Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-28 / 98. szám

ISM. Sprfllg SS. keda 1 oldal 1 3*—23-as jelentkezik Május l-től közöljük Kloss kapitány kalandjait Ünnepelj velünk MEGYEI DÍSZBEMUTATÓ KECSKEMÉTEN A csodák és borzalmak éveitől, a második világ­háború hősöket és álattá aljasuló embereket szülő éveitől immáron negyed­század választ el bennün­ket. Időben. De az ember emlékezete ellenáll az idő­nek, a feledés korróziójá­nak. Ellenáll, mert az em­lékezésnek mindig van va­lamilyen meghatározó cél­ja. S e célok gyakran egy csokorba kötik a valóságot és a legendát, s a kettő szintéziséből nem ritkán heroikus regényalakok szü­letnek. Mint például a len­gyel ellenállási mozgalom már Európa-szerte ismert alakja; KLOSS kapitány. Ki volt Kloss? Élt-e egy­általában? Sokan keresik rá a választ hazánkban is, a nagy sikerű filmsorozat óta. A május 1-én részle­teiben és sorozatban köz­lésre ' kerülő regényünk to­vább erősíti bennünk, s ol­vasóinkban a szép legen­dát; Kloss kapitány élő, hús-vér alakja volt a len­gyel történelemnek, az új, nagy részében szabad Euró­pa történelmi éveinek. S noha Zbych Andrzej regé­nye is erről győz meg ben­nünket, bevezetőben nem árt összefoglalnunk mind­azt, amit a Kloss-legendá- ról a filmsorozaton és a regényen túl tudunk. Kloss, legalább is ilyen néven lengyel hírszerző nem létezett soha — állít­ják lengyel barátaink. Vi­szont ezer és ezer Kloss élt Lengyelországban. a Szovjetunióban, Csehszlo­vákiában, hazánkban... Ezért is áll hozzánk közel alakja, tettei, s néha már krimi-ízű, dé soha nem ponyvaregény jellegű hő­siessége. Ezért és azért, mert Kloss mégiscsak élt. Sok személyben és sok he­lyütt egyszerre. A lengye­lek úgy mondják, hogy leginkább Emili Lejk alak­ja és tettei állnak legköze­lebb a film. és regénybeli kapitányhoz. É<s Emil Lejk élt, él ma is. Ügylehet ép­pen az ő visszaemlékezései adták ennek a történetnek a vezérfonalát, az alapját, amelyre művészi eszközök­kel ráépítették a lengyel ellenállási mozgalom leg­emlékezetesebb, leglátvá­nyosabb akcióit. Adjunk hát a sorozat előtt némi betekintést Emil Lejk éle­tébe: Lejk a Mazuri-tóhátsá- gon született, német fenn- hatóságú, lengyel anya­nyelvű területen. öccse még a háború előtt Len­gyelországba menekült, míg Emii Lejk német nőt vett feleségül, s családjá­val Münchenbe költözött. Húsz éven át mérnököskö- dött úgy, hogy szinte sem­mi kapcsolatot nem tartott hazájával. S ekkor jött a háború, Lengyelország le- rohanása, tömegmészárlá­sok, gettók, s mindaz a szörnyűség, amelyet a né­met szóldateszka Lengyel- ország bekebelezéseként emlegetett. Emil Lejk a Wermacht berlini főparancsnokságon főhadnagyi rangban kapott beosztást, mint a Birodal­mi Hadiipari és Hadgaz­dálkodási Felügyelőség mérnöke. S itt kezdődik Lejk, vagy ha úgy tetszik, Kloss kapitány története. Ugyanis Lejkben kegyetlen­keserűséggel felébred a lengyel hazafiság, s egye­lőre minden kapcsolat nél­kül, de megérlelődik ben­ne az elhatározás: segíte­nie kell övéin. Képességei és a véletle­nek segítségére sietnek, öt nevezik ki Szalonikibe a német hadigépezet szolgá­latába állított görög hadi­ipar felügyelőjévé, s több jelentős szabotázscselek­ménnyel fordítja magára a lengyel és a nemzetközi antifasiszta mozgalom ér­deklődését. 1942-ben már százados­ként utazik Varsóba, ahol sikerül felvennie a kapcso­latot öccsével, aki megfe­lelő bizonyítékok és ga­ranciák után vállalkozik arra, hogy bemutatja báty­ját a varsói ellenállási cso­port egyik vezetőjének, Bo- leslaw Szatkowskinak. Egy évvel később Dániá­ban kap beosztást, de itt sem tölt sok időt. A „nagy­szerű német katonát”, Lej- ket sorozatosan helyezik a legkritikusabb területekre. Többször keveredik gya­núba. s mindannyiszor ki­vágja magát. Kalandjairól már a háború alatt legen­dákat meséltek a „jobbné­met körökben”, s kaladjai- ból regényt és filmet ké­szítettek évtizedek múltán Lengyelországban. Szülő­földjén és hazájában. Ugyanig Emil Lejk szeren­csésen túlélte a háborút, s újra Lengyelországban te­lepedett le. Kloss, vagy ha úgy tet­szik Lejk, tehát élt és él. A filmsorozat után a re­gényt ajánljuk szíves fi­gyelmébe olvasóinknak. Kátay Antal Theodorakisz gyermekei A Theodorakisz család Athénből telefonon beszél a görög junta börtönéből nemrég szabadult édesapá­val, a gyógykezelésre Fran­ciaországba utazott kiváló zeneszerzővel. A kagylót a 9 éves Georgisz tartja, mel­lette édesanyja és húga, ! Margarita. A felszabadulás negyed- százados évfordulójára és a Lenin-centenáriumra, me- gyeszerte igen változatos műsorral, nagy szorgalom­mal és sok fellépéssel ké­szültek a kórusok és kü­lönféle művészeti csopor­tok. A művészet eszközei­vel tették élménygazdaggá, emlékezetessé a helyi ün­nepeket, megemlékezéseket az Ünnepelj velünk prog­ram keretében. Vasárnap a több száz mű­kedvelő csoport legjobbjai adtak találkozót egymásnak Kecskeméten, a Katona Jó­zsef Színházban. A bemuta­tónak külön értéket adott az, hogy kapcsolódott egy | igen nemes, nagyhírű moz- i galom eseményével, a kecs­keméti Éneklő ifjúság nap­jával. A bemutatót délelőtt 10 órakor Gila János, a me­gyei tanács vb-népművelési csoportvezetője nyitotta meg. Méltatta az Éneklő if­júság napjának hagyomá­nyait és a művészeti csopor­tok szerepét a felszabadu­lás jubileumának megün­neplésében. A bemutatón a megyei pártbizottság részéről meg­jelent Gyóni Lajos, a pro­paganda és művelődési osz­tály vezetője, a megyei ta­nácsot Bodor Jenő műve­lődésügyi osztályvezető kép­viselte. A műsor első részében az énekkaroké, míg a szü­net után elsősorban a tánccsoportoké volt a Ka­tona József Színház szín­pada. Nem tudjuk, véletlen volt-e, vagy tudatos rende­zési elképzelés, hogy a sok­színű bemutatón a megye- székhelyet énekkarok és ze­nekar képviselte, míg a megye többi helységeiből kizárólag táncegyüttesek és népi énekesek, hangszere­sek léptek fel. Beszámolónk nem térhet ki valamennyi műsorszámra, inkább a ta­lálkozó egészét próbálja nagy vonásokban jellemez­ni. A meglepően jól pergő első rész a hagyományos „éneklő ifjúság” dalostalál­kozót volt hivatva pótolni, ezúttal az idősebb gene­rációval kiegészítve (Ko- dály-kórus). Ebben a rész­ben fellépett az amerikai Kodály-intézet tanulóinak Kecskeméten tartózkodó csoportja is Denis Bacon vezényletével. A vendégek amerikai és magyar nép­dalokat — utóbbiakat ma­gyar nyelven — valamint Kodály: Köszöntőjét éne­kelték, majd különösen szép volt, amikor Kodály: Kata­linka című kórusművét a kecskeméti Kodály-iskola és az amerikai gyerekek közös énekkart alakítva szólaltatták meg Vörös Já­nos vezényletével. Az I. számú általános is­kola (Homoki György), a Katona József Gimnázium (Zsiga László) és a Bányai Júlia Gimnázium (Zsiga Lászlóné) énekkarainak mostani fellépését egyaránt a korábbiaknál nagyobb fe­ladatok vállalása jellemez­te. A karvezetők igen he­lyesen ismerték fel az eb­ben rejlő nagy nevelési le­hetőségeket, melyek hosz- szabb távon föltétlenül ko­moly eredményeket hoznak akkor is, ha a jelenlegi,elő­adás még nem mindenben tudott a művekhez felnőni. Bartók: Négy szlovák nép­dal című — az életmű egé­szében is jelentős — kórus­művet például kevés kórus­vezető meri középiskolás vegyeskarnak megtanítani, pedig mint a bemutató is bizonyította, hanggal meg­oldható, zeneileg pedig igen tanulságos lehet mind az éneklőknek, mind az őket betanító pedagógus­nak! A második rész két kiemel­kedő számának a részteleki művelődési ház és a kalo­csai ének-zenei általános iskola tánccsoportjának be­mutatóit éreztük. A szép színes kalocsai ruhák, a látványos külsőségek mel­lett mindkét együttesnél a hangulatos, átélt előadás ragadott magával, két ge­neráció egyaránt a népi tánchagyományok folya­matosságáról tett bizonysá­got. A legidősebb és a leg­fiatalabb nemzedéket kép­viselte a két népi énekesi Tóth Béla (Kunszentmik- lós) és Nagy Judit (Kiskun­félegyháza), kár, hogy mű­soruk összetétele, illetve terjedelme ez alkalommal nem volt a legszerencsé­sebb. A megyénkben élő dél­szláv és német nemzetisé­gek gazdag folklórhagyo- mányaiból kaptunk ízelítőt különböző színvonalon a garai és a hartai tánccsoport valamint a bajai tambura- zenekar műsorszámaiban. Ugyanaznap délután a városi művelődési központ Komszomol téri színházter­mében a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem gyakorló iskolájának tanu­lói Szőnyi Erzsébet: Mak­rancos királyleány című gyermekoperáját mutat-, ták be. Ügy véljük, ennek a kis meseoperának a megtekin­tése örömet jelentetett vol­na sok kecskeméti gyer­meknek, éppen ezért saj­náljuk, hogy kevesen ül­tek a nézőtéren, azok is fő­leg amerikai, illetve kalo­csai gyerekek voltak. ír­juk ezt talán annak a ro­vására, hogy a programban rendkívül gazdag idei ta­vasz egyik legzsúfoltabb vasárnapján került rá sor! K. T. még nem mértek eddig: 7,20-nál régebben mindig átvágták a gátat, eleresz­tették <* vizet. Két-három kilométer után megérkezünk a „Mari nénihez.’’ A magas parton álló tanyának Mari néni a gazdája. Itt van a nulla pont, innen kezdődik a ve­szélyeztetett gátszakasz. Gépkocsival már nem sza­bad rajta közlekedni. A töltésből itt alig 15 centi van a víz felett. Gyalog indulok el fölfelé. Pár száz méterre kis fa­bódé antennával. Az URH- készülékhez új akkumulá­tort hoztak, éppen akkor szerelik be és próbálják ki. „Egyes zsilip jelentkezik. Egyes zsilip hívja a ti- szaúj falui árvízvédelmi központot — A töltés előtt a Tisza hat hete nyűvi a gátat. Ne­kifekszik, mossa, áztatja. Csendesen és kitartóan. Ügy tűnik, nem tartja sür­gősnek elszakítani ezt a vé­kony, agyagszínű cérnaszá­lat, a töltést. De lent, a mélyben alattomosan dol­gozik: átszivárog a talaj hajszálcsövedn, málasztja, kotorja, hordja a védelmi vonalat. A legveszélyesebb helyeken pátrialemezekkel zártfalazást végeznek az árvízvédelmi készültség szolgálat embered. A négy méteres lemezek itt-ott rö­vidnek bizonyulnak; hat­méteres pátriákat kell használni. A védett oldalon őszi ve­tésű gabona, lucerna, sző­lő, gyümölcsös. Kilencezer hold föld kerül víz alá és veszendőbe megy az idei termés. A vadállomány jó része elpusztul. Hatvan- milliós kár keletkezik, ha áttör a víz. Az árvízvédelem egyik embere motorral in­dul fölfelé megszemlélni a rábízott szakaszt. Vállalja, hogy magával visz. Néhány száz méter után olyan helyre érünk, ahol most kezdik berakni a második sor homokzsákot, mert az első sor felett a hullámzás már átdobálta a vizet. A töltés süpped alattunk, a kerék meg-megfarol. Április 15-én déli 12 óra­kor 7,33-as vízállás van. Az elmúlt 6 órában 5 centi­métert emelkedett ismét. — Még négy centimétert várunk — mondja hang- súlytalanul a kísérőm. — Ha a pohár tele van, egy cseppel sem fér bele több — bölcselkedik az egyik gyalogmunkás. Ez­után azt várom, hogy rá­támaszkodik a lapátnyélre, vagy vállára veszi a szer­számot és elindul hazafe­lé. De nem ez történik. To­vább nyesegeti a töltést, földdel tömíti a homok­zsákok réseit. Olyan helyre érünk, ahol bokán felül ér a la­tyak. A Pannónia nyög, prüszköl, erőlködik alat­tunk, míg átvisz bennün­ket az akadályon. Máshol mint a kovász: ragad és tapad a sár. Lefullad a motor, tolnunk kell. Olyan érzésem van minden lépés után, hogy lebeg alattunk a töltés. Képzelgés-e vagy ez a valóság? ... Nem tu­dom. Kísérőm a surrantónál felhívja az árvédelmi központot, helyzetjelentést ad. — Mi a parancs? —kér­dezem, ahogy leteszi a mikrofont. — Védekezünk — mond­ja. Mintha ez volna a leg­természetesebb dolog a vi­lágon. A „surrantó” a gát szint­jénél alacsonyabb beton- építmény. A zsilip ejti, a betonlapok 100—150 méter szélességben szabadon, aka­dálytalanul engedik, sur­rantják a vizet, ha nincs gátvédelem. Most közel másfél méter magasan, dupla homokzsáksorral van berakva a surrantó. A vé­dett oldal felől deszkából, gerendából épített támasz­ték erősíti az alkalmilag épített homokzsákfalat. Tegnap hajnalban nagyon meleg volt a helyzet: a tá­volabbi surrantónál a támfal mögött néhány mé­terrel buzgár keletkezett. A magasba szökő, karvas­tagságú vízsugarat idejé­ben észrevették, homok­zsákkal elbástyázták, le­fojtották. Előző nap pátria­lemezeket vertek le a kül­ső oldalon, s valószínű, hogy berezonált a töltés. Az átázott, fellazult altalaj résein törhetett be alatto­mosan a víz. Az egyes surrantónál Poór István teljesít szolgá­latot. Nézi a lustán höm­pölygő folyót, bosszanko­dik. — Honnan jön?... Hon­nan az istenből tud jönni ennyi víz? ... Elmondja azután, hogy az előrejelzések nem váltak be. Amikor a védelem megtudta, hogy mire kell számítani, más információ­kat kapott Két-három na­ponkét újabb áradásokról érkezett jelzés. A mellék­folyók tevékenysége rend­kívül bizonytalanná tette az előjelző szolgálatot mun­káját. — Anyag legyen, ember, szállító eszköz — mondja Poór István. Lélekben fel­készült rá, hogy tovább vé­di a gátat. Szorosabbra húzza viharkabátja övét. Szeme kialvatlan, arca nyú­zott, borostás. A SOk kapcsolgatástól elszakad: a bogden. A hasz­nálhatatlan motort a tölté­sen hagyjuk. Rocsóval me­gyünk vissza az egyes zsi­liphez. A motorcsónak ve­zetőjét Deák Istvánnak hív­ják. Viharvert öreg „ten­gerész”, aki minden árvíz­nél ott van. Itt nyolc nap­ja teljesít szolgálatot. — Most nem nézzük, hogy meddig tart a mun­kaidő. Ha menni kell, hát menni kell. Tegnap reggel hatkor kezdtem, éjfélkor hagytam abba. De volt úgy is, hogy reggel hattól más­nap hajnalig dolgoztam egyhuzamban. A rocsósok — itt ketten vannak — készenléti szol­gálatot teljesítenek. A csó­nak mellé kötnek egy de­reglyét, 80—90 zsák ho­mokkal megrakva, s oda­mennek, ahol hirtelen for­dul veszélyesre a helyzet. — Fejekre vigyázni! — vezényel Deák István a kormányrúdnáL Félig víz­besüllyedt fák, bokrok közit tör át a csónaík. Meg-meg- suhintanak bennünket az ágak, a motor bőg, a pro­peller a vízzel együtt a gallyak hegyét is harapdál- ja. Hideg van a víz fölött. Az északi szél lankadatlanul fúj, borzolja a felszínt, ha­sogatja az arcunkat. A csó­nak orra éket ver a vízbe, ezernyi átlátszó gyöngyöt szór a levegőbe. A Tisza egy ideig nyugodtan tűri, hogy szánkózzunk a há­tán, de mikor kikanyarod­nánk a mederből, dob egyet rajtunk. A nehéz csó­nak könnyű dobozként pőr­éül odébb. — Forgó — mondja Deák István a kormány- rúdnál. Ilyen helyeken könnyen felborul a csónak, ha nem vigyáz az ember. A túl parti nyárfásban varjúk légiója feketéllik, károg vésztjóslóan. Zám Tibor (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom