Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-14 / 138. szám

QD

Balia László:

— Stolz igazgató urat kéretni Szervusz, Ervin! Hát úgy lett, ahogy mondtad.

A gépet az idő miatt nem indítják.

— Ennek igazán örülök.

— barát vagy te, hogy örülsz a bajomnak.

— Örülök, hogy a végén mégis hozzám jössz szilveszterre.

— Nézd, ha én most rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy ha kibírtunk egymás nélkül... menynyit is? ... huszonkét szilvesztert, hát valahogy ez is ment volna.

— Most honnan beszélsz?

— A repülőtérről.

— Mindjárt kimegyek érted. Addig sürgönyözz haza, hogy másodikén—harmadikén indulsz.

— Nem olyan egyszerű ez. A mai nappal lejárt az

útlevelem is.

— Majd én meghosszabbíttatom. Bejáratos vagyok a konzulátusra.

Tudod mit, pajtás? Most már mindenkit ismersz, mindenkivel beszélgettél, vonuljunk félre ebbé a sarokba, hisz alig váltottunk még pár szót, a vendégek meg hadd szórakozzanak. Ez a zenebona nem idegesít? Kikapcsolnám, de a többiek... Sejtem, hogy mint Beethoven-interpretátor, nem rajongsz a beatzenéért.

— Tévedsz, mert egyáltalán nem zavar. Már túljutottam azon a szemléleten, hogy ez itt alattam a mocskos világ, én pedig valahol odafönt lebegek. Hanem tudod-e én még mindig azon csodálkozom, hogy először nem ismertük meg egymást.

— Egyikünk se számított a találkozásra. Bár nektek biztosan megmondták a nevemet, mielőtt a Magfizikai Intézetbe jöttetek volna.

— Hogyne. Az ajtón is láttam a névtábládat. „E. Stolz, igazgató”. De hát...

— Persze Európa különböző országaiban jó párezren viseljük ezt a nevet. Megmondom őszintén: eredetileg nem is nagyon örültem a látogatásotoknak. Ilyenkor, év végén rengeteg a munka. S most ránk csődítik az egész nemzetközi zenepedagógiai szimpóziumot. Divatba jöttünk. Minden külföldi vendéget ide hoznak, legyen filatelista vagy halbiológus. Különben a telefonba azt mondtad: huszonkét szilvesztert kibírtunk egymás nélkül. Én nem emlékszem, hogy valaha is együtt szilvesztereztünk volna.

— Ugyan. Erőltesd meg a memóriádat. Negyvennégyben. A vonaton.

— Igaz. ✓

— Azért legalább egy lapot írhattál volna néha.

— Te is.

— Ha tudtam volna hová. Csak úgy félfüllel hallottam, hogy Töröknek egyszer írtál Svájcból.

— Igen. Kertészeti főiskolára jártam Liegerzben. Azután gyors egymásutánban cseréltem még két országot és vagy négy-öt szakmát, amíg kikötöttem itt és a magfizikánál. Hanem hallod, arra a szilveszteri útra talán azóta sem gondoltam.

— Én annál többet. Azóta is mindig annyira igyekszem haza újévre. Belém idegződött. Most is maradhattam volna nyugodtan nálatok, ha indul is a gép. Feleségem nincs, a gyerekek intézetben nevelkednek, anyám elvan húgomékkal.

A világóra keiifegése

kor Is előtör majd ennek a

kenyérillatnak a radiációja — és ez a belső sugárzás hozzám láncolta.

I 5- 1

PM

— Akkor szinte riasztónak tűnt nekem a lehetőség, hogy úton zárom az évet. Kegyetlenül kimerített az a kínlódásos utazás is, a bőrömben valami különös

Rudnai Gábor:

Utószó egy szerelemhez

Már vagy még? Nem mindegy? Nem vagy itt S hogy itt vagy ott? S hogy hol az az ott?

Nem érdekel.

Másé voltál, másé leszel.

Gúnyolsz, sajnálsz vagy megvetsz? Csak hazudj! Akkor hazudtál? Csak most. És csak magadnak. Mit is tehetsz?

Másé igen, de mássá nem lehetsz.

HARMINC ÉVE FOGLALTAK EL PÁRIZST A NÁCIK

/acques Prévert:

Az üzenet

Az ajtó melyet valaki kinyitott Az ajtó melyet valaki becsukott A szék melyben valaki ült A macska melyet valaki cirógatott

A gyümölcs melybe valaki beleharapott l levél melyet valaki olvasott A szék melyet felrúgott valaki Az ajtó melyet valaki kinyitott Az út melyen valaki egyre lohol Az erdő melyen átsétált valaki A folyó melybe beugrott valaki A kórház melyben valaki haldokol

Bán Ervin fordítása

vágy bizsergett az ágynemű után — jó lett volna párnák közt nyújtózni, mire az a bizonyos fatális óraütés jelzi: átléptünk az új esztendőbe. Ha emlékszel, szokatlanul meleg szilveszteri éjszaka volt. Hajadon- főtt támaszkodtam az utolsó vasúti kocsi nyitott peronjának korlátjához; a szélben lobogó hajam volt a hosszú szerelvény végpontja — valami szegényes, hitvány kis csóvája annak a háborús zűrzavarban keringő, sötét üstökösnek. Vagy két kocsi is velünk volt tele: diákokkal. Azóta is sokat gondolkodtam rajta, miért éppen a kelet-magyarországi kisvárosba csődültünk össze olyan sokan Ungból, Beregből, utolsó éves gimnazisták. Jó, nálunk magyarul érettségizni még pár évig nem lehetett, ezért akik oroszul-ukránul még nem tudtunk, csak odaát próbáltunk kikaparni magunknak valami keserves kis matúrát. De miért épp ide jöttünk mind? Valaki bedobta a város nevét a köztudatba, és megindult a roham. Hat körül indulhattunk különben, de valahol Fényeslitkénél órák hosszat ácsorogtunk — nem látszott valószínűnek, hogy éjfélre hazaérünk. Be is néztem a kocsiba, hogy valakitől megkérdezzem: hány óra — akkor mentem el mellettetek. Te aludtál. A bőröndödön ültél Magda mellett, az ölébe hajtottad a fejed—, s ő még rám is pisszent, ahogy berobogtam, hogy föl ne költselek. S én csodálkozva tapasztaltam magamban, hogy nem érzek se féltékenységet, se fájdalmat. Mert azok ott ketten a világítatlan vasúti kocsi homályában nem ti voltatok — úgy hatott az egész, mint a Pieta, ahogy Máriát ábrázolják a keresztről levett Krisztussal, még a te sovány, csontos arcod is nagyon beleillett ebbe az elképzelésbe. Mikor az időt kérdeztem, azt mondták, öt perc múlva éjfél. Én egy pillanatig arra gondoltam, hogy Magda az ölében visz át téged a negyvenötös évbe, de csak egy pillanatig. Utána inkább úgy éreztem, hogy a világot tartja, ezt a keresztről levett, háború roncsolta földet. Pieta. De érdemes-e a térden tartani? Ki fog-e valaha emelkedni a világ a tífuszjárványok, poloskainváziók, öldöklések, éhínségek háborús fertőjéből? Ezen már ismét a peronon gondolkoztam. Alattam, mint valami óragépezet, ütemesen kattogtak a kerekek. Az év utolsó perceit zakatolták.

KI

— Azt mondod, furcsa ez az én egész Pieta-látomá- Som? Hogy szerinted sokkal jobban utáltalak Magda miatt, semhogy épp Krisztussal azonosítottalak volna? Tudod, akkoriban olyan vallási mánia félében éltem. Az apám röviddel azelőtt esett el. A húgomat nagy- nehezen mentettük csak ki a tífusz torkából. Magda azt se mondta bá, és egyik napról a másikra veled kezdett járni... Kell több? És később volt Magdával még egy ilyen élményem. Emlékszel, ha decemberben volt is még egy kis pénzünk, nyár elejére mindent feléltünk. Már napok óta éhesen szédelegtünk — a városban idegeneknek számítottunk, élelmiszerjegyünk nem volt, feketén a kenyér egyre drágább lett, az isten bírta már megfizetni. Napok óta nem láttunk belőle egy falatot sem. Egyszer küldöttséget menesztettünk a pékhez — adjon legalább két-három kenyeret hivatalos áron, jegy nélkül. Engem választottatok a küldöttségbe, meg Törököt meg Magdát. Persze, nem adott. De mikor beléptünk a pékségbe, megütött bennünket a friss kenyér szaga. Ingerlő, részegítő, nyálat facsaró. Ettől a szagtól valami különös önkívületben távoztunk a péktől, és soha olyan közel nem éreztem magamhoz Magdát, mint akkor, hiszen együtt szívtuk be a buja, tilalmas illatot, utána együtt szédelegtünk végig kóválygó fejjel az utcán. Olyan volt az egész, mintha valami közös misztikus szertartáson vettünk volna részt, mintha az a nem is beszívott, hanem egyenesen abszorbeált kenyérillat olyan lett volna, mint a kábítószer, vagy valami közös elvont úrvacsora. És az se bántott, hogy délután majd téged fog ölelni, hisz tudtam, hogy a bensőjéből ak— Hallod, nagy fantaszta voltál te világéletedben, nem hiába muzsikáltál már akkor is. Ezt persze a radiációval, meg a belső sugárzással csak most mondod így, akkor még nem volt mindenki magfizikus. Már megbocsáss, nem akartalak megbántani, de engem egy kicsit idegesítenek ezek a dolgok. A feleségem is összeolvas mindenféle áltudományos cikket, aztán jön az elméleteivel.

— Különben meglepett, mikor bemutattál a feleségednek. Én azt hittem, Magda... Azért is vonakodtam elfogadni a szilveszteri meghívásodat. Kínos lett volna.

— Nem, nem volt az a dolog olyan komoly.

— Annak idején együtt mentetek külföldre.

— Igen, de én rövidesen újra felkerekedtem. Te, ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy nincs feleséged.

— Most nincs. Engem azóta is üldöz a háború. Tudod, apám elesett a fronton. Én, ahogy kissé felvergődtem, Leningrádban kaptam katedrát, az ottani konzervatóriumban. Ott is nősültem. A feleségem rettenetes dolgokat élt át a város ostromakor. Súlyos idegbajt kapott. Kigyógyították — de házasságunk negyedik évében kitört rajta. Nem tehetett róla szegény, de lehetetlen volt élni vele. Megmérgezte az életemet. El kellett válnom tőle. A két fiú persze velem maradt. Illetve, hogy most már intézetben nevelkednek. Mind a kettő idegbajos. Sikerül-e teljes értékű embert faragni belőlük, nem tudom.

— Mondok valamit: mindjárt éjfél van. És volna egy ajánlatom. Említetted, hogy szeretnéd megnézni a telepünket. Én itt lakom az erőmű közvetlen szomszédságában. Ha akarod, szökjünk meg a vendégek elől, várjuk meg ott az újévet. Atomerőműben. Nem rossz környezet.

— Látod, rajtam ironizáltál, de azért benned is van kis romantika. Nem bánom, menjünk.

egy

m

— Sokat ne' várj, kívülállónak nincs itt semmi érdekes látnivaló. A skálák, színes lámpák, számsorok, gombok neked semmit nem mondanak. No gyere ide, álljunk meg ennél a korlátnál, itt nem zavarunk senkit. Szóval látom, nem volt könnyű életed,, de legalább a pályádon sokra vitted.

_ Ne gondold. A professzori címem ne téveszs

zen meg, azt még az ötvenes években szereztem. Akkoriban még azok, akikben volt valami, nálunk nagyon gyorsan mentek előre. Kellett a szakember. Eleinte volt pár sikeres hangversenyem is, meg a második szimfóniám... De a komponálást azóta jóformán abbahagytam. Nem, nem a családi bajaim miatt. Ügy éreztem, nem érdemes. Nem tudom kifejezni a világot. Ezt a különös világot, ahol millió bajjal küzdünk mindnyájan, de azért bámulatos dolgokat csinálunk. Jönnek háborúk, válságok, agyba- főbe verik az emberiséget, szinte a keresztről veszik le, aztán egyszerre felszökik, és évszázadok munkáját végzi el napok alatt, közben jobbra-balra vagdalko- zik régi és új bajok ellen, ezerszer térdre esik, van aki fel se áll többet, de minél többet buktatnak, annál gyorsabban megyünk előre... Szóval hogy ezt kifejezze az ember, valami új forma kellene. És azt nem találtam meg. De neked, úgy látom, minden sikerült.

— Ügy látod, mert én nem panaszkodom. Nincs is más bajom, csak egy kis jó sugárfertőzés. Még kutató- mérnök koromban szereztem. Nálunk nem vigyáztak úgy ezekkel a dolgokkal, különösen az elején. Gyerekeim se lehetnek, és magam se tudom, meddig húzom. Szóval engem nyugodtan odaképzelhetsz most is a Pietádba.

— Te, és azt mondd mar meg. Róla tudsz valamit?

— Semmit.

□

Körülbelül most lehetett éjfél. Stolz és a zenetanár gondolataiba merülve állt a gépteremnek egy kis erkélyén, a korlátnak támaszkodva, alattuk zakatoltak a gépek, mint negyvennégyben a vonat kerekei. A világ menetének ritmusát verték, az év utolsó perceit kattogták.

Mikor Stolz kimondta: ,,Semmit” — mintha egy pillanatra megbicsaklottak volna a gépek, mintha egy villanásnyira kihagyott volna a világóra ütemes ketyegése.

Goór Imre: Balaton.

Bállá László a Kárpáti Igaz Szó című területi lap szerkcsz- tője, a szovjetunióbeli magyar irodalmi élet jelentős képviselője. Eddig 16 kötete jelent meg magyar és ukrán nyelven: regények, riportok és verseskötetek. Sokoldalú és igen termékeny író. A világóra ketyegése a Kárpáti Könyvkiadónál az idén megjelent elbeszélésgyűjtemény cím- ado novellája*