Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-21 / 144. szám
V L • ésőn érkezíem. A halottak országából már kifelé szállingóztak az élők, ideillő arccal, piros, duzzadt szemhéjjal. — Százötvenegyes parcella. Nagy temetés volt — mondta az eligazító. Az elismerésből nekem is jutott. Végiggyalogoltam a széles, ápolt úton, közben egykét rokonnal találkoztam. Fejünket lehajtva, hangtalanul, mogorván bólogattunk egymásra. Nézésünkben _ „ volt: „igen nagy veszteség mié György: ez nekünk, sőt fájdalom, jaj, jaj!” Aranka néni — aki „igen nagy veszteség nekünk, sőt fájdalom jaj, jaj” — az Angolkisasszonyok főnöknője volt a rend felosztásáig. Utána „beilleszkedett”. Tizenöt évig vezette az Ostyaellátó Vállalatot. Nos, ez az Aranka néni nincs többé. Ö — aki mindkét „érában” a legtöbbre vitte a családból — már halott. „Szép temetés volt!” Már messziről látom, a 151-es körül rengetegen álldogálnak. Apámék egy sír előtt ülnek, talpig feketében. Elég csak rájuk pillantani és rajtam is erőt vesz a gyász. Megállók közvetlenül mellettük, szomorú kis fejbiccentéssel összekulcsolom kezem. A nedves föld, a krizantémok illata gyengén terelik gondolataimat. Sajnálom... szegény. Mikor általánosba jártam, angolra tanított. Vékony orrán szüntelenül remegett aranykeretes csíptetője. Húgom oldalba lök. — Te marha, nem ez a sírja! — suttogja pukkadoz- va. Ránézek az előttem óriásodó fejfára. Nem is fejfa ez, emlékmű! A csiszolt fehér márványtömb jobb oldalába süllyesztett aranykeretes, barnuló fényképről kac- kiás bajuszú férfi nézi meredten tévedésemet. Alatta felirat: Mindnyájunknak hiányzol. Gróf Whauriel Dezső. Ez tényleg nem lehet Aranka néni. Tévedtem. Zavaromban mégegyszer odaköszönök szüleimnek. Apámnak új fekete ruhája van. Anyám a régi lila rózsásat festette be, és ahol valaha rózsák virítottak, ott mélyebben gyászol. Mentegetőzöm!:szükségtelen. Apám szája megrándul: „te még innen is elkésel!” Az új sírhoz — a frissen hantolt igazihoz — megint odaállok. Szomorú kis fejbiccentés, ismét összeteszem a kezem... Szóval angolra tanított. Eszembe jut az órák előtti és az utáni bemagolt ima. És menynyi kékfedelű, karácsonyi ajándéknak szánt Tóth Tihamér könyv: „A tiszta férfiúság.” Hogyan táborozik Forrás91970. június Kéthavonta megjelenő folyóiratunk, a Forrás minden egyes számát nagy érdeklődéssel várjuk. Jóleső szellemi izgalom ez, de nem puszta kiváncsiság. Tudjuk, hogy az ország közvéleménye előtt kell helytállni tartalomban és formában egyaránt, s az eddigi visszhangok alapján úgy véljük, a Forrás még nem okozott csalódást. A mostani, ez évben a harmadik szám a fiatalság problémáit igyekezett összegyűjteni, ezt a témakört célozta meg — nem eredménytelenül. Már eddig is — különösen az utóbbi időben — bizonyos tematikusság jellemezte az egyes számok megszerkesztését. Jól sikerült például a tanyakérdést boncolgató, majd a felszabadulást idéző szám. De ez a módszer bizonyos idő után tehertétellé is válhat, nehezítheti a szerkesztők amúgy sem könnyű munkáját. Az egyoldalúság veszélye is fennáll. Mintha ezúttal ez a monotonság következett volna be. A Forrás mostani száma — szerkesz- tésileg — egyoldalú, és éppen ezért nem olyan élvezetes olvasmány, mint jó néhány elődje volt. Az arányok felbillenését leginkább jelzi, hogy a 96 oldalból mindössze 12 jutott a szépirodalmi alkotásoknak, verseknek és novelláknak. Az egyébként igen hasznos szociológia jellegű és más elemző írások foglalják el a legtöbb helyet. (Hazai tükör 22, Fórum 7 oldal, a bábjátszásról szóló cikkek 11 oldalt kaptak.) Nyilván senki sem sajnálja a helyet az önvizsgálat című összeállítástól, melyben fiatal írók, költők mondják el véleményüket önmagukról, s az ifjúság életérzéseiről. Az összkép mégis aránytalan, s ez nem csupán ilyen számszerűségekben mutatkozik meg, de tartalmilag is. Az olvasó nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy súlyos és nyomasztó gondok nyomják az írók és költők vállát. Az önmagukért, s az emberiségért vállalt felelősség súlya ez, de ilyen töményen, szinte^ vigasztalanul összegyűjtve, van benne valami leverő és félelmetes. S ezt nemcsak az indító novella és a versek sugallják — csupa szorongás, önsajnálkozás valamennyi _ de méginkább az önvizsgálat őszinte^ és t öprengésre intő, de nem kevés ellenérzést is kiváltó sorai. Nem kívánok most vitába szállni a fiatalok egy- egy megállapításával („Számunkra a tudás nem hatalom, hanem ballaszt.” — „Mi hitet nem kaptunk.” — , Megfeketedett ifjúság ez, égbolt nélküli, magába zárt.” — „A gátakat pedig az apák hozzák létre.” — 4. korlátok feloldására van szükség, elvonatkoztatott szabadságra.” — „De mit mutatott fel ez a nemzedék? ... Eddig még nem sokat.”) —, habár szívesen tenném de ehhez egy tanulmány terjedelmére, vagy Lijabb cikkre volna szükség. Kiragadott idézetekkel sem illik dobálózni. Csupán jelezni kívántam: a folyóiratnak ez a száma — mivel alig van, ami ellensúlyozza — elbillen a valóság egyoldalú ábrázolása irányábá. Telje9 képet alkotni az ifjúságról természetesen nem lehet feladata még az ilyen tudatosan szerkesztett ifjúsági számnak sem. De mivel a szociológiai írások — egy kicsit természetüknél fogva — szintén az élet sötétebb rétegeit tárják fel, a fentieket ezek elolvasása után sem lehet módosítani. Pedig önmagukban helytálló és jó írások ezek, szóljanak akár ~gy falusi klub körüli visszásságról, akár a fiatalkorúak bűnözési helyzetéről, vagy az elhagyott gyermekekről, az felei aliáa tengődő alkoholistákról. Kár, hogy kimaradt a célzott anyagokból a munkás- és a diákifjúság. Nem látjuk az életnek azokat a hétköznapi hőseit, akik talán a legilletékesebbek lettek volna a vallomástételre. Hiányzik a műfajok közül a portré és az eleven, emberközeli riport. Azoknak a fiataloknak p megrajzolása, akik helytállnak valamilyen területen — munkagépeknél, földeken, az iskolapadban —, s kulturális fronton, vagy mint agrárértelmiség, küzdenek a magyar falu arculatának megváltoztatásáért. Így 1 itt volna teljes a kép és igazabb a fiatalokról készült lapszám. Szólni szeretnék még — nem azért, hogy csak kifogásokat támasszak, de a tanulságok kedvéért — a szociológiai indítású írások nyelvezetéről. Amíg a valóság feltárásáról, a tények leírásáról van szó, nincsen semmi baj. De amint a következtetések levonása kezdődik — sajnos, ez rendszerint különváltan jelentkezik —, mindjárt valamiféle szakmai pózt öltenek a szerzők, s dobálóznak a hozzáértő, mások által alig ismert kifejezésekkel, a szociológia elidegenítő és befelé forduló terminológiájával. Elfogadható ez bizonyos mértékig egy szakfolyóiratban, de még ott is küzdeni kell a magyarul is jól és pontosan kimondható fogalmak erőltetett „átültetése” ellen. A tudományosság látszatát kelti ez, de ettől még nem lesz okosabb és hasznosabb egy írás. Azt kellene tisztázni a szerzőnek és szerkesztőnek egyaránt — még a kézirat nyomdába adása' előtt —, hogy kinek íródott a mű. Egy nagyon szűk szakmai közönségnek — pár száz hozzáértő értelmiséginek, jól képzett marxistáknak, irodalmároknak-e — vagy azoknak is, akikről szól, a környezetüknek, akikre majd a dolgok megváltoztatása vár? Mert így bizony az utóbbiakat jórészt kirekesztjük e hasznos _ írásművek teljes átéléséből, megértéséből. Az írás hatásfoka vész el a szakzsargon útvesztőjében. Óvakodni kellene az egyszerűbb olvasót ma még taszító nyers, naturális kifejezések felesleges használatától is, az olykori tapintatlanságtól, ahogyan tálaljuk a tényeket. A valóságot ki kell mondani, lakkozni nem szabad, de a magyar szókincs szerencsére elég gazdag ahhoz, hogy mindent el lehessen mondani vele közönségesség, nyegle stílus nélkül. Ennek is megvan a szükségessége, olykor az ember- és a jellemábrázoló, leíró művekben, de az értekező prózának nem feltétlen velejárója, azt hiszem. Mint minden alkalommal, ezúttal is említést kell tenni a Forrás szép ■ külleméről, a sikerült címlapról, és tipográfiáról. Talán csak két grafika nem volt egészen a helyén, (első fülön és hátsó borítón levő rajzok), az esetlegesség hatását keltették, de erről nem a művész, hanem az alkalmazó tehet. Végül elnézést kérek mindenkitől, szerzőktől és szerkesztőktől egyaránt, hogy eltértem a megyei folyóirat szokványos bírálatától. Nem egy-egy művet méltattam és neveket szándékosan nem említettem, hiszen megjegyzéseim, úgy érzem, általános érvényűek voltak. Bizonyos elveket, módszereket bíráltam, s nemcsak a mának szóló igénnyel. Nagyon örülnék, ha minden sértő indulat nélküli szavaimat megértéssel fogadnák szerzők és szerkesztők egyaránt, s hasznát vennék megjegyzéseimnek az elkövetkező műveik megalkotásánál, s a folyóirat szerkesztésénél. F. Tóth Pál egy farkaskölyök?” „Táborban is az Isten”. És én mind elolvastam! Szegény Aranka néni! AJ incs mire emlékeznem tovább! Mereven nézem a zöld koszorúhalmazból kilógó fecskefarkú szalagok aranybetűs feliratait: „Arankának testvérei.. „Máter Tollernek hálás tanítványai...” Az egyik mahó- niacsokor lecsúszott a kegyeletdomb tetejéről, precízen elkészített drótváza belesüllyedt a puha földbe. Mindenütt virágok, vidám illatok. Valakitől azt hallottam, hogy itt nagyon humuszos a talaj. Aranka néni sovány volt. Szegény virágok. Körülnézek. Fekete ruhás nők, egyedül és kis csoportokban. Minden fekete, némelyiknek még a szemüvege is. Kövérek, soványak, csúnyák. Tudom, nem illik ilyet mondani, de nagyon csúnyák. Egyik-másik talán apácának szép lehetett. Szegény Aranka néni. Apám karonragad. Bemutatni visz. Egy furnérvékony, sokat szenvedett hölgy elé vezet. — A fiam, Aranka unokaöccse — mondja alázatosan, majdnem suttogva. A szúrós szemű nő sokáig, fájdalmasan néz. Fehér haját — amiből csak pár szál lengedezik glóriaként — fekete kendőcsík szorítja pirospettyes fejbőréhez. — Ó, a Tamáska — simogatja szelíden fejem — egy kész ember! — Mikor én láttam, ilyen pici volt! Kezével húsz centit mutat, megszégyenítve a horgászokat. — Hogy megy a gimnázium? — Üristen! Huszonhat éves vagyok és Károly..; Apám késésemért menteget. — Vidéken dolgozik és ez az átkozott közlekedés ..; Kedvem lenne megmondani: stoppal jöttem, csak húsz percet kellett várni teherautóra, ami szívességből felhozott. De ez nagy szégyen lenne családunkra, mi vettük a legszebb koszorút. És mit szólna hozzá a Méterek Métere!? Apám magyaráz: ez ez, ez az... csupa nagy em- bért ismer, máter Annákat, Iréneket, Johannákat. Szomorú nagybátyáim egyike — Dénes5 bácsi — a sírásókat szidja, akik kétszer kértek borravalót. „Jaj, de szép temetés volt!” Végre megint egy szertartás nélküli pillanat. Velem egy vonalban, katonás sorban ötven mészkőangyal támaszkodik a hónuk alá rendelt keresztekre. Szomorú élvezettel néznek az égre, szabályos arcukat a szemerkélő eső fényesíti. Mindegyik apácát saját halottjának tekinti a rend — suttogja mögöttem valaki. — Külön sírkövet is kapnak! Nem megható? — oktatnak tovább. Egyáltalán nem megható, ronda! Olyan, mint egy mennyországi esztrádműsor a Kulich Gyula téri színpadon. Lassan elindul nyájunk a kijárat felé. A gyászmisén majd találkozunk. — A gyászmisén majd találkozunk. — A gyászmisén majd találkozunk. — Este hétkor. — Este hétkor. — Este hétkor. — Este hétkor. Te nagy Isten! Miért kell Aranka néniért még egy gyászmise is. Ha valakinek, hát neki van a legtöbb esélye a mennybemenetelre. Mindegy, én ehhez nem értek. Én bajom, én bajom, én bajom, én bajom. A szentségit, miért kell egy temetésnek szépnek lenni! Kinek jó ez? Dénes bácsi legalább a sírásókat szidja. Lehet, hogy nem is olyan szép temetés? „De szép temetés volt!” Búcsúzkodunk. Szomorúan, mégegyszer megcsókol mindenki mindenkit. Majd a következő rokon temetésén találkozunk. Az is szép lesz. Most már biztos: én elhamvasztatom magam. Az oszlopos kijáratnál, a „Feltámadunk” felirat alatt áll a pap. Magas, testes, „még mindig szép ember”. Neki köszönik meg a szentbeszédet. — Ez Celler tisztelendő úr, a gyóntatójuk — hallom megint apám hangját. A fekete nők megélénkülnek. Egymás után, esetlen pukkedlikkal csókolnak kezet a rengő arcú férfinak, aki időnként lágyan behúzza kezét, de az apácák utánakapnak. Én is odakerülök elé, mint az illusztris család egyik hálálkodó tagja. Legszívesebben megbillenteném, hátulról, de aztán meggondolom. Ügyse érezné a hája meg a szoknyája miatt; kezet fogok vele. Puha, meleg ujjait nem éri át tenyerem. Villamosán megyünk, egyenesen a misére! — határoz apám. A főtisztelendőnek átnyújtanak kétszáz forint tiszteletdíjat. Alig akarja elfogadni, de aztán mégis belesüllyeszti titokzatosan hullámzó, finom szövetbe ágyazott zsebei egyikébe. Mi megkönnyebbülve szállunk villamosra. A kalauz csönget. Induljunk már... Q ®nes bácsi szidja a sírásókat... És mindenki sírásókat asidja«,
