Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-17 / 140. szám
1970. Június 17, szerda 5. oldal A győztes brigád Ott voltam legutóbb a szocialista brigádok szellemi vetélkedőjének megyei döntőjén. Feltűnt, milyen tájékozottak a versenyzők irodalmi, művészeti, politikai kérdésekben. A verseny után beszélgettem a győztes brigád tagjaival. Mikor mondtam nekik, hogy szeretném őket közelebbről is megismerni, invitáltak: menjek el hozzájuk a munkásszállásra. Közel van, az Aranyhomok mellett, a Széchenyi téren. A tizenkét tagú brigád három tagja van itt, a szűk, de kényelmesen berendezett csendes szobában: Cseh László brigádvezető, Forgács Sándor és Dobrovszki Péter brigádtagok. Ök képviselték a brigádot a versenyeken. Máris a beszélgetés közepén vagyunk. — A megyei könyvtár sokat segített — mondják egyszerre mindhárman. — És hasznosak voltak a megyei kiadványok is. — Mondanának példát is ? — A kecskeméti jelesek. — És a Kecskemét című tanulmánykötet. Körülnézek az aprócska szobában. — Csodálkozik, hogy könyveket lát itt, meg folyóiratokat? — kérdezi Forgács Sándor gépkezelő, aki lendületes, vitatkozó természet. A kérdést megtoldja még: — Ugye, vallja be, hogy a munkást maguk toliforgatók nehezen képzelik el könyvvel a kezében? A többiek mosolyognak. Laci bácsi, a jó „diplomata” főnök, sört tölt a pohárba. — Sanyi mindig vitázik — mondja, és pici bajusza alatt most is mosolyog, mint mindig. — Máskor is versenyeztek már? — terelem a szót másra hirtelen. — Harmadszor. — És máskor is nyertek? — Idáig igen. — Mindnyájan olvasnak? — kérdezem. —A brigádban? Hát nem [ egyformán — válaszolja Forgács. Péter szól közbe, hármójuk közül a legmagasabb, legcsendesebb és legfiatalabb. — De Laci bácsi igen. ö sokat olvas. A brigádvezető ezt mondja erre: — Gyerekkoromban mindent elolvastam, válogatás nélkül. A sógorom illegális kommunista volt. Adott egyszer egy brosúrát. Akkor kezdtem el gondolkozni. Később Tolsztojt, Balza- cot szerettem meg. Meg a magyar klasszikusokat. Pedig csak öt elemim volt. A felszabadulás után tanultam tovább. Itt elhallgat. Forgács fejezi be a gondolatát. — Azóta le is érettségizett. Péter szól közbe: — Laci bácsi tulajdonképpen ismeretterjesztő is egyben. Mindent elmagyaráz. És nemcsak a szakmával kapcsolatosan. Kémiát, fizikát, irodalmat. Ezt mondja erre Laci bácsi: — Hát vannak furcsa dolgok. Egy jó kőműves például egyszer azt hitte, hogy Törökország is tagja a Varsói Szerződésnek. Hát ilyenkor nem bírom ki, hogy ne szóljak. — Laci bácsi hogyan tájékozódik? — kérdezem. — Mint más. Újság, rádió, könyvek. — Én Benedek István könyveit szeretem többek között — mondja Forgács Sándor. Péter közbeszól: — Sanyi bácsi már találkozott is vele. Később egy könyvet vesz elő Forgács, Csanádi Imre verseit, és olvasni kezd belőle: „Sánta veréb szökken, biccen...” Neki ez a vers nagyon megtetszett. Jobban körülnézek. Látok itt Kortársat, Forrást, N épszabadságot. Erről jut eszembe, hogy megkérdezzem: — Mit csinálnak szabad idejükben? — Moziba, színházba járunk közösen. Na és könyvtári olvasók vagyunk. Olvasásra elég sok idő elmegy — válaszolja Laci bácsi. A Bács-Kiskun megyei Építőipari Vállalat dolgozói. Többféle kitüntetés tulajdonosai. A munkahelyükön megbecsülik őket. Ezt mondja róluk Prepszent Aurél is, az egyik szakszervezeti vezető, aki szintén jelen van a beszélgetéskor. A szocialista brigádok vetélkedője egy évig tartott. Ezer és ezer dolgozó vett részt a versenyeken. Ez a Költészet képekben Weintrager Adolf festményei a Paál-teremben Újabb bizonyítékát adta Weintrager Adolf annak, hogy nem csak az érvényesülhet, aki a fővárosban él. Ö Vaskúton lakik és dolgozik, de festői híre már régen túljutott a megye, sőt az ország határain is. Ennek ellenére — valljuk be őszintén — nem tudunk róla mindent, amit a pályán kivívott helye és rangja szerint tudnunk kellene. Első mestere Rudnay Gyula volt, s csak ezt követően végezte el a képző- művészeti főiskolát. Tanulmányúton járt Csehszlovákiában, a Szovjetunióban, az NDK-ban, Lengyelországban. Elnyerte a Janus Pannonius emlékplakettet és a Pedagógusok Országos Képzőművészeti Kiállításának első díját. Számtalan kiállításon szerepelt műveivel, több országos tárlaton bemutatta festményeit. Képeit láthatták Pécsettt, Székesfehérváron, Békéscsabán, Gyulán, Miskolcon, Egerben. Gyűjteményes kiállítása volt Baján, Debrecenben, Szolnokon, Kiskunhalason, a Német Demokratikus Köztársaságban és Jugoszláviában. riport a sok közül egy bri- I Most pedig j— június 12-én gád életéről ad képet, egy esti beszélgetés alapján. Ügy érzem, kedvező képet. V. M. Fiatal szovjet balettáncosok sikere Párizsban A moszkvai Balett Intézet végzős növendékeinek Párizsban vendégszereplő csoportja megtartotta első fellépését a Champs-Élysées színházban. A fiatal balettművészekkel együtt a francia nézők előtt színre léptek a Sztanyiszlavszkij nevét viselő színház fiatal magámtáncosai is: Margarita Drozdova és Jurij Grigorjev, valamint a Moszkvai Nagy Színház ba- lettművészei: Marina Leonova és Alekszandr Boga- tirjov. A nézők az összes műsorszámot lelkes fogadés Nyemirovics-Dancseko tatásban részesítették. pénteken Budapesten, a Képcsarnok Paál László- termében nyílt meg Weintrager Adolf képeinek kiállítása, ahol dr. Solymár István, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese mondott beszédet. Nézzük azonban a képeket. Sajnos, aki a meghí- mutatkozik be aki vón felsorolt 45 festményt vesz , hlutatkoziK De, aki keresi a teremben, az csa- nem kísérletező - a szó el- lódik. Bizonyára utólag de- marasztaló ; értelmében, terült ki, hogy nem tudnak hat ne™ olyan ember, aki annyit elhelyezni a két he- lyiségben, s a falakon alig kozasokon. Weintrager harminc Weintrager-kép Adolí már pályája kezde- látható. Ez azonban csupán megtalálja legjobb ki apróbb formai hiba, mert ffjezési eszközét, „hangját . a bemutatott képek láttán Realista művész, aki ke- bárki meggyőződhet, hogy Pein érzelmi és gondolati itt egy vérbeli festő alkotá- egységbe olvasztja a témát, sait látja, egy olyan mu(40.) Kloss nagyon sietett. A villamoson egymást taposták az emberek. A Kaiser-hídon torlódás volt. A második kocsiban ült. Mindig a második kocsiban szokott utazni, itt nem olyan feltűnő, ha az ember nézelődik. Kloss most a hídőrség megfigyelőjét vette V szemügyre. A megállóban is tolongás volt. Kloss néhány percre megállt az Odera partján, nézte a lomhán-lassan fodrozódó vizet, aztán óvatosan körülnézett. Megállapította, hogy nem követik. Tétovázott. Felvillant benne a gondolat, hogy előbb az orgonistához kellene menni, mert lehet, hogy már tud valamit. De maradt az eredeti elhatározásánál: felkeresi Kuschkát, hátha közelebb kerül a rejtély nyitjához, amelynek során választ kellett kapnia arra, hogy Liza, vagy valaki más-e a Gestapo ügynöke, s ha más, akkor kicsoda? Hiszen már mindössze másfél napja van az ügyre. Liza mellett van pró és kontra érv is. Igaz. rá terelődött eddig minden gyanú. Viszont hogy védte Kuschkát! De hátha csak azért, hogy ő maga le -ne bukjon a csoportnál? Liza forrón megcsókolta búcsúzáskor. Nagyon őszintének látszott — gondolta Kloss —, de őszintének látszott akkor is, amikor Artúrról, mint a vőlegényéről beszélt... Veszélyes partner — állapította meg Kloss, s továbbsietett. A megállótól mindössze kétpercnyi járásra volt Kuschka lakása. Kloss nem ismerte Wroclawot, de térképről kitűnően tájékozódott. A megállótól a házig vezető úton tovább bonyolította a lehetőségek szálait. Sehogyan sem akadt egyetlen tiszta fonál. Liza ... az orgonista ... a vasutas Kuschka ... És a többiek. Valamennyien, akik közül egy áruló. Ha köztük van egyáltalán — villant át az agyán, de gyorsan elvetette ezt a lehetőséget, hiszen a csoportból szivárogtak ki a hírek. Csak belső árulás következtében bukhatott le Első Artúr, és az a másik kettő. * Poller a szoba közepére rúgott egy széket, elterpeszkedett rajta, s kinyújtotta a lábait. Néhány percig teljesen szótlanul nézegette a cipőit, aztán ironikus mosollyal intett az asszonynak, hogy lépjen közelebb. — Most pedig beszélgetünk egy kicsit. Helena, Kuschka felesége pongyolában állt előtte. Vörösre sírt szemeivel fáradt, középkorú asszony benyomását keltette. Közel sem volt olyan szép és kívánatos, mint az előtte való napokban a ruhatárban. — Nos, hallgatom, mit tud, asszonyom. — Semmit. Sajnos, semmit — mondta fásult hangon Helena. — Nem mondta az ura, hogy hová megy? — Nem. Semmit sem mondott. — Ismerősei, barátai? — Nem voltak barátai. — Tralalá — mondta pimasz vigyorral L UilCi'. — Szokásos lengyel mese. Nekem viszont vannak egészen speciális módszereim a lengyel nyelvek megoldására. No, meséljen szépen a könyvtárosokról. — Nem voltak ismerőseink a könyvtárból — sírt az asszony. — No, no. Csak minden hisztéria nélkül. A német nő megrázkódtatás nélkül viseli el az ilyen dolgokat. Igaz, maguk soha nem válnak igazi németté. De beszéljen akkor a kávézójukról. Oda sok ember jár be. — Nincs abban semmi különös, hogy sokan járnak be. Kávézó, s én a ruhatárban dolgozom. — Az ura is járt oda — mondta Poller. — Igen. Bejött néha hozzám. — Persze, mindenkinek' joga van bemenni egy kávézóba, meginni egy kávét, vagy sört, s dominózgatni. Horst is dominózott. ugye? — Időnként. Ez volt az egyetlen szenvedélye. De igen kis tételekben játszott csak. Se nem ivott, se nem dohányzott, s a pépzt is rendesen hazaadta — zokogott megint Helena. — Engem a nagyobb tétek érdekelnek. Kivel szokott dominózni? (Folytatjuk) s ez az egyensúly tökéletes. Példaként említhetjük erre a kiállított képek közül a Temetés Vaskúton, az öreg tanya, a Pajta mögött című festményeket. Az elsőről — Temetés Vaskúton — külön is érdemes néhány szót szólni. Nem a koporsó a kép közepe, a halotti menetet is távolról nézi a festő. A lényeg itt a dermedtség. 1 Minden hideg, minden halott, megfagyott a levegő, a házak, az emberek. A kép mégsem egyértelmű bánatot sugároz, hanem azt a gondolatot, hogy álljunk meg egy percre, minden álljon meg egy pillanatra, mert meghalt egy ember. És Weintrager képén minden megállt egy percre, minden megdermedt a képen, de ettől él, ettől igazi a kép. A másik, amit megcsodálhatunk Weintrager Adolf művészetében, a líra, pontosabban a tájfestés, a tájleírás (mert líra a korábban említett képekben is van, hiszen a Pajta mögött és az Öreg tanya két fehér lovacskája, mintha Nagy László verséből, vagy Csoóri Sándor prózájából lépett volna a vászonra). Két ilyen fogantatásé képét Kecskeméten is láthattunk. Gondolok itt elsősorban olyan alkotásokra, mint a Paál László-teremben bemutatott Esős délután, Télutó, Esős reggelen stb. Olyan érzelmi kötöttséget árulnak el ezek a képek, amelyek kétségtelenné teszik számunkra, hogy a festő jól érzi magát Vaskúton, a faluban. Magáénak vallja a törékeny falvak gyámolí- tásra, megértésre vágyó világát, embereit, a táj tenyerében ülő, azzal szinte egybe olvadó házakat. Ez az érzelmi töltése a képeknek. A gondolati pedig — nem nehéz kitapintani — az a József Attila által megfogalmazott, figyelemfelkeltő, a lényeget nem szépítve kereken kijelentő tartalom, amely ott vibrál a megfestett levegőben: „Így élünk mi.. Figyelemre méltó Weintrager Adolf sokoldalúsága is, ami az ő esetében nem tévesztendő ösz- sze kétes értékű kísérletezgetéssel. A középkori ikonok kecsessége, tisztasága sugárzik a Lány fikusszal című képéről (amely nincs a kiállításon, csupán a meghívót díszíti), a semmit sem szépítő realista mutatkozik meg a Szalmavivő alakjában, a Parasztmenyecske portréjában. Kár, hogy nem láthatja a közönség a Tengeri halak című sorozatának legalább egy darabját (ebből is a meghívón van egy, de a színek, természetesen elvesztek), női portréinak egy-egy változatát. De ne legyünk maximalisták. Örüljünk annak, hogy eddig eljutott Weintrager Adolf, s fejezzük ki azt a reményünket, hogy egyszer Kecskeméten is láthatjuk gyűjteményes kiállítását. Gál Sándor