Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-23 / 145. szám

«. oldat 1970. június 23, kedd Az árvízvédelem tudománya és technikája Sok víz és sok könny — ez jellemezte az idei ke­let-magyarországi árvizet. Szinte egyik pillanatról a másikra jött és pusztitott mindent, ami útjába ke­rült: házat, állatot, ter­mést. Az ember azonban győzött az elemek felett abban a tekintetben, hogy megvédte a legdrágábbat, az emberi életeket. Vajon milyen lett volna a hely­zet ha ugyanez az árvíz ugyanilyen sebességgel és vízmennyiséggel Petőfi ko­rában pusztított volna? Nyilvánvaló, hogy még na­gyobb értékek semmisül­tek volna meg, sok-sok emberáldozattal súlyosbít­va. A tudomány és a tech­nika vívmányai azonban egyre inkább úrrá teszik az embert a természet erői felett. Ma még „csak” az emberéleteket és sok-sok javat sikerült megmenteni, de holnap talán már szi­lárdan tudjuk védeni te­lepüléseinket, falvainkat, gazdaságainkat is. Ezekről a kérdésekről beszélget­tünk dr. Nagy Lászlóval, az Országos Vízügyi Hiva­tal műszaki titkárával. — A jelenlegi árvízvé­delemnek mi a fő fegy­vere? — Az árvízvédelem első számú, legfontosabb lehe­tősége a folyók partjait kísérő gátrendszer. Ennek a feladata elsősorban, hogy megzabolázza, kordában tartsa a folyót. Gátjaink kiépítése már régen meg­kezdődött és sokat fejlő­dött a múlt században. So­kat tett ebben a tekintet­ben is Vásárhelyi Pál, aki­nek az Országos Vízügyi Hivatal emlékművet is ál­lított a Tisza-parti Magas­dombon. Az emlékművet még sohasem érte el a víz és a mostani árvíz mére­teit jellemzi, hogy egészen az emlékmű talpazatát nyaldosta. A gátak egyébként ré­gen is és ma is helyi anyagból, földből készül­tek. Régen kubikosok ta­licskával hordták a földet, építették a gátat az akkor meghatározott árvízszint­nek megfelelően. A gátépí­tés „technológiája” tehát lényegében nem változott a múlthoz képest, a kü­lönbség inkább csak abban van, hogy talicskák he­lyett ma már munkagépek — szkréperek, kotrók, dó­zerek — hordják a válto­zatlanul helyi anyagot, sokkal termelékenyebben. Egyes helyeken — külö­nösen a városokat átszelő folyószakaszokon — ma már kőburkolat védi a gá­tat. — A gát azonban csak meghatározott vízma­gasságig nyújt védelmet. Mi történik ha — mint az idén is — a víz meg­dönti a korábbi rekor­dokat? — Ha ez várható, akkor rAár jo elor* hozzá kell látni a nyúíéátak építésé­hez. Ez lényegében azt je­lenti, hogy a töltés koro­nájára kisebb magasító töl­tés készül földből, a kriti­kusabb szakaszokon ho­mokzsákokból, esetleg mű­anyagfóliával szigetelve. A nyúlgátakat természetesen karókkal, vagy egyéb anyagokkal megerősítik. — Elsősorban tehát a megfelelő magas gát az, ami védi a környéket a folyó pusztítása ellen. Nyilvánvaló azonban, hogy ezt a feladatot csak az ép gátak tudják telje­síteni. A folyó ereje azonban elsősorban a gátakra hat és ha tudja, kikezdi azt. Hogyan le­het megőrizni az esetleg hosszabb ideig tartó ár­víz ellen a gátak épsé­gét? — Valóban a gát csak akkor nyújt megbízható védelmet ár ellen, ha anya­gának megfelelő az állé­konysága és vízzárósága. Ezalat azt értjük, hogy a vizet sokáig visszatartsa, a gáton való átszivárgás mi­nimális legyen. Természe­tesen minél tovább tart az árvíz, a gát vízzárósága egyre jobban csökken, fo­kozódik az átnedvesedés. A védekezés egész ideje alatt állandóan vigyáznak a töltés állapotára és a legkisebb gyanús jel ese­tén hozzáfognak a meg­erősítéshez. Általában he­lyi anyagokkal, homokkal, illetve homokzsákokkal erősítik a töltést. A legve­szélyesebb helyeken — pl. a betonműtárgyak csatla­kozási pontjainál — kővéL A kő sokkal jobb töltés­erősítő anyag, mint a föld, vagy a homok, mert sú­lyosabb. Nagy problémát jelent azonban a szállítás. A töltés koronája vagy a környező védett terület sokszor annyira átnedvese­dik, hogy a teherautók képtelenek mozogni, a ha­jón való szállítást pedig legtöbbször éppen a ma­gas vízszint akadályozza: a hajók nem fémek el a hidak alatt. Üj védelmi eszköz az ún. kőzsák. Sú­lya másfél tonna, s ez ele­gendő ahhoz, hogy szilár­dan a helyén maradjon, védje a töltést. A töltések másik nagy veszedelme a hullámverés. Ha kiszélesedik a két pár­huzamos töltés közötti tá­volság, hatalmas tavak alakulnak ki. Ilyen helye­ken a szél hatására más­fél méter magas hullám­zás jöhet létre, s ez köny- nyen kikezdi a gátat. Ez ellen rőzsefonattal, újab­ban műanyagfóliával vé­dekeznek. Az is nagy ve­szélyt jelent, ha a víz „meghágja” a töltést, vagyis magasabb lesz a gátnál. Ilyenkor először egy vízlepel keletkezik a gát felett, majd ha nö­vekszik a nyomás, köny- nyen átszakad a töltés és akkor hiábavaló volt az eddigi sok erőfeszítés. — Sokat olvashattunk a híradásokban a buzgá­rokról, amelyek szintén veszélyeztetik a töltést. Hogyan jönnek létre a buzgárok és mi az elle­nük való védekezés „technológiája”? — Igen, a buzgárok is roppant veszélyesek a gát­ra, méghozzá alattomos veszélyt jelentenek. A gát másik, tehát nem a folyó felé eső oldalán forrásként tör fel a víz, ami átszi­várgóit a töltésen, vagy a töltés alatt. A fő veszély az, hogy ez a víz anyagot mos ki a töltésből és mi­vel nagy nyomással jön, egyre több anyagot. Ha nem sikerül védekezni el­lene, bizonyos idő után összeroskad a töltés. A vé­dekezés úgy történik, hogy homokzsákokkal körberak­ják a feltörő vizet és hagy­ják, hogy megteljen a kö­rülzárt rész. Néha szi­1 vattyúzással még gyorsít­ják is a vízzel való meg­töltést. Ha megfelelő ma­gas lesz a víz a körülzárt területen, annak az „ellen­nyomása” akadályozza meg a töltés alatti szivárgást és ezzel az anyag kimosását. — A gátvédelemnél mi­lyen új, modern anyago­kat és eszközöket vetet­tek be a mostani árvíz során? — Nagyon nagy szolgá­latot tett a műanyagfólia. A szivárgás, hullámverés, buzgárok esetén a gát bel­ső oldalának a szigetelésé­nél óriási segítséget jelen­tett. Könnyűbúvárok erő­sítették le hatalmas „rajz- szögekkel" a víz alatt a műanyagfóliát és ugyan­csak a könnyűbúvárok de­rítették fel nem egyszer a buzgárok kiindulási helye­it. A könnyűbúvár-felsze­relést szintén új eszköz­nek tekinthetjük az árvíz- védelemben. A különösen veszélyes helyeken nem egyszer „pátrialemezek”- ből szádfalat vertek le a töltés erősítésére, megfele­lő cölöpverő gépekkel. — Az árvízvédelemben bizonyára nagy feladat hárult a modern anyag- szállításra és a hírköz­lésre? — A mai szállítási esz­közök mind termelékeny­ség, mind gyorsaság tekin­tetében nem hasonlíthatók össze a régi kubikos-ta­licskákkal. Különösen be­váltak a billenőplatós te­hergépkocsik és a marko­lógépek. Megjelentek a kétéltű járművek, amelyek különösen a vízzel elön­tött vagy körülzárt helysé­gekből az emberek, anya­gi javak mentésében vet­ték ki a részüket. Ugyan­csak nagy szolgálatot tet­tek a légierő helikopterei — részben a mentésben, részben az anyagszállítás­ban. Valóban nagyon fon­tos a gyors hírközlés is. Megfelelő körzetekben URH-rádióadók állnak az árvízvédelem szolgálatá­ban. Valóságos hírközlő láncrendszer alakult ki az árvízvédelem budapesti központja és a helyi ár- vízvédelmi szervek között. A légi felderítéseken ké­szített képmagnófelvételek még aznap képes informá­ciót adtak az árvízvédelem vezérkarának a folyón tör­tént eseményekről. A technika tehát valóban új távlatokat nyit meg az ár- vízvédelmi munkában — fejezte be a beszélgetést dr. Nagy László. H. J. A csatorna másik oldalán A bécsi Stephans Kir- chetől alig tízpercnyire a csatorna másik oldalán a Holland Gasse-n emelkedik a Collegium Hungaricum, illetve ahogy a látogatók nevezik, a CH modern épü­lete. Az épület nemcsak rendkívül impozáns, hanem kitűnő beosztású, méltó a CH feladatköréhez. Három­százötven személyes szín­ház- illetve vetítőterme légkondicionált és széles­vásznú filmek bemutatásá­ra is alkalmas. Zenei be­mutatókra, s térválasztó függönyeivel kisebb ren­dezvényekre is igénybeve­hető. Az elsőemeleti elő­adóteremben a tudományos és ismeretterjesztő előadá­sokat tartják. Az épület to­vábbi emeletein ízlésesen berendezett hivatali helyi­ségek mellett magánlaká­sok, illetve az ösztöndíja­sok szobái is helyet kap­nak. A Collegium Hungari­cum könyvtára mindenki rendelkezésére áll a szép­irodalomtól kezdve a tudo­mányos munkáig. A könyvtár egy kis olva­sójában beszélgetünk dr. Kálmán Sándor elvtárssal, a Collegium Hungaricum igazgatóhelyettesével. A be­szélgetés során derül ki, hogy kohászkandidátus, amin első hallásra kissé meglepődtem. Hogyan lehet a CH igazgatóhelyettese ko­hómérnök? Személy szerint mindig olyan elképzelésem volt, hogy a CH olyan hu­mán tevékenységet folytat, amelynek keretében a ma­gyar kultúra és művészet eredményeinek ismertetése a feladat a szomszédos Ausztriában. Arra már nem emlékeztem egészen ponto­san, hogy a kulturdiploma- ta kinevezéséhez mennyi­ben járul hozá a szakkép­zettsége, beszélgetésünk so­rán azonban megbizonyo­sodtam: miként a minden­napi életben is egyre na­gyobb teret hódít a műsza­ki és tudományos tevékeny­ség, úgy ezt a CH tevé­kenységében is érvényesíte­ni kívánják. Dr. Kálmán Sándor el­mondotta, hogy az elmúlt esztendőben a magyar kul­túra terjesztésének prog­ramja mellet előadásokat rendeztek az öntőipar hely­zetéről, a szerszámgépgyár­tás technológiai problémái­ról. A Minisztertanács el­nökének múlt évi májusi ausztriai látogatása alkal­mával egyébként egyez­ményt írtak alá a CH tevé­kenységének ilyen kiter­jesztéséről. Az egyezményt osztrák részről még nem ratifikálták. Tekintettel ar­ra, hogy Ausztriában mint ismeretes, választások vol­tak, még nem tudni ponto­san mikor kerül az egyez­mény a parlament elé. Az egyezmény egyébként kétéves munkaterv készíté­sét is előírja. Mi mindenek­előtt olyan területeket kí­vánunk megismerni, ta­pasztalatokat gyűjteni, ahol tanulhatunk. Ilyen pél­dául a tejtermékeket fel­dolgozó és a fafeldolgozó ipar Az osztrák fél a töb­bi között dokumentációs munkánkat és a földalatti építésével kapcsolatos ta­pasztalatainkat kívánja ta­nulmányozni. A CH hagyományos pro­filja megváltoztatásának igényét fényesen igazolta a múlt év októberében meg­tartott bécsi magyar mű­szaki és tudományos hét, amelynek keretében 21 ren­dezvényen 2200 osztrák közéleti, tudományos és műszaki személyiség vett részt. Túlnyomó többségük azelőtt nem fordult meg a Collegium Hungaricumban. A tudományos hét kereté­ben egy-egy előadáson át­lag hatvanan jelentek meg. Különösen élénk érdeklő­dés kísérte az olaj és petro- kémiai előadásokat. Az egyes témák illusztrálására filmeket is vetítenek. Az élelmiszeripari gépgyártással kapcsolatos film megtekintése után pél­dául az egyik legnagyobb osztrák kenyérgyár igazga­tója azzal a kívánsággal állt elő, hogy működésben is szeretné látni gépünket. S ha már itt tartunk, nem érdektelen rámutatni arra, hogy ekkor már a CH sze­repe befejeződik. Arra már a Bécsi Magyar Kereske­delmi Kirendeltség illeté­kes, hogy az ilyen igénye­ket kielégítse. A bécsi magyar tudomá­nyos műszaki héten igen hasznos volt számunkra az osztrák fél együttműködési készsége — mondotta dr. Kálmán Sándor. — Az egyes előadásokon neves osztrák szaktekintélyek el­nököltek és az előadásokra szóló meghívók is az oszt­rák műszaki vagy tudomá­nyos egyesületek címlistá­ja alapján történtek. A ren­dezvénysorozat sikere tehát mindenki számára bizonyít­hatta, hogy nyugati szom­szédunkat érdeklik a ma­gyar műszaki és tudomá­nyos eredmények, tapaszta­latok. Ezzel összefüggésben nem érdektelen rámutatni arra, hogy ameddig a Szov­jetunió nemzeti jövedelmé­nek 8, az USA 11, addig Ausztria csupán 0,5 száza­lékát fordítja tudományos kutatásokra. Ennek kap­csán vallják Ausztriában, hogy a kis országok szá­mára a fejlődés útja a koo­peratív kutatás. Ebben az értelemben mindkét fél mindenekelőtt olyan terüle­Búcsúztató • Most Dúsa Ger­gely következett, a gyár közismert ha­lottbúcsúztatója. Hogy tudott beszél­ni! A múltkor is felindultan, köny- nyeivel küszködve mondta az özvegy: — Csoda, hogy sze­gény Jánosom fel nem támadt tőle. De legalább hall­hatta volna, ki is volt ö. Hát igen, így har­monikusabb lett volna, annyi viszont tény, hogy most is nagyon kitett magá­ért Gergely bá. Szem nem maradj szárazon, hangja szárnyalt, minden szava a szívbe ha­tolt, a lélek mélyé­re. De kiállásra is olyan megindító volt. Lehajtotta a fejét, majd megtör­tén felemelte, és só­hajtott hozzá, sőt a kezét is tördelte, hogy beleropoglak a porcogói. És papír nélkül csinálta az egészet, mintha ab­ban a minutában ta­lálta volni ki, pe­dig hát... — Hát itt hagysz bennünket édes jó Madari Marci, sze­münk fénye, gyá­runk büszkesége, áldozatos életű csa­ládatya, hű férj, jó barát, fájdalmas veszteség ez, pótol­hatatlan munkatár­sunk. Valaki hangosan felzokogott, amit in­nen is, onnan is nagy orrfúvások kö­rítettek. Ziháló szi- ■ pogásokkal telt meg a levegő. Gergely hangja, ha lehet, még borúsabb zen­géssel telt meg, s bánatos szünetet tartva csukladozva folytatta. — Szinte ... szin­te el sem ... hisz- szük... pár napja még... mellettem ültél az ebédlőben... etted a grízes tész­tát ... hol szidtad... hol etted... és hol­nap már __ holnap m ár nem ülsz mel­lettem. .. neked már hiába fúj a reggeli sziréna... nem lépsz be a gyárba... Ebben a pillanat­ban tiltakozó rikol­tás vágta ketté a letargikus szavala­tot, Madari Marci bácsi nem bírta megállni, hogy meg ne szakítsa a nyug­díjas búcsúztatót. — Hadd el már GergeTy! Hát miért ne lépnék be a gyárba?! Te talán nem járnál be azért 3 havi ötszázért? Nagy S. József teken kíván együttműködni, ami számára gazdaságos, il­letve amit a közös érdekek és a kölcsönösség megkí­vánnak. Érdemes egyébként megemlíteni, hogy kereske­delmi kirendeltségünk ipa­ri kooperációs egyezményt kötött az osztrák féllel. A CH egyébként olyan, már végzett, tudományos eredményeket elért ösztön­díjasoknak is otthont ad, akik kutatási témájukhoz gyűjtenek anyagot Auszt­riában. Az ösztöndíjasok között megtalálhatjuk a mezőgazdászt és az orvost éppúgy, mint az atomtu­dóst, vagy az idegenforgal­mi szakembert. Olyan szak­ember is volt, aki például az osztrák szállítástechnika tapasztalataival foglalko­zott. — Az ösztöndíjasok te­kintetében az a kívánatos cél — jegyezte meg dr. Kálmán Sándor —, hogy hosszabb időre, három—öt hónapra küldjék őket, s mindenekelőtt olyan témá­kat tanulmányozzanak, amelyek odahaza nem ta­nulmányozhatók, vagy olyan a téma, amely egy osztrák ösztöndíjjal köze­lebb segít a megoldáshoz. Ehhez nyújthat segítséget, hogy az osztrák levéltári anyagokat 1930-ig felszaba­dították, most már lehetsé­gessé vált ezek mikrofil­mezése is. Az ember jóleső ér­zéssel lép ki a Collegium Hungaricum épületéből. A Magyar Népköztársaságnak ez az intézménye méltón reprezentálja a magyar kultúra és tudomány kima­gasló eredményeit és ta­pasztalatait. Boros Béla Letört szarvak A kecskeméti Arany­homok Szálló szép épüle­tét kívülről is rangos kép­zőművészek alkotásai dí­szítik. Igen szerencsés öt­let volt annak idején a kerthelyiség bejáratánál levő falfelületre elhelyez­ni a fa lombjait tépő kecskét ábrázoló plaszti­kát, Makrisz Agamemnon szobrászművész alkotását. Sajnos, azok a szakem­berek, akik kijelölték a műalkotás helyét — té­vedtek. Mégpedig a ma­gasságban. Nem mintha nem így lehetne legjobban, a leg­kedvezőbb látószögből szemügyre venni a figu­rát, de nem vettek számí­tásba egy körülményt. Ne­vezetesen azt, hogy van­dálok is vetődnek néha erre a környékre, akik kötelességüknek érzik, hogy közelebbről is meg­ismerkedjenek a műalko­tással, m? több, a kézje­gyüket is rajta hagyják. Ami letörhető — letörik. A szálloda igazgatósága már kétszer kijavíttatta a megcsonkított figurát, most ismét megrongálták. Ilyen esetekben a józan észre apellálni aligha ér­demes. Inkább engedtes­sék meg egy csendes fi­gyelmeztetés: A szobor­rongáló vidám fiúknak célszeríí lesz, ha ezentúl saját szarvaikra vigyáz­nak. Annál inkább, mivel az is letörhető. — B. P. —

Next

/
Oldalképek
Tartalom