Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-28 / 98. szám
1970. április 28, kedd 5. oldal Az iskolai könyvtárak és az Olvasó népért mozgalom Nehezen lehetne vitat- cdzni azokkal, akik az Ol- ;asó népért mozgalomról ■zólva gondolataikban el- utnak annak megfogalma- :ásáig, hogy az olvasásra nevelést mégiscsak az is- colában kellene elkezdeni, vlégpedig nem valami kü ön, erre a célra beállított antárgy óráin, nem is lec- le formájában házifelada- ul adva, hanem minden igyes tantárgy keretében és íz élménynyújtás olyan ereével, amely egy egész ■létén át hat. Mindaz, amit íz iskolából kikerülőnek könyvkiadás, irodalompro- >aganda, kritika, könyvtár :sak nyújthat, tulajdonkép- )en mind erre az életre izóló élményre és a nyomá- >an járó szellemi szükségétre épül, azt fejleszti és zolgálja. Pontosabban: így kellene lennie. S valljuk neg: nem mindenütt és tem egészen így van. Szám- alan felmérés és könyvtári idat bizonyítja, hogy sok- zor nincs mit fejleszteni :s szolgálni. Kézenfekvő tehát a kér- lés — ma már tucatjával ehetne idézni a megnyilatkozásokat: — mit kell hát enni, hogy az iskola megöleljen annak a feladatálak, mely ebben a nagy igyben rá hárul? A legfontosabb aníak a pedagógiai közvéleménynek a kialakítása, nely azt vallja, hogy az iskolareform egyik leglényegesebb célja, a tanulók ön- illóságra nevelése elképzel- íetetlen anélkül, hogy nö- /endékeinket rá ne nevel- íénk az olvasásra, a könyvek forgatására, használatára, hogy ki ne fejlesztenénk bennük az önálló művelődés igényét, az önálló smeretszerzés készségét. A pedagógia szakembereinek a ieladata, hogy tantárgyanként kidolgozzák ennek a nevelési tevékenységnek legjobb, legkorszerűbb módszereit. Arról van szó, hogy tanulóink ne tankönyvi szöveget tanuljanak, a nagyobbak ne érettségire, vagy egyetemi vizsgára készüljenek, hanem az általános iskóla legalsó osztályaitól kezdve hozzászokjanak ahhoz, hogy nem a bizonyítvány, az érdemjegy a fontos, hanem a tudás. Illetve, hogy oktatási intézményeinkben — minden fokon és szinten — olyan szellem uralkodjék, mely nem a tankönyvi szöveg visszaadásának minőségét, hanem a szerzett — bárhonnan szerzett! — Ismereteket értékelje, az önálló gondolkodást jutalmazza. Így olyan ifjúság kerül majd ki az iskolákból, mely akkor is tud tájékozódni a világban, ha nem áll mellette a tanár, aki a napi leckét föladja és számon kéri. De ahogy az Olvasó népért mozgalom általános kérdéseit feszegetve mindig kiderül, hogy a könyvtárak jelentik a mozgalom legfontosabb bázisát, az előbb -./nlített korszerű oktató- nevelő munka sem képzelhető el kulturáltan használható, hatékony iskolai könyvtárak nélkül. Olvasásra nevelés az Iskolában. Ez jogos igény. Az iskolai könyvtárak mai állapota azonban elszomorító. Meghamisítanánk a valóságot, ha figyelmen kívül hagynánk sok olyan, egyelőre csak itt-ott felbukkanó tényt, melyek arról győzhetnek meg bennünket, hogyha lassan is, de megmozdult valami. Hogy legalább a középiskolák egyhatodában önálló könyvtáros végzi a könyvtári munkát: hogy majd négy tucat általános és középiskolát tudnánk felsorolni, ahol korszerű könyvtár segíti az iskola munkáját: hogy mind több tanács tekintélyes összegeket bocsát időnként az iskolák rendelkezésére könyvtárfejlesztésre. Ezek mind kedvező jelek. Sajnos, azonban csak jelek. Sokkal többre van szükség ahhoz, hogy joggal lehessen számon kérni az iskolától, mit tettek az olvasó népért. A korszerű iskolának az önálló ismeretszerzés műhelye, a könyvtár lesz a központja. Nem szabad hát megengednünk, hogy több évtizedre szóló iskola- épületekben legjobb esetben szűk raktározásra elegendő helyiséget szánjanak könyvtárnak, vagy egyáltalában megfeledkezzenek róla — a közismerten szűkös elhelyezési viszonyokra hivatkozva — a könyvek lezárt szekrényekben folyosón álljanak, s a „könyvtárról” csak idézőjelben lehessen szót ejteni. A szellemi munka olyan műhelyét kell megteremtenünk, ahol a könyvek légiója várja a kíváncsiságát, érdeklődését kielégíteni akaró fiatalságot, ahol akár órák hosz- szat tanulmányozhatja azt, amiről az órán, a tankönyvben, csak a sűrített lényeget kapta, kaphatta. Hiába azonban a legjobb tanári szándék, ha nincs elég könyv vagy nem az van, amit az oktatásban jól fel lehetne használni. Ismerve a könyvkiadás mai gyakorlatát, az sem elegendő, ha a fenntartó tanácsok évente egyszer vagy kétszer valamit könyvtár- fejlesztésre is fordítanak. Az kell, hogy az iskolák folyamatosan megkapják a szükséges összegeket, és a rendelkezésre álló tájékoztató jegyzék alapján — mert vannak ilyenek! — maguk gyarapítsák az állományt. Az iskolának ez a — minden tantárgy tanítását egyformán szolgáló — „szertára” nem eshet áldozatul az új gazdasági irányítási rendszer helytelen értelmezésének. Megbecsülést (erkölcsit és anyagit egyaránt) kell szereznünk azoknak a pedagógusoknak, akik lelkesedéssel végzik munkájukat, amiért hivatalosan annyit sem kapnak, mint — mondjuk — a takarékbélyegek eladásáért. Általánosan elfogadottá kell tenni azt az álláspontot, hogy az olvasásra, a könyvek használatára nevelés az egész tantestület kollektív nevelési feladata, melyet a pedagógusok helyett sem az iskola könyvtárosa, még kevésbé a közművelődési könyvtárosok nem végezhetnek el, legföljebb segítik azt. Az Olvasó népért mozgalom a maga erkölcsi súlyával sokat tehet az iskolai könyvtárak fejlődéséért. K. S. Huszonöt éve történt IX ajnalodott. 1944. októ- bér 3-án is, csakúgy mint már évek óta, repülőgépek és tankok dübörögtek. I. A z oluálkocsis motor- kerékpár megállt az állomás előtt. Zubbonyos, kreol arcú férfi szállt ki az oldalkocsiból, s benyitott az irodába. Szűk és füstös helyiség volt. — Kálmán István vagyok, Szegedről jöttem — nyújtotta kezét az íróasztalnak használt nagyalakú láda mellett ülő férfinek. — Persze, mondhatnám azt is hogy hazajöttem. Szép, örömteli emlékek fűznek Kecskeméthez. Szépnek azért nevezném emlékeimet, mert a fiatalságára, a diákéveire mindig szívesen gondol az ember. Az öröm pedig akkor is gyönyörködtet, ha csak 133 napig tartott. Különösen most, ezekben a napokban nagyon sokat Emberek a munkájukról A vágó — Pesten érettségiztem, I Mindig a művészet érde- azután családi körűimé- kelt. Képzőművészet, szín- nyeim úgy alakultak, hogy | ház, film. később a kör leKecskemétre kerültem. Bevallom, nehezen szoktam meg itt. Európában elsőnek mezőgazdasági egészségtan-oktatás Űj tanszék alakításával bízta meg dr. Borbás Sándor egyetemi tanárt, neves toxikológust, a Mezőgazda- sági és Élelmezésügyi Minisztérium és a Keszthelyi Agrártudományi Főiskola. Európában elsőként mező- gazdasági egészségtant oktatnak majd Keszthelyen. A mérgek kezelését szak- képzettséghez kötik. Az új tantárgy oktatói és kutatói az eddigi egészségügyi és toxikológiai ismereteket teszik megalapozottabbá, széles körűbbé, így az oktatás elsősorban a növényvédelmi specialisták, szakmérnökök tevékenységét segíti. A növényvédelmi egészségtan azonban csak része az új tanszék tevékenységének. A Veszprémi Vegyipari Egyetem és a Keszthelyi Agrártudományi Főiskola közös agrokémikus képzésében is jelentős feladatot kap. Valamennyi mezőgazdasági kemikália, műtrágyák, tápok, műanyagok egészségügyi hatását vizsgálják és oktatják. Pályázat A Somogy megyed Tanács, a Kossuth-díjas, — s a Népművészet mestere címmel kitüntetett Kapoli Antal emlékére fafaragó pályázatot hirdet. A pálya- műveket július 4-ig a Népi Iparművészeti Tanácshoz kell beküldeni, (Budapest, V., kér., Sütő u. 2.). A résztvevők között mintegy 25 ezer forint értékű díjat osztanak szét. s a legjobb munkákból kiállítást rendeznek Balatonlel- lén. 1 szűkült a celluloidszalag viI lágára. Kapcsolatot kerestem és találtam a megyei filmstúdió munkatársaival. Amikor ide kerültem, együtt jártunk forgatni a megye legkülönbözőbb részeire, csak később, kerültem a vágóasztal mellé. Ebben a parányi szobában dolgozom. A film forgató- könyvét elolvasom — és levetítem a „musztert”, a készülő film nyersanyagát. Ekkor jön a vágás munkája. Néhány méteres részekből, jelenetekből összeállítom a filmet. Azt mondják, hogy mi, vágók ritmust adunk a filmnek. Ez így van. És a mi munkánkkal lesz kész az alko tás. Férjem geodéta, óvodás a kisfiam. Az elmúlt években rövid ideig más munka hellyel próbálkoztam, de nagyon hamar visszajöttem. Szeretek itt dolgozni. Szarvas Judit, a Bács -negyei Filmstúdió vágója. Halk szavú, kiegyensúlyozott ember. És szerencsés, munkáját hivatásának érzi. S. K. Szemaforok gondolok a Tanácsköztársaságra. — Kálmán elvtárs, te Kecskeméten születtél? — kérdezte a láda mellett ülő Csányi elvtárs. Mintha emlékeznék a nevedre, valaki említette már. — Nem itt születtem, csak 17-ben kerültem Kecskemétre. Ebben a városban jártam iskolába. A 19-es eseményekre úgy emlékszem, mintha minden tegnap történt volna. Ifjúsági mozgalmat alakítottunk. Lendülettel, aktivitással, erőtől duzzadva gyűléseket szerveztünk, a haladó írók műveiből felolvasó esteket rendeztünk, plakátokat ragasztottunk a falra. Három, vagy négy hétig az ifjúsági mozgalom titkára voltam. A rangbeli büszkeséget talán sohasem ismerem meg, de akkor nagyon boldog, nagyon büszke voltam. Sajnos, nem sokáig... Ne haragudjon, hogy most ilyen dolgokkal, emlékeimmel feltartom, de ezekkeli az érzésekkel indultam el Szegedről, s most el kellett mondanom. Remélem, hogy a vasutasok toborzásával, a vasút helyreállításával hasonló szép élményeket szerzek ismét. Kopogtattak. Középtermetű, sovány, borostás arcú férfi lépett a szobába. Bíró Sándor osztálymérnök kezet fogott a benn levőkkel. — Kilenckor jönnek a többiek, megbeszélést tartunk, addig viszont szívjunk el egy „békepipát”... Rágyújtottak. Egy ideig szótlanul eregették a füstöt, aztán Bíró elvtárs törte meg a csendet. A forgalmi tisztlétszámról beszélt. Több ember kellene. A vasutasok benépesítésével körülbelül 20 tiszt jött Kecskemétre. Kevés. A városban, a környéken lasszóval sem lehet vasutast fogni. Sehol egy lélek, egy rendes ember, de fosztogató annál több akad. Politikailag kell meggyőzni az embereket: szükség van rájuk! Kilenc órára moccanni sem lehetett az osztálymér- nökségi irodában. Ott volt Nagy István vonalfőnök, Zsiga Lajos vezetőhelyettes, Fáczán állomásfőnök, s Horváth György, Kovács Albert, Hendrei Rezső, Solymosi József, Károlyi György, a vasút dolgozói. — Amint tudjátok, jelen pillanatban még csak Ceglédig, Lajosmizséig lehet közlekedni — mondta Bíró osztálymérnök elvtárs. Célunk, hogy mielőbb rendet teremtsünk a kecskeméti és a környékbeli állomásokon. A déli szárnyon pedig a közlekedés feltételeit biztosítsuk. Mozdonyra van szükség. Csányi elvtárs, hogyan halad a helyreállítás? — A Tóth-fiúk akár ma elindulhatnak, mozdonyuk üzemképes — mondta. — A testvérek szinte éjt nappallá téve dolgoztak a masinán. Ügyes fickók... A többieké lassabban halad. Szinte felismerhetetlenül megrongálódtak a gépek. Kevés a létszám, kevés a lakatos, kevés a gépész, kevés, kevés... Nagy István a pályák helyreállításáról beszélt. A németek aláaknázták a váltókat. Veszélyes munka ... Két vasutas megsebesült. Kálmán István, az MKP politikai megbízottja még azon a napon munkához látott. . Vasutasokat, munkaerőt keresett. Beszélt velük, agitálta, kérte őket, hogy jöjjenek, szükség van rájuk. Lajosmizséről, Izsákról, Al- párról, Ceglédről, sőt még Szegedről is jöttek. A párt kiadta a jelszót: Arccal a vasút felé...! Telt, múlt az idő. 1945 januáxban Kecskeméten alakult meg az országban az első Vasutas Konzum, amely nagy segítséget jelentett a vasutasok ellátásában. Február 7-én reggel ismét megbeszélést tartott az osztálymérnökség. — örömmel jelenthetem, hogy Kecskemét—Budapest között elindulhatnak a szerelvények — mondta Bíró elvtárs. — A pályát rendbehoztuk. Az aknákra azonban még vigyázni kell! Különösen Pestszentimrétől Soroksárig veszélyes a köz-, lekedés. Az ukáz így szólt: 1945. február 8-án reggel Nagy István vonalfőnök és Kálmán István politikai megbízott vezetésével Kecskemét állomásról élelmiszerrel szerelvényt indítunk Budapestre. Elindultak .;; Még jóformán el sem hagyták a várost, máris, mint eke után a szántók madarai, repülőgépek húztak a szerelvény után. A mozdony megállt. .1 A közelből két asszony rohant menedéket keresve a vagonokhoz. Bomba csapódott ... Szilánkok verődtek a vagonokba... A két asz- szony a földre zuhant. Megsebesültek. Pestszentimrén a bombázás miatt ismét kényszer- pihenőt tartottak. Hajnalban indultak tovább. Lépésben. A mozdony előtt Nagy és Kálmán elvtárs, valamint a szentimrei szovjet vasutasparancsnok az aknákat figyelték. Tizenöt aknát szedtek fel a sínek közül Soroksárig. Három nap alatt megérkeztek Budapestre, s az élelmiszert átadták. Ezenkívül még 8 szerelvényt indítottak Kecskemétről. Az osztálymérnökség dolgozói pedig minden alkalommal, mint szemafor, jelezték az utat... Bobrits Lajos vasúti kormánybiztos a vasút párttitkárát, Gyócsi Jenő elvtársat Kecskemétre küldte, aki a legnagyobb megelégedéssel jelentette a kecskeméti vasutasok szép eredményét. Nem sokkal később, miután társadalmi munkában rendbehozták a vasutas otthont, bált rendeztek. Ezen az éjszakán, ki tudja, hány év után először boldogok voltak a kecskeméti és környékbeli vasutascsaládok. II. ülünk a szegedi Virág presszóban, kávézunk, cigarettázunk. Velem szemben Kálmán István elvtárs emlékeit idézi. — Szép, örömteli emlékek fűznek Kecskeméthez — mondja. — Szépnek talán azért nevezném az emlékeimet, mert a fiatalságra mindig szívesen gondol az ember. Akkor, 45-ben újjászületett az ország, s az országgal együtt mi is megfiatalodtunk. Az öröm pedig gyönyörködtet, amint hazám negyedszázados fejlődését látom. Pista bácsi már túl a hetvenediken. Régóta nyugdíjban van, de még most is sűrűn felkeresi az akkori kollégáit, akikkel együtt harcolt, dolgozott a szebb, jobb hazáéi. Tárnái László
