Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-30 / 100. szám

4. oldal líf70. április 29, szerda BEMUTATÓ ELŐTT Holnap este: Gasparone Kecskeméten Színházunk sok esztendő­vel ezelőtt indította el azt a sorozatot, amely a zenés műfajban is megkísérelte megközelíteni a prózai program igényességét. En­nek a koncepciónak repre­zentánsa volt az utóbbi év­tizedben a többi között a Cigánybáró, a Koldusdiák, a Cornevillei harangok, a Boccacció, a Madarász, leg­utóbb pedig tavaly ősszel Strauss híres nagyoperett­je, az Egy éj Velencében. A zenei igényességre való törekvést kitűnően egyez­tették a színház másik fon­tos célkitűzésével, amely a prózában is érvényesült: újra elővenni, ismét életre- kelteni elfeledett, de érté­kes műveket. Erre a prózá­ban még számosabb mű­vet idézhetnénk a közeli évekből. Most Millöcker Gasparo­ne című romantikus nagy­operettjét adja elő a Kecs­keméti Katona József Szín­ház. A bemutató előtt a rendezőtől, Udvaros Bélától érdeklődtünk. — Csaknem fél évszázada játszották utoljára magyar színpadon ezt a művet — mondotta. — A mi előadá­sunk bizonyos fokig ősbe­mutatónak számít, mert a holnap színre kerülő vál­tozat egy 30-as évek beli német átdolgozás alapján készült. A Gasparone több okból is érdemes a felújí­tásra. Mindenekelőtt zenei igényessége miatt. Ez a mű helyenként vígoperai szín­vonalú. Néhány áriája, du­ettje és kvintettje olyan fel- készültséget kíván zenekar­tól és előadóktól, amely a szokásos operettszínvonalat messze meghaladja. Min­den támogatást megkap­tunk a színház vezetésétől, a zenekart kibővíthettük és Kerny Kálmán karmester fáradhatatlan buzgalommal, agilitással munkálkodott a zenei kidolgozáson. Énekes művészeink számára rend­kívül magasrendű éneklési és szerepformálási lehetősé­geket nyújt a mű. Gyólay Viktória régen kapott ké­pességének ennyire megfe­lelő feladatot, ami látható­lag őt is különleges teljesít­ményekre ösztönözte. Sárosi Gábor számára jelentős drámai, színészi lehetősége­ket kínál a címszerep, amel­lett, hogy kitűnően érvénye­sül kellemes tenorja. A hu­mor vonalán Sass József­nek, Berta Erzsinek, Ábra­hám Istvánnak és Szentessy Zoltánnak jutott hálás sze­rep. Borbíró Andrea látvá­nyos táncképeket teremtett, Csinádi István két színpad­képe valóságos remeklés, Poós Éva kosztümjei pedig a XVIII. századi környezet­hez illően fantáziadúsak. Mit nyújtott a mű a ren­dezőnek? — A Gasparone hálás rendezői feladat is, mert nem a sablonos operettlib- retto szerint szövődik a cse­lekmény. A bővérű történet hamisítatlan szicíliai népi környezetben játszódik, tu­lajdonképpen egy izgalmas krimi, váratlan fordulatok­kal és szívet derítő happy- enddel. Külön öröm szá­momra, hogy a librettó ma­gyar átültetője és a zene­számok versírója Romhányi József, a műfaj hazai szak­értője és bűvésze, aki paj­zán és invenciózus dialógu­sokat szerkesztett ehhez a zeneileg remek nagyope­retthez. Mester László Meselesen Cirókáéknál K acsalábon forgó kas­tély, Hófehérke és a hét törpe, csodakulcsok, manók, varázserdők, a ró­ka és a holló ... Mesék. S ki ne emlékez­ne a gyermekkorban hal­lott csodás történetekre, amelyekben mindig a jó, az igaz győzött, a rossz, a gonosz felett? A megeleve­nedett mesefigurák pedig a bábszínházakban várták és várják a gyerekeket. * A megyeszékhelyen a Ciróka bábegyüttes hétről-hétre minden szom­baton játszik a város óvó­dásainak. A csoport veze­tője Báron László felel kér­déseinkre. — Mikor alakult meg az együttes ? — Hat éve. A 150 sze­mélyt befogadó gyermek­színházban játszottunk öt esztendeig. Ez idő alatt 40— 50 ezer nézőnk volt és több mint 40 darabot mutattunk be. Most a művelődési köz­pontban kaptunk helyet. — Kik a bábcsoport tag­jai? — Óvónők, jelenleg ti­zennégyen dolgozunk. — Milyen darabokat ját­szanak? — A Népművelési Inté­zet szép számmal ad ki mű­veket, amelyeket mi kissé átalakítunk, az életkori sa­játosságoknak megfelelően. Egy-egy új játék legalább kéthónapos munka, tanulás eredménye. — Első darabjuk? — Mese a rongyoszsákból. — Mit tart munkájukban a legfontosabbnak? A magyar nyelv bete Az idegenek véleménye nyelvünkről Mindig érdeklődéssel ol­vassuk a külföldiek nyilat­kozatait nyelvünkről. Való­ban: idegen fülnek hogyan hangzik a magyar beszéd? A mi számunkra természe­tes és megszokott, nekünk szép, sőt a legszebb a ma­gyar nyelv, mert a miénk. Aki közülünk nem ismer idegen nyelveket, az nem tudja összehasonlítani a sa­játunkat más nyelvekkel. Az idegenek azonban őszin­tén, elfogultság nélkül mondhatják el véleményü­ket. Büszkék lehetünk ezekre a nyilatkozatokra, mert értékelik nyelvünket. A magyar nyelv hete al­kalmából a Pesti Hírlap Nyelvőre alapján átnyúj­tunk olvasóinknak egy cso­korra valót ezekből a nyi­latkozatokból, hogy ezek hatására is erősödjön ben­nünk nyelvünk szeretete és megbecsülése. E nyilatkozatok szerint nyelvünket a lágy höm- pölygés, fenséges zengés, dallamosság, a zengő han­gok jellemzik. A nyelvi, a kifejezésbeli gazdagságot emlegetik. Az összhangza- tos felépítést és magán­hangzó-illeszkedés harmó­niáját is észreveszik. A tiszta kiejtést, minden szó- tag egyenletes és tökéletes képzését is nyelvünk érté­kei közé sorolják. A ma­gán- és mássalhangzók szép aránya sem marad észrevétlen. A nyilatkoza­tok szerint mindezek ki­válóan alkalmassá teszik nyelvünket a költészet minden ágára, velős rö­vidsége és hatásos szónoki nyújtottsága miatt pedig a prózai műfajokra. Néhányat a nyilatkozók közül névvel is kiemelünk. Mezzofanti, akit a világ nyelvcsodájának tartanak (élete végén 103 nyel­vet ismert!), és aki­nek a hagyatékában két magyarul írt verset is ta­láltak, így jellemezte nyel­vünket Franki Ágoston cseh költő előtt: „Tudja melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után min­den más nyelv előtt legin­kább dallamosnak? A ma­gyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versü­ket, amelyek a dallamos­ságukkal meglepnek." Ebersberg világhírű bé­csi tanár szerint „olyan en­nek a nyelvnek (a magyar­nak!) a szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete al­kotta volna, hogy megle­gyen benne minden szabá­lyosság, tömörség, össz­hang és világosság Desbordes-Valmore köl­tőnő szerint „a magyar nyelv hősi és ditirambikus, szinte lángol; alkalmas nagy hősök, nagy tettek és nagy szerelmek megének- lésére.” Utoljára hagytuk Jules Romains francia költő nyi­latkozatát. Amikor 1927- ben nálunk járt, így nyi­latkozott: „Mivel a magyar nyelvet nem értettem, min­den erőmmel azon ipar­kodtam, hogy megérezzem. A színházban, ahol két es­tét töltöttem, az idegen szavak áradatát nemcsak közönyös zajként engedtem magamra hatni. Tőlem tel- hetőleg figyeltem, amint zenét hallgatunk, vagy he­lyesebben amint a vadem­ber végigtapogat egy ér­met, hogy legfinomabb kör­vonalait is megkülönböz­tesse ... A magyar nyelv csupa erő. Nem ismerek ehhez fogható férfias nyel­vet. Szenvedélyesen férfias. Az önök szótagjaiban van valami az izmok kemény nekiduzzadásából; néha re­kedt és rövid lihegés emeli fel őket, amint a szilaj in­dulat felemeli a mellkast. Hát én legalábbis ezt érez­tem ...” Szívet-lelket melengető nyilatkozatod ezek! Kiss István — Igénylik a gyerekek, tehát szükség van rá. Kö­zönségünket előadás köz­ben is figyeljük. Átélik a darabokat, és ők is velünk játszanak. Nagyon gyorsan megkülönböztetik a jó és a rossz fogalmát. Műsoraink­ban az óvodákban tanulta­kat mesés formában kap­ják vissza. Mi így nevelünk. — Mit kedvelnek a gye­rekek leginkább? — Főként az állatmesé­ket De József Attila és Veöres Sándor versek elő­adásával is próbálkoztunk már. Bábfigura mondta a szöveget, a képháttér pedig állandóan változott. Sikere volt — Tapasztalataik? — A gyerekeket nem le­het becsapni. Udvariasság­ból nem ülik végig az elő­adást. Hanem rögtön szól­nak, pontosabban: bekia­bálnak. — Eddigi eredményeik? — Jó néhány találkozón szerepeltünk már sikerrel, ezt számos oklevél tanúsít­ja. Legutóbb, alig néhány hónapja másodízben is megkaptuk a Kiváló Együt­tes címet — Terveik? — Mint említettem most a városi művelődési köz­pontban játszunk. Bábját­szásunkat tehát a nagy színpadnak megfelelően kell átalakítani. Ezért meg­próbálkoztunk a csaknem 70 centiméteres marionett figurákkal, melyeket ma­gunk készítünk. Ha a gye­rekeknek tetszik új műso­runk, akkor megjelenünk a megyei, illetve a nemzet­közi bábfesztiválon is, amelyet nyáron Békécsa- bán rendeznek. M inden szombat dél­előtt izgatott óvodás csoportok indulnak a mű­velődési központ felé. Siet­nek. Ami nem csoda, hi­szen a sárgaorrú kismacs­ka, Foltos és Fülenagy, élelmes kiskacsák, bohócok, babák, a Ciróka bábegyüt­tes, azaz a mesék világa várja őket. K. A. ŰZ BLPÄRI GÁTON ÁRVÍZI RIPORT III. Április 15-én 20 óra­kor 7,36, 22 őreikor 7,38 centiméter a víz. „Csak állna már meg” — mond­ják a gáton az árvédelem emberei. Ók még nem is­merik az újabb előrejel­zést, de talán jobb is így. Ha tudnák, hogy újabb 25 centiméter jön, nem való­színű, hogy ott maradná­nak a töltésen. A sárhajó felfelé megy a vízen. Homokzsákokat visz. A központban Sándor Imre felveszi a mikrofont. — Egyes zsilip, egyes surrantó, hármas zsilip ... Jelentkezzetek, jelentkezze­tek, jelentkezzetek! Vétel. — Egyes zsilip jelentke­zik. Egyes zsilip jelentke­zik. Vétel. — Maradjon a készülék mellett, további utasítást kap. Az utasítás értelmé­ben a gátvédelem parancs­nokai pontosan éjfélkor fel­sorakoznak a Mari néni­nél. A levegő éjszakára erősen lehűlt, a szél feltá­madt. Jobbról a sötét Ti­szán buidokló villanás: va­lamelyik rocsó bukdácsol át a vízbe merült bokrok közt. A part hosszában im­bolygó vörös és fehér fé­nyek: az őrök lámpái. Ördögh József előre lép. — Védelemvezető elv­társ, jelentem, valameny- nyien itt vagyunk. Sándor Imre ismerteti az új helyzetet. Mindenkit fokozott óvatosságra és éberségre int. A töltés át­vágására úgy kell előké­szülni, hogy az emberek közt ne legyen pánik. Az egyik teherautó pony­vája alatt újból kiterítik a helyrajzi térképet. A dél­utáni szemlén az az állás­pont alakult ki, hogy a legmagasabb terepszinten, a 8 és 9 ezer méter között kell beengedni a vizet. A helyismerettel rendelkező embereknek más a véle­ménye. Itt alig 30 méterre van a meder, „nagy húzá­sa van a víznek” és félő, hogy a kettes zsilipet is elsodorja. Javasolják a 9000—9600 közötti szakaszt: itt is magas a terepszint, a meder viszont 200 mé­terre van a töltéstől, és erről a szakaszról lehet a vizet a holt Tisza medré­be vezetni... Végül ab­ban állapodtak meg, hogy virradatkor jelölik ki az átvágás pontos helyét, nyomban ezután az ÁKSZ gyakorlott emberei „be­varrják” a töltést. Bevarr­ják: azaz kereszt irányú pátriázással két helyen el- rekesztik a gátat, hogy a víz csak a közbe eső 500 méternyi szakaszt sodor­hassa el. Jelentés 16-án hajnal­ban: „Borzasztó állapotok vannak. A 700 métertől a surrantóig folyik a víz a gáton...” A felső szaka­szon erősítést kérnek. „A nagyon kritikus helyzet miatt nem engedélyezzük, hogy több ember menjen a gátra — mondja a mik­rofonba Sándor Imre. — Nagyon örülnénk, ha dél­után négy óráig nem sza­kadna el a töltés.” A titok csak reggelig titok. Az ÁKSZ emberei tudják, miről van szó, ha parancsot kapnak a töltés bevarrására. Amikor kez­dik összeszedni, hajóra rakni a lámpatesteket, agg­regátorokat és a védelmi anyagokat, már mindenki tudja, hogy ezután csak a víz bevezetése következ­het. A pihenőszoba kopár falán egyetlen fénykép: telt idomú nőt ábrázol. Ha­son fekszik a nő és bámul olyan ártatlanul, mintha fel lenne öltözve. Hatalmas hátsó domborulatán apró termetű utcaseprő takarítja a homokot. Az utcaseprőt valamelyik dús képzeletű vízügyes rajzolta oda, bi­zonyára a mostaninál nyu­galmasabb időben. A *í* Órás jelentés szerint tovább árad a fo­lyó. Tiszaugnál 7,39-et mér­tek. A pihenőszobában azon vitatkoznak, hogy ké­zi szerszámokkal bontsák meg a töltést, vagy robban­tással eresszék be a vi­zet? ... A hagyományos módszer — tekintve a töl­tés állapotát — túlságosan veszélyes volna. A surran­tok pedig nylonzrákokkal vannak berakva. Félő, hogy néhány zsák kiemelése után egyszerre csúszik szét a védelmi fal. A vezérkar végül a robbantás mellett dönt. Sándor Imre kapcso­latot teremt a honvédség­gel. Délután fél kettő: az ár­védelem teherautói és dömperei egymás után ér­keznek a Mari nénihez. A magas parton sorakoznak fel. Kissé távolabb — ahol tegnap még lázas sietség­gel töltötték a zsákokat — már senki sincs. A 302-es kotró földbe ütött csőrrel áll ott. A gazdája sehol. Olyan most ez a hely, mint az elhagyott csatatér. A facsoport mellett a lakó­kocsiban három ember ebé­del. — össze kell pakolni és menni kell szépen befelé — mondja a kísérőm, aki­vel a partot járom. — Hát így vagyunk? — Sajnos. A főmérnök őrt állít a gát végéhez. — Senkit se engedjen bemenni. A gáton 80—100 ember közeledik szétszórtan, cso­portosan: a vállakon ásó, lapát: a gyalogmunkások vonulnak le a gátról. — Amit szívből-lélekből meglehetett tenni, megtet­tük. — Képtelen az ember. — Hiába raknánk már a zsákot... Egyszerre men­ne a töltés az emberekkel együtt. A katonák először a kettes surrantónál robban­tanak. Homok és föld frecs- csen a levegőbe. A nehéz támasztó gerenda, amely­nek tövében a töltet volt, könnyű pálcikaként repül és pörög röptében. A néma víz hirtelen felbődül. Taj­tékos tömege percek alatt széttöri a homokzsákfalat. Fél órával a harmadik rob­bantás után a víz beteríti a 9 ezer holdas területet, más­nap estére 1,6—1,8 méter magasan borítja. Sándor Imre nem volt kíváncsi a pusztulásra. A Mari néninél várta embe­reit. — Hogy érzed magad? — kérdezi tőle valaki. — Hát hogy érezheti ma­gát ilyenkor az ember? — — kérdezi viszont a véde­lem vezetője. Az alpári gátsznkítás után becslés szerint 1 mil­lió köbméter víz jött ki a mederből. Átmenetileg va­lamelyest leapadt a folyó. Azután mintha mi sem tör­tént volna: az előre jelzett negyedméteres tetőzés is­mét felduzzasztottá. A víz­ügyesek dereglyékkel jár­ják a víztengert. Most a töltésbe épített anyagot hordják ki. Később rőzse- sáncot raknak a belső ol­dalra a hullámzások ellen. Ha majd a zöldár is levo­nul, megkezdik helyreállí­tani a töltést. A víz örök küzdelemre kényszeríti az embert: vagy érte vagy el­lene kell szakadatlanul harcolni. Zám Tibor Vége

Next

/
Oldalképek
Tartalom