Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
KÖLTÉSZET NAPJA 1970 Weöres Sándort Fénycsillogás Hatalmas úszó felhő kibontja madár-szárnyát, befesti égi skárlát, az alkonyi Nap vére. Pirosság tükörképe száll a Duna vizére, míg az éjszaka eljö. Beleszúrnak a tornyok s a zöld erdejű halmok, s a már elnyugvó városon túl egy csillag útnak indul. Antalfy Istvánt Füvek partján Kiss Attila grafikája /ankovich Ferenci Ó, korán akiket... Ó, koráin akiket eljegyzett a csend..1 Égre festett vágyak űzött seregnépe! Miért vágyakoztok a földről az égbe? Azt hiszitek, ott tán jobb, mint idelerrt? Tudom, mi szűzi kéj, köddel lebegni fent, az utolérhetetlent sejtelemmel keresve, száműzött feilegek folyam-habjába esve s csak hittel szállni, mint egy középkori szent. De visszatértéin én, csatám életre ment S fordultam, mint aki szablyáját fennen fente, mint hadvezér, aki a hadat megüzente: A földre, ahol egymást paskolva kereng a tűz-sárga, a tűz-zöld s a tűz-piros sereg — jobb köztük élni, mint a semmi ködébe veszve. Hatvani Dániel: Ifjúságom kertjéből Deres a szölőlevél fakul az ősz ezüstje ifjúságom kertjéből bámulok kéklő füstbe Homlokom ködben ázik mégis távoli fény ver betakarja a szívem égignőtt venyigékkel Szállnék a füst után már borízű alkonyokba lehulló csillag suhint késői halálomra Niklai Ádám: Ök és mi Simonka György: Ami lehúz Föld-szellem, éber geo-géniusz, körödből én kitörni sose tudtam, s te lesed bennem, sanda pók a zugban, hogy növekszik a plusz és a mínusz: akaratomban az erő — s a kába nagyratörés is, melynek gyenge lába hegyeket hág át vak vágyban és — elvben, rekedt himnuszban és dadogó nyelvben, de minduntalan visszahull szakállad árnya alá, ó, pornak istene, mert nem talál mentsvárat csak tenálad, kiből kikelt a testnek kenyere, ki vagy az ok, a bélyeg, a priusz, földszellem, éber geogéniusz. Fekszem a füvek partján. Felettem megöregedett bölcs fák parittyáiból repülnek szét gyermekkorom parittyakövei és most megölik Góliátot. Messze Kimondhatatlanul messze, amit oly közeinek mondanak. Mert mindenki csak külön táncol, nem szokjuk meg, hogy a szavak értelmét, s ne betűjét nézzük. Elszöknek a fények, alszik a föld. Neked se mondhatok mást; lehúz a gravitáció, kiissza vérem, de újra megtölt. Gímes Márta: Minden nap: öröm ha háztetőkké áll össze szürke foltokból az ismert, hajnali városkép, ablakomon túl, kelő nap sugarait sokszorozón, vagy friss záporok, hópehely-csiliagocskák áttetsző függönyében. Minden nap: öröm ha szemem elbocsátja az álmot, hogy a valóság részleteinek befogadására készen, huszonnégy óra ezernégyszáznegyven percével gazdagodjék ismét, végtelenek véges darabja, életem. Minden nap: öröm mikor az utcák ki-kihagyó éji érverése villamoskocsik, autóbuszok futásában meggyorsul és viszi emberek ezreit, szövőgyárakba, esztergagépekhez, íróasztalok mellé, tanári katedrákra, s kutatóintézetek kémcsöveiben vizsgálódni; betonelemket magasbakarolő toronydaruk üvegfülkéibe, piac- csarnokok és áruházak pultjai felé, hajók parancsnoki hídjára* műtőasztalok, kórházi ágyak foglyaihoz, pályaudvarok pénztáraiba* óvodák apróságainak játékos kedvét vigyázni. Minden nap: öröm Mert sietek én is, sodró ütem ragad, kezem, agyam, szívem adom naponta* világformáló akarat tiszta szándékával. ök elestek, a három nagy előd, És fölemelte őket Segesvár, Balatonszárszó, meg Abda. Mi meghalunk csak. Mint a könyvelők. S majd illedelmesen elparentál egy napon pár szó Gyertyái Albert köszöntése AMIKOR Gyergyai Albert kötetbe gyűjtötte a világirodalom nagy francia alkotóiról szóló esszéit, szerényen így vezette be tanulmányait: e művek csak kísérletek, keresések, melyek azonban előbb-utóbb — mint Ágoston is vallotta — „találattal” végződnek, szépséget és harmóniát lopnak majd az olvasó szívébe. Gyergyai professzor úr évtizedeken keresztül vezette be tanítványait a francia irodalom szépségeibe. 1937-ben mutatta be a magyar olvasóknak „A mai francia regény” című könyvben a legizgalmasabb műveket Cocteau Vásott kölykök-jétől a most újra kiadott Giraudoux „Harc az angyallal” című művéig. Hogy tudott és tud tömöríteni! íme egy félmondat Flaubertről:... „ő emelte a modern regényt az éposz hajdani méltóságára, ő merevítette márványba és ércbe azt, ami Balzacnál még izzó láva, Stendhalnál szeszélyes rögtönzés.” Gyergyai Albert életművének fókuszában a dédelgetett francia irodalom áll Montesquieu-tól Mauriac- ig. Mestereihez méltók francia műfordításai (Flaubert, Proust). A fordítások éreztették az olvasóval, hogy Gyergyai szépírói tehetség. Ihletett versek jelentek meg, melyek bizonyítják, hogy Gyergyai Albert költő is... Észreveszi és szeretné eltanulni a „füvek példáját”: Mit mersz magadban millió fűszál közt/Mint élsz külön milliók gyűrűjében ...” A SZÉP VERS titkait kutatta a szeretett Kosztolányi versét elemezve; Von Gogh fájdalmán merengett egy tárlaton; s valami nemes optimizmust, harmonikus szépséget keresett a klasszikus művekben és a kortársak alkotásaiban. Munkássága szorosan kapcsolódik a Nyugathoz. Első tanulmányai itt jelentek meg, így közvetlen közelről rajzolhatta meg Babits vagy Kosztolányi portréját. Éles szemével azonnal észrevette Kassák Lajos avantgarde törekvéseinek korszakos szerepét is. A kényszerű elfe'ledtetés éveiben is a szeretet hangján szólt Kassákról: „A költőket szeretnünk kell, ez a kulcsa megértésüknek, ez a törvénye értelmezésüknek ...” Gyergyai Albert a magyar irodalom mostoha műfajnak, az esszének nagymestere, szépírói stílusát egyesíteni tudta a tudós hitelességével. Ahogy Babits is tudta Gyergyairól: csodálatos stiliszta, a magyar nyelv zenei mondatépítésének mestere. Szeretett Kosz- tolányi-hősével, Esti Kornéllal mondhatná: „a lét kapuin” dörömbült, a „lehetetlent” kísérelte meg mint esszéíró. EMBERSÉGE, örök-ifjúsága közismert. Mégis hadd köszöntsük most magas kitüntetésekor azt a Gyergyai Albertet is, ki a nagy franciák társaságában sem felejtkezik el a mai fiatal alkotókról: szeretettel bátorította, segítette a Kecskeméten megjelenő irodalmi folyóiratot, a Forrást is. Tisztelettel és szeretettél üdvözöljük Gyergyai Albertet, a francia és magyar irodalom kitűnő tudósát, nagyszerű esszéistát és műfordítót, a humanista gondolkodót, ki Camusval együtt arra hívta fel a figyelmünket, hogy „csak az a nagy a művészetben, ami egyesít...” Szekér Endre Nagy Faddi Éva: I allallalla, lallallalla. A szemekből mindent meg- “ látnak, az unalmat, a paprikás rosszul esett kövérjét a bor jó ízét, a kudarcokat, a haragot, a felmelegedő reményt. A menyasszony összetörte a dióscukortortát, a kerekeskút két tartóoszlopa eléjük hullott, egyforma vastag dióscukor-oszlopok. Lallallalla, lallallalla. Hányadik tánc? Tán az ötvenedik együtt. Az első is lakodalomban volt, pedig nem szerették a lakodalmas régi szokásokat, a port nyelni, ugrálni, legfeljebb a vacsorát. De ha ittak egy kis bort, nem volt kedvük tovább ülni. Először is. Csak először más volt. Lallallalla, kérlelő és la-la-la kellető, és akkor még nem ismerték a tízforintos vacsorát meg, hogy a gyereknek cipő kell és lakásra gyűjtünk. Nem tudták. Volt aki mondta, nem hitték. Akkor a szemekből azt látták, hogy majd minekünk sikerül, lesz minden egyszer, legfeljebb kicsit spórolunk, nem érdekes, most csak az a fontos, hogy őszerinte is jó író Hemingway, tetszik neked is Figaró belépője, az én nagyanyám sem tudja merre van Afrika, és nem hiszi el, hogy van űrhajó. És az volt a fontos, hogy kék szem és fekete szem ennyire tetszett egymásnak és llallalla kérlelőn és lala-la-la kelletőn. Egyszercsak figyelni kezdték a fiatalokról szóló adásokat, a fiatal házasokról, és helyeseltek a pszichológusnak, dühösek voltak a szociológusra, és továbbra is lakásért rimánkodtak. Egyszer a tudják is már hányadik interjúban egy ™ pszichológus azt mondta, hogy hülyeség 25 éven alul házasságot kötni, nem szó szerint, de ez volt az értelme, és mi lesz ha nincs alap, nincs alap... Mert tízezer, vagy húszezer a mai áraknál nem alap, és a jólét, és a társadalom, meg a felelősség, de a fű hosszú szálú, vasárnapi kirándulások, a fácánkakas nagyokat
