Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-17 / 140. szám

1970. Június 17, szerda 5. oldal A győztes brigád Ott voltam legutóbb a szocialista brigádok szel­lemi vetélkedőjének megyei döntőjén. Feltűnt, milyen tájékozottak a versenyzők irodalmi, művészeti, politi­kai kérdésekben. A verseny után beszél­gettem a győztes brigád tagjaival. Mikor mondtam nekik, hogy szeretném őket közelebbről is megismerni, invitáltak: menjek el hoz­zájuk a munkásszállásra. Közel van, az Aranyhomok mellett, a Széchenyi téren. A tizenkét tagú brigád három tagja van itt, a szűk, de kényelmesen berendezett csendes szobában: Cseh László brigádvezető, For­gács Sándor és Dobrovszki Péter brigádtagok. Ök kép­viselték a brigádot a ver­senyeken. Máris a beszélgetés köze­pén vagyunk. — A megyei könyvtár sokat segített — mondják egyszerre mindhárman. — És hasznosak voltak a megyei kiadványok is. — Mondanának példát is ? — A kecskeméti jelesek. — És a Kecskemét című tanulmánykötet. Körülnézek az aprócska szobában. — Csodálkozik, hogy könyveket lát itt, meg fo­lyóiratokat? — kérdezi For­gács Sándor gépkezelő, aki lendületes, vitatkozó ter­mészet. A kérdést megtoldja még: — Ugye, vallja be, hogy a munkást maguk tolifor­gatók nehezen képzelik el könyvvel a kezében? A többiek mosolyognak. Laci bácsi, a jó „dip­lomata” főnök, sört tölt a pohárba. — Sanyi mindig vitázik — mondja, és pici bajusza alatt most is mosolyog, mint mindig. — Máskor is versenyez­tek már? — terelem a szót másra hirtelen. — Harmadszor. — És máskor is nyertek? — Idáig igen. — Mindnyájan olvasnak? — kérdezem. —A brigádban? Hát nem [ egyformán — válaszolja Forgács. Péter szól közbe, hármó­juk közül a legmagasabb, legcsendesebb és legfiata­labb. — De Laci bácsi igen. ö sokat olvas. A brigádvezető ezt mondja erre: — Gyerekkoromban min­dent elolvastam, válogatás nélkül. A sógorom illegális kommunista volt. Adott egyszer egy brosúrát. Ak­kor kezdtem el gondolkoz­ni. Később Tolsztojt, Balza- cot szerettem meg. Meg a magyar klasszikusokat. Pe­dig csak öt elemim volt. A felszabadulás után tanul­tam tovább. Itt elhallgat. Forgács fe­jezi be a gondolatát. — Azóta le is érettségi­zett. Péter szól közbe: — Laci bácsi tulajdon­képpen ismeretterjesztő is egyben. Mindent elmagya­ráz. És nemcsak a szakmá­val kapcsolatosan. Kémiát, fizikát, irodalmat. Ezt mondja erre Laci bá­csi: — Hát vannak furcsa dol­gok. Egy jó kőműves példá­ul egyszer azt hitte, hogy Törökország is tagja a Var­sói Szerződésnek. Hát ilyenkor nem bírom ki, hogy ne szóljak. — Laci bácsi hogyan tá­jékozódik? — kérdezem. — Mint más. Újság, rá­dió, könyvek. — Én Benedek István könyveit szeretem többek között — mondja Forgács Sándor. Péter közbeszól: — Sanyi bácsi már talál­kozott is vele. Később egy könyvet vesz elő Forgács, Csanádi Imre verseit, és olvasni kezd be­lőle: „Sánta veréb szökken, biccen...” Neki ez a vers nagyon megtetszett. Jobban körülnézek. Lá­tok itt Kortársat, Forrást, N épszabadságot. Erről jut eszembe, hogy megkérdezzem: — Mit csinálnak szabad idejükben? — Moziba, színházba já­runk közösen. Na és könyv­tári olvasók vagyunk. Ol­vasásra elég sok idő elmegy — válaszolja Laci bácsi. A Bács-Kiskun me­gyei Építőipari Vállalat dol­gozói. Többféle kitüntetés tulajdonosai. A munkahe­lyükön megbecsülik őket. Ezt mondja róluk Prepszent Aurél is, az egyik szakszer­vezeti vezető, aki szintén jelen van a beszélgetéskor. A szocialista brigádok vetélkedője egy évig tartott. Ezer és ezer dolgozó vett részt a versenyeken. Ez a Költészet képekben Weintrager Adolf festményei a Paál-teremben Újabb bizonyítékát adta Weintrager Adolf annak, hogy nem csak az érvénye­sülhet, aki a fővárosban él. Ö Vaskúton lakik és dol­gozik, de festői híre már régen túljutott a megye, sőt az ország határain is. Ennek ellenére — valljuk be őszintén — nem tudunk róla mindent, amit a pá­lyán kivívott helye és rang­ja szerint tudnunk kelle­ne. Első mestere Rudnay Gyula volt, s csak ezt kö­vetően végezte el a képző- művészeti főiskolát. Tanul­mányúton járt Csehszlová­kiában, a Szovjetunióban, az NDK-ban, Lengyelor­szágban. Elnyerte a Janus Pannonius emlékplakettet és a Pedagógusok Orszá­gos Képzőművészeti Kiállí­tásának első díját. Számta­lan kiállításon szerepelt műveivel, több országos tárlaton bemutatta fest­ményeit. Képeit láthatták Pécsettt, Székesfehérváron, Békéscsabán, Gyulán, Mis­kolcon, Egerben. Gyűjtemé­nyes kiállítása volt Baján, Debrecenben, Szolnokon, Kiskunhalason, a Német Demokratikus Köztársaság­ban és Jugoszláviában. riport a sok közül egy bri- I Most pedig j— június 12-én gád életéről ad képet, egy esti beszélgetés alapján. Ügy érzem, kedvező ké­pet. V. M. Fiatal szovjet balettáncosok sikere Párizsban A moszkvai Balett Inté­zet végzős növendékeinek Párizsban vendégszereplő csoportja megtartotta első fellépését a Champs-Élysées színházban. A fiatal ba­lettművészekkel együtt a francia nézők előtt színre léptek a Sztanyiszlavszkij nevét viselő színház fiatal magámtáncosai is: Marga­rita Drozdova és Jurij Grigorjev, valamint a Moszkvai Nagy Színház ba- lettművészei: Marina Leo­nova és Alekszandr Boga- tirjov. A nézők az összes műsorszámot lelkes fogad­és Nyemirovics-Dancseko tatásban részesítették. pénteken Budapesten, a Képcsarnok Paál László- termében nyílt meg Wein­trager Adolf képeinek ki­állítása, ahol dr. Solymár István, a Magyar Nemze­ti Galéria főigazgató-he­lyettese mondott beszédet. Nézzük azonban a ké­peket. Sajnos, aki a meghí- mutatkozik be aki vón felsorolt 45 festményt vesz , hlutatkoziK De, aki keresi a teremben, az csa- nem kísérletező - a szó el- lódik. Bizonyára utólag de- marasztaló ; értelmében, te­rült ki, hogy nem tudnak hat ne™ olyan ember, aki annyit elhelyezni a két he- lyiségben, s a falakon alig kozasokon. Weintrager harminc Weintrager-kép Adolí már pályája kezde- látható. Ez azonban csupán megtalálja legjobb ki apróbb formai hiba, mert ffjezési eszközét, „hangját . a bemutatott képek láttán Realista művész, aki ke- bárki meggyőződhet, hogy Pein érzelmi és gondolati itt egy vérbeli festő alkotá- egységbe olvasztja a témát, sait látja, egy olyan mu­(40.) Kloss nagyon sietett. A villamoson egymást taposták az emberek. A Kaiser-hídon torlódás volt. A második kocsiban ült. Mindig a második kocsiban szokott utazni, itt nem olyan feltűnő, ha az ember nézelődik. Kloss most a hídőrség megfigyelőjét vette V szemügyre. A megállóban is tolongás volt. Kloss néhány percre megállt az Odera partján, nézte a lomhán-lassan fod­rozódó vizet, aztán óvatosan körülnézett. Megállapítot­ta, hogy nem követik. Tétovázott. Felvillant benne a gondolat, hogy előbb az orgonistához kellene menni, mert lehet, hogy már tud valamit. De maradt az ere­deti elhatározásánál: felkeresi Kuschkát, hátha köze­lebb kerül a rejtély nyitjához, amelynek során választ kellett kapnia arra, hogy Liza, vagy valaki más-e a Gestapo ügynöke, s ha más, akkor kicsoda? Hiszen már mindössze másfél napja van az ügyre. Liza mellett van pró és kontra érv is. Igaz. rá tere­lődött eddig minden gyanú. Viszont hogy védte Kusch­kát! De hátha csak azért, hogy ő maga le -ne bukjon a csoportnál? Liza forrón megcsókolta búcsúzáskor. Nagyon őszin­tének látszott — gondolta Kloss —, de őszintének lát­szott akkor is, amikor Artúrról, mint a vőlegényéről beszélt... Veszélyes partner — állapította meg Kloss, s továbbsietett. A megállótól mindössze kétpercnyi járásra volt Kuschka lakása. Kloss nem ismerte Wroclawot, de térképről kitűnően tájékozódott. A megállótól a házig vezető úton tovább bonyolítot­ta a lehetőségek szálait. Sehogyan sem akadt egyetlen tiszta fonál. Liza ... az orgonista ... a vasutas Kusch­ka ... És a többiek. Valamennyien, akik közül egy áruló. Ha köztük van egyáltalán — villant át az agyán, de gyorsan elvetette ezt a lehetőséget, hiszen a csoportból szivárogtak ki a hírek. Csak belső árulás következtében bukhatott le Első Artúr, és az a másik kettő. * Poller a szoba közepére rúgott egy széket, elterpesz­kedett rajta, s kinyújtotta a lábait. Néhány percig teljesen szótlanul nézegette a cipőit, aztán ironikus mosollyal intett az asszonynak, hogy lépjen közelebb. — Most pedig beszélgetünk egy kicsit. Helena, Kuschka felesége pongyolában állt előtte. Vörösre sírt szemeivel fáradt, középkorú asszony be­nyomását keltette. Közel sem volt olyan szép és kívá­natos, mint az előtte való napokban a ruhatárban. — Nos, hallgatom, mit tud, asszonyom. — Semmit. Sajnos, semmit — mondta fásult hangon Helena. — Nem mondta az ura, hogy hová megy? — Nem. Semmit sem mondott. — Ismerősei, barátai? — Nem voltak barátai. — Tralalá — mondta pimasz vigyorral L UilCi'. — Szokásos lengyel mese. Nekem viszont vannak egészen speciális módszereim a lengyel nyelvek megoldására. No, meséljen szépen a könyvtárosokról. — Nem voltak ismerőseink a könyvtárból — sírt az asszony. — No, no. Csak minden hisztéria nélkül. A német nő megrázkódtatás nélkül viseli el az ilyen dolgokat. Igaz, maguk soha nem válnak igazi németté. De be­széljen akkor a kávézójukról. Oda sok ember jár be. — Nincs abban semmi különös, hogy sokan járnak be. Kávézó, s én a ruhatárban dolgozom. — Az ura is járt oda — mondta Poller. — Igen. Bejött néha hozzám. — Persze, mindenkinek' joga van bemenni egy ká­vézóba, meginni egy kávét, vagy sört, s dominózgatni. Horst is dominózott. ugye? — Időnként. Ez volt az egyetlen szenvedélye. De igen kis tételekben játszott csak. Se nem ivott, se nem dohányzott, s a pépzt is rendesen hazaadta — zoko­gott megint Helena. — Engem a nagyobb tétek érdekelnek. Kivel szo­kott dominózni? (Folytatjuk) s ez az egyensúly tökéletes. Példaként említhetjük erre a kiállított képek közül a Temetés Vaskúton, az öreg tanya, a Pajta mögött című festményeket. Az el­sőről — Temetés Vaskúton — külön is érdemes né­hány szót szólni. Nem a koporsó a kép kö­zepe, a halotti menetet is távolról nézi a festő. A lé­nyeg itt a dermedtség. 1 Minden hideg, minden ha­lott, megfagyott a levegő, a házak, az emberek. A kép mégsem egyértelmű bánatot sugároz, hanem azt a gondolatot, hogy álljunk meg egy percre, minden álljon meg egy pillanatra, mert meghalt egy ember. És Weintrager képén min­den megállt egy percre, minden megdermedt a ké­pen, de ettől él, ettől igazi a kép. A másik, amit megcso­dálhatunk Weintrager Adolf művészetében, a lí­ra, pontosabban a tájfes­tés, a tájleírás (mert líra a korábban említett képek­ben is van, hiszen a Pajta mögött és az Öreg ta­nya két fehér lovacskája, mintha Nagy László ver­séből, vagy Csoóri Sándor prózájából lépett volna a vászonra). Két ilyen fo­gantatásé képét Kecskemé­ten is láthattunk. Gondo­lok itt elsősorban olyan al­kotásokra, mint a Paál László-teremben bemuta­tott Esős délután, Télutó, Esős reggelen stb. Olyan érzelmi kötöttséget árulnak el ezek a képek, amelyek kétségtelenné teszik szá­munkra, hogy a festő jól érzi magát Vaskúton, a fa­luban. Magáénak vallja a törékeny falvak gyámolí- tásra, megértésre vágyó vi­lágát, embereit, a táj te­nyerében ülő, azzal szinte egybe olvadó házakat. Ez az érzelmi töltése a képek­nek. A gondolati pedig — nem nehéz kitapintani — az a József Attila által megfogalmazott, figyelem­felkeltő, a lényeget nem szépítve kereken kijelentő tartalom, amely ott vibrál a megfestett levegőben: „Így élünk mi.. Figyelemre méltó Weintrager Adolf sokol­dalúsága is, ami az ő ese­tében nem tévesztendő ösz- sze kétes értékű kísérletez­getéssel. A középkori iko­nok kecsessége, tisztasága sugárzik a Lány fikusszal című képéről (amely nincs a kiállításon, csupán a meghívót díszíti), a sem­mit sem szépítő realista mutatkozik meg a Szalma­vivő alakjában, a Paraszt­menyecske portréjában. Kár, hogy nem láthatja a közönség a Tengeri halak című sorozatának legalább egy darabját (ebből is a meghívón van egy, de a színek, természetesen el­vesztek), női portréinak egy-egy változatát. De ne legyünk maximalisták. Örüljünk annak, hogy ed­dig eljutott Weintrager Adolf, s fejezzük ki azt a reményünket, hogy egyszer Kecskeméten is láthatjuk gyűjteményes kiállítását. Gál Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom