balázs igazgató összerán­colta a homlokát: ... — A karniberrel való­ban problémák vannak. De erről még a Herkó páter is inkább tehet, mint mi. A karnibert nyolc finom acélcsavar tartaná össze, ha a csavarok minősége megfelelne a követelmé­nyeknek. Nos, ez acél? Ez kérem lavórbádog! Ré­szünkről hiába minden jó­akarat. És tudja, mi az ára egy ilyen nyomorult ál­csavarnak? A kész vas­bógni nem ér annyit, mint ezek a karnib er csavar ok! 4 felelőst keresse az Acél- -mvargyárban! Maszlagi Dömötör igaz­gató elpirult mérgében: — Az említett acélcsava­rokkal botrányok vannak. Ez pedig a XIV. számú Vaskohászati Üzem bűne. Onnét kapjuk az anyagot, amiből mi a csavarokat készítjük. Az az anyag csak elvileg hasonlít a vas­hoz. Az olyan puha, hogy ha rászáll a légy, belera­gad a lába. Azt képzeli, hogy revolver-esztergapa­don vágjuk rá a menetet? Szó sincs róla, ezt az anyag nem bírná ki. Kézimunká­val, húros sodrógépen biggyesztjük rá a menetet, amin egyébként tyúkhús­levesbe paló csigatésztát szoktak készíteni. Ha meg­akarja találni a felelőst a vasbógniért, nem kell messzire mennie: forduljon a XIV. számú Vaskohászati Üzemhez! Wj' ordultunk. Tohonya *- Gerö igazgató megér­tőén bólogatott: — A vasbógniba való karnibert összetartó acél­csavarok vas-alapanyagá­nak minőségével valóban régi árvizekre Egy könyvritkaság ürügyén Valóban ritkaság, hisz mindössze 400 példányban jelent meg 1862-ben Kalo­csán (Malatin és Holmayer könyvnyomdájában), s be­lőle 330 darab javarészt mai határainkon túlra, Ér­sekújvárra, Nagyváradra került. Gondolom, kevés könyvtár dicsekedhet azzal, hogy birtokában van. Kü­lönben nem is igen lehet vele dicsekedni, nincs nagy irodalmi értéke. A kalocsai érseki könyvtárban évekig vadásztak rá, míg a rende­zés során végre előkerült. Címe elárulja születésé­nek okát. Sárközi árvíz­könyv — ez áll a puha kö­tésen. Szerkesztőt hiába keresünk, nem találunk. Hátul viszont pontos kimu­tatás olvasható arról, hogy kik az előfizetők, s hogy a befolyt pénzt az árvízkáro­sultak megsegítésére fordí­tották, mivelhogy a kötet írásai közül csak kettőért fizettek tiszteletdíjat, s úgy látszik, még a csekély 400 példányon is volt haszon. A könyv tartalma igen tarka. Találunk itt verset és elbeszélést ismeretlen (nyilván kalocsai) és neves szerzőktől. Legtöbbjük stí­lusa bizony elég avas. De Szász Károly és Eötvös Jó­zsef írásai kiemelkednek a s^.; próbálkozás közül. * Az 1862-es nagy téli ár­víz emléke máig él Kalo­csa környékén. Erről is szó van egy Bajnai nevű szer­ző Sárköz című dolgozatá­ban, amely számunkra — a honismeret mai munká­sai számára — az egész kö­tet legérdekesebb olvasmá­nya. Bajnai, akiről semmit sem tudok (még a kereszt­nevét sem) a kortárs hite­lességével, a néprajzos­szociológus pontosságával és az újságíró elevenségé­vel számol be a kalocsai Sárközben szerzett tapasz­talatairól. Milyen találóan és szemléletesen mutatja be a sárközi „hazafi”-t vagy „szülemény”-t, akire Pes­ten is ráismernek „görbült oldalú kopott kocsijáról, szeszélyesen összeállított lovairól, öltönyeiről, be- gyeskedő testállásáról, neg­édességet szenvelgő test­lejtéséről, nyers gúny, s vastag tréfákkal tarkázott problémák vannak. Ezt mi egy olyan vasból készítjük, amihez az ércet a szomszé­dos hikkerbányáról kap­juk. Maga még ilyen hit­vány ércet nem is látott! Nem is hasonlít az érchez, inkább olyan, mint a víz­ben áztatott prézli. Szeret­ném én látni azt a vasko­hászati szakembert, aki ebből a szemétből különb anyagot tudna kiolvaszta­ni! De a felelőst nyilván gyerekjáték lesz megtalál­ni ott, Likkerbányán. igolya Richárd, a lik- kerbányai igazgató nem is csodálkozott, hogy felkerestük. — A likkerbányai érccel valóban problémák van­nak. Ilyen silány érc nincs még egy Európában. Tud­ja, micsoda ércek vannak j a Ruhr-vidéken? Most mondja meg, hát Árpád- apánknak pont ide kellett jönnie honfoglalni?! H. J. beszédérőL „Ha meglátják, tudják, hogy Sárközben szabadok az utak, nem volt eső, nem volt árvíz.” A sárköziek az árvizet annyira megszokták, hogy 1831-ben a bátyai plébános a zsellérek kedvezményké­rését ezzel utasítja el: „És a víz áradása közönséges volt.” 1767-ben így panasz­kodnak a bátyaiak: ....... kárunkra szolgál a Duná­nak áradása, mely helsé- günket gyakran megönti, amint legközelebb múlt ár­vízben több 150 dr rab mar­hánál veszett el, sőt három embert is megölt a jég.” Ezt a két adatot levéltá­rakból bányásztam elő, de Bajnai még élő hagyo­mányt írhatott le, amikor így beszél: „A bogyiszlói ember előtt oly megszokott tünemény az árvíz, mit minden évben két-három- szor is magára vár. Egy fatörzsből kivájt ladikja van a család minden férfi tagjának, s ha a fiú meg­születik, ott várja készen az apja által számára fara­gott új csónak. Bölcsője is egy fatörzsből kivájt tek­nő. A bogyiszlói, mint mondják, ha jőni tudja az árvizet, kinyitja udvara sövénykapuját, lakháza ab­lakait, ajtajúit, s felhúzó- dilj elégségesnek vélt éle­lemmel a padlásra, s nyu­godt kedéllyel várja az apadást, melyet, ha beállni vesz észre, becsukja sö­vénykapuit, hogy az udva­rába betódult halak ki ne menekülhessenek, marháját az udvarán összehalmozott trágyadombra tereli, s egy nap reggelén „Elment az ár^íz! Talpra!” — szavak­kal költi fel háza phdlásán gohdtalan alvó cselédjeit. Ma is szívesen elma­gyarázzák az öregek, hogy a paticsházak sövény­falét a víz lehúzódása után csák sarazni kellett újból. Érdekes az is, amit Baj­nai a gazdálkodásról, a nagycsaládok bomlásáról ír. Nemcsak tényeket állapít meg, hanem — mint népi íróink tették a közelmúlt­ban — véleményt is mond róluk. Nem törődik a sárközi ember a közügyekkel — pa­naszkodik írónk. „Csator­názásról, mocsárok lecsapo- lásáról sok beszédet — de ezen beszédek semmi vissz­hangját sem hallani. A Du­na; áradásai elleni védgát- rój is van és volt is szó va­lahányszor erre alkalom van és volt...” Mindhiába Végül néhány 'riportszerű pillanatképet olvashatunk az árvízjárta Kalocsa népé­ről. Ezek közül talán a leg­jellemzőbb azokról szól, akik a mások kárából akar­tai! hasznot húzni. Két ku- pec ajánlatot tesz egy gaz­dának, behoznák a széná­ját a szénáskertből. Nevet­séges összeget is ígérnek ér­te,! hisz különben úgyis megeszi a víz a takarmányt. A gazda nem adja. Majd behord ő annyit, amennyit bír. Így is tesz, s a vizek lehúzódtával annyiért ad­hatja el a maradékot, mint korábban az egészet. Napjainkban amikor errlberek tízezrei dolgoznak a gátakon, nyugalmasabb helyeken sok szó esik ró­luk, de a régebbi küzdel­mekről is. Írásom ilyen’ em­lékezés akart lenni. Fehér Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom