Petőfi Népe, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-01 / 51. szám
Illyés Gyula: Drámák AMIKOR EGYSZER a híres tihanyi kőasztal mellett meginterjúvolta Illyés Gyulát az Élet és Irodalom munkatársa, azt mondta; ..Megdöbbenek, mennyit is írhattam, holott költői ideálom nem a sokat termelő író... Az igényem az, hogy ne túlságosan sok mű maradjon utánam. Tulajdonképpen nem szeretnék hátrahagyni, még szemelésre sem többet, mint egy kötet verset, vagy ötszáz oldalnyit, és mondjuk három kötet prózát, három színdarabot — ez szinte sok is.” Illyés Gyula mint költő tűnt fel Babits tanítványaként a Nyugat folyóirat sugárzásában, de elválaszthatatlanul eggyé forrt életművében a csodálatos szépségű nyelven írt próza (pl. a külföldön is híres Petőfi- könyv!), a főleg francia nyelvterületről való fordítás (pl. Fóliáin!), a korábban kötetben meg nem jelentetett tanulmányok (pl. Kosztolányiról) a közelmúltban gyűjteményes kötetben napvilágot látott drámákkal. A történelem nagy alakjai és konfliktusai érdeklik legjobban Illyés Gyulát. ,.a történelmi tragédiák a színpadon nem a történelem küzdelmeitől lesznek tragédiák. A lélekétől.” így világítja meg az író drámaírói ars poeticáját. Tehát a nagy történelmi sorsfordulók csak azért érdekesek Illyés szamára, hogy ezen pillanatokban megvizsgálhassa az embert. Ez a morális mérlegretevés, ez az emberi próba az Illyés-drámák lénvege. Természetesen a drámák megírásának idő- poi?i;ja sok mindent megmagyaráz az utókor számára, hogy mikor milyen problémák foglalkoztatják az írót. Ti. Dzsuricsics: Magnetofon és szerelem Ratko megnyomta a magnetofon kapcsolóját, s így ezólt: — Tudod Olgicám, ez valahogy kellemetlen. Olyan, mintha hallgatóznánk. — Ez engem egyáltalán nem izgat t Talán nincs jogom tudni, miről beszélget a lányom a barátjával, akivel állandóan együtt tanul? — Ugyan már. Szeptemberben is együtt készültek a vizsgára és levizsgáztak. — Akkor tanultak. De most nem. Látom, amit látok ,.. Csak ülnek és bámulják egymást, mint a macskák. Na, gyerünk apja, kapcsold be. A korongok forogni kezdtek, s a magnetofonból susogás hallatszott. — Mi ez a zizegés?! — kérdezte türelmetlenül az anya. — Biztosan könyvet lapoznak .. í — Hiszem is én, hogy az könyvi — Akkor füzetek, jegyzetek. Kellemes bariton hallatszott hirtelen a készülékből: „Mi lesz velünk, tovább, Szvetlána?” — Ezt ő mondja? — kérdezte az anya. — Aha. „Én magam sem tudom** — mondta Szvetlána el- halóan. — Megtudod, kislányom. Nem ismersz még te engem; — sziporkázott az anya és közelebb hajolt a magnetofonhoz. „Beszélj előbb apáddal” — folytatta a bársonyos bariton —, „hiszen ha ő beleegyezik, anyádat is rábírja, és nyert ügyünk van. Én tudom, hogy a papád megért minket. Mai ember, intelligens.” — Nna, csak hallgasd meg! Ha már intelligens, ez azt is jelenti, hogy adja hozzád a 19 éves lányát? Ez így nem megy... „Én már beszéltem a papival” — mondta Szvetlána. — Uuúgy? És te hallgatsz?! — sziszegte felháborodva a mama. „Egyszer ő határozottan ellene volt — elvből — ugyanis apám azt tartja, hogy addig ne is gondoljak a férjhezmenésre, amíg be nem fejezem az iskolát’’ — tette még hozzá a lány. Az anya rákiáltott a magnetofonra; — Mindez még semmi! De jönnek a gyerekek, s nekünk nemcsak titeket kell eltartani, hanem dajkálni kell az unokákat is. Tudjuk mi ezt jól... A bariton újból kezdeményezett: „És hogyha a mamáddal beszélnénk? Nekem a te mamádról egészen jó véleményem van.” — Izgat is ergem a te véleményed, — kiáltotta haragosan Olga-mama. „Az arca nemeslelkűségről árukodik...” — Ratko, hallod, hogyan értékel engem ez a fiatalember? „... ez az asszony nemes érzelmek megtestesítője, van benne valami Shakespeare-i hitelesség ...” — Aranyos fiú... — suttogta Olga-mama. „Tehát beszélni kell a mamáddal. Ha nem engedi meg, mindketten beszélünk vele .. A korong tovább forgott, de nem hallatszott semmi. _ Ennyi az egész? — kérdezte a mama. s szemmel l áthatólag sajnálta, hogy befejeződött. — Ennyi — mondta a férje és kikapcsolta a készüléket _ Én... én nem tudom, ml most a te véleményed. d e én .. hát... szóval én beleegyezem. Végeredményben mi is ilyen korban házasodtunk össze, ugye Ratko? Tehát te beleegyeztél — gondolta Ratko —, de mi lett volna, ha én nem ajánlom Vladonnak és Szvetlánának, hogy vegyék fel ezt a beszélgetést szalagra?... Oroszból fordította: Barató Rozália De sohasem kapcsolódik annyira az időszerű mondanivalóhoz, hogy az megbéklyózná, hogy az riportdrámává süllyesztené művét. Igaza van Illés Jenőnek, aki egyik tanulmányában arról ír, hogy Illyés Fáklyalángja épp olyan élmény volt 1963-ban, mint 1952-ben, „az ő drámái sokkal nagyobb horderejű gondolatokat görgetnek, hogysem oly könnyen múlttá tehetné őket a rohanó idő”. A NÉPHEZ való hűség foglalkoztatja Illyést legtöbb drámájában. Amikor a Fáklyalángban az aradi vár kazamatájában egymással szemben áll Kossuth és Görgey a szabadságharc tragikus utolsó pillanataiban, minden történelmi racionalizmuson túl a haza és a nép iránti hűséget érezzük a legsúlyosabbnak... „Kossuth; Dugovics Titusz áldozata hasztalan volt? Temisztoklesz esztelen volt? Termopilinél esztelenek harcoltak Görögországért? Harcolnak még ma, holtukban is a szellemükkel a magyar hadsereg is harcolni fog.” Illyés Kossuth és Görgey párviadalát ábrázolva fénynyel vonja be az elbukó Kossuthot, kinek hősi helytállását mutatja be. s legtöbb drámájában felnagyít, rokonszenvvel hoz szívközeibe néhány népi hőst. A Fáklyalángban az emigrációban levő Kossuthoz elvezet egy napszámosforma embert, hogy Kossuthot „megvizsgáztassa”. Józsa a nép üzenetét viszi Kossuthoz, ő az, akire várt minden kopogtatásnál, ő az. akivel „eljött Magyarország.” Illyés drámáinak másik nagy problémája; a hatalom és az erkölcs kérdése. Ezt állítja középpontba, a ke- gyenc című drámájában, melyet Teleki László műve nyomán készített el. A főhős, Maximus lelki vívódását állítja elénk, aki a zsarnok kiszolgálásában önmagát is erkölcsileg megsemmisíti. A szerző így vall: „Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. A kimondáshoz a test bátorsága kell, a megtalálásához a léleké.” A dráma bemutatja azt a lelki folyamatot, midkor Maximus belátja, nem tudta megmenteni Rómát, s végleg elbukott. MÁSOKÉRT egyedül küzdeni — mint a „Telekidrámák” sugallják — csak példák, megrázó tragédiák. De az igazságot megtalálva a népért tenni; ez a forradalmárhős tennivalója, hirdeti Illyés. Szekér Endre A doktor ragaszkodott hozzá, hogy a halottat hozzák be a hullaházba, majd ott megnézi, de egyébként is fel kell boncolni. Az elnök a fületövét vakarta. — Gondoltam; kimotorozik oda a doktor úr... aztán a boncolás is elmaradhat. Megint csak költség... — Van oda út? — Oda? De még milyen!... legyintett az elnök úgy, mintha autostrada vezetett volna a szőlőhegy hatodik dűlőjébe, Sípos Mariék pincéje mellé (épült 1852-ben és igen szép kőkerítése van), ahol is Bence Márton hegy csőszt halva találták. — Be kell hozni így is, úgy is. Gyanús körülmények vannak... Az elnök félkörként. — Mi van abban gyanús, ha egy öregember meghal? Pálinkát ivott az öreg — mondják, fél litert —, amit nem szokott; bort, nem mondom —. mert rendes ember volt — de pálinkát nem... — Jobb, ha maguk hozzák be — tanácsolta a doktor, mert akkor oda kell a bizottságnak kiszállnia, helyszíni szemle, fuva rosok... — Bizottság? — rettent meg az elnök —, fuvarosok?!! Akkor inkább behozzuk. És behozták Bence Marci bácsit, aki hagyta magát. Szépen hordágyra tették, mint a katonákat a harctéren és Sülé Péter egy kis száraz szénát is tett a feje alá, el gondolkozva, hogy lám-lám. ilyen az élet... — Még meleg' egy kicsit a nyaka — mondta — nemrégen történhetett. Na, emeljük meg emberek... Késő délután volt ekkor már. Valahol magasan varjak károgtak, s a halottvivő emberek lépteiben ott csoszogott a közelítő tél. Már várta a halottat néhány családtag és pár öregasszony is — a fiatal Bence Marci a városban járt, és még nnm ért haza — de Banai, a sírásó röviden elparancsolta ezeket is. — Reggel gyertek, most már úgy se látni semmit, hozzányúlni meg nem szabad! — Nem lehet hazavinni? Mégis csak szégyen ez... _ N'-m! A doktort valami vaiúdó asszonyhoz vitték. a z e’őbbrevaió Addig nem lehet Marcinak meg mond- látok meg. hogy koporsóról miegymásról intézkedjék. Ide tegvé+ek. emberek a sarokba, óvatosan! Az emberek letették a hordágvat. vigyázva, hogy bele ne eázolianak a dió. mer a káposzta közé meg az aszóit szilva közé. mert ebben a házban Marci bácsi volt a első halott, és Banai ott tartotta kamráGoór Imre; Fiatal lány Carlito M. Canonizado: (Fülöp-szigetek) Kórházban Csírátlan falaid között éledek, Nemes kegyetlenség, ember-oltalom, Ember-vigasz, paradoxonja a titán Időnek. Magamba szívom levegődet, Vég. Egy nap majd vallatni fogom igazáról A halált, haldoklást, míg tovapörög a lét. Mely szférában lehetnek az életet adó nők, Ha nem itt, e csírátlan falak között, Hol túl kell élnie az élet látomásának A halál látomását; ám nem szabad Vallatni bármit is, értvén biztosan — A lét magában hordja születésünket, s halálunkat. Bán Ervin fordítása ját, jól tudva, hogy oda nyitott ajtó mellett se megy be senki. p ■*->s eljött az ej. A temetőben, a sötétségben — átlagos körülmények között — ilyenkor kelnek szárnyra a denevérek... Itt mindez nincs. Az éjszaka enyhe, a kis bódéban kellemes szénaszag terjeng (Banai szénáját is itt tartja), az aszalódó szilva aromája párolog és egy szem dióval egy egérke gurigázik, mert a dió nagy. az egérke kicsiny. A diók megkoccannak néha. de ezt a halott nem hallja, mert álmodik. És miért ne álmodhatna? Marci bácsi például igenis álmodott! Lassan indult el az álom. nem is tudja, mikor kezdődött. Elsősorban azt álmodta, hogy meghalt, a szíve nem ver. és rettenetesen kínlódik, mint a bűnben meghaltak általában, de szólni nem tud. Aztán azt álmodta, hogy felemelik, és ringva elindul valamerre. — Visznek már, Marci — markolta meg a hideg rémület — fene azt a büdös pálinkát... de nem is iszom többet... — Nem bizony, vén betyár — mondta egy hang —, mert itt nincs pálinka; és ezek után eszébe jutottak összes bűnei. Marci bácsi csak most látta, mennyi volt. És jöttek, még egyre jöttek... nyúlósan, kínosan, rémségesen szorongatva az öreg szívet. És Marci bácsi, teljes halotti mivoltában felült a hordágyon. Felült és tapogatózott és — vallotta be később — még mindig igen gyalázatosán érezte magát, de ez már az élet gyalázatossága volt. Amikor nagy- nehezen tájékozódott, éktelen dühre gerjedt, hogy ilyen csúfságot tettek vele, mert úgy gondolta, hogy ez csak tréfa volt a legényektől, akikkel a pálinkát itatta, de minden tréfának van humora. Megtömte zsebeit aszalt szilvával (hát itt tartja Banai q kamráját, jó ezt tudni!...), ami helyrehozza a gyomrot és útnak igazítva az öreg csizmákat, elindult a hegy felé. _ Na, néznek majd reggel a zsiványok, de rajtam ugyan nem mulatnak!... Nem is mulatott senki. Elsősorban nem mulatott a doktor, aki szerencsésen világra segítette a gyermeket, de hajnalban ért haza. és már hétkor kihúzták az ágyból a könnyes hozzátartozók. Addig nem is ment a helyszínre senki és az elnök megállapítása szerint „ilyennek még nem is láttuk azt az aludttejforma embert”. A doktor benézett az aszalt szilvával övezett hordágyra és üvölteni kezdett, és maidnem pofon- vágta az egyik gyászoló unokát, hogy hová tették az öregapjukat. Másodsorban nem mulatott ifjú Bence Márton, aki még az éjjel megrendelte a koporsót, felesége a gyászruhát. és most várják a városból a koszorúval. Végül nem mulatott maga idősb Bence Márton se, akit szalonnázva leltek rendes posztján, a Sípos Mariféle kőkerítésnél és akit, a meghatédás múló öröme után az egész népség előtt a doktor leszidott a sárga földig, hogy máskor tegye bolonddá az öregapját! IWT ondom, nem mulatott senki, pedig szép napfé- lvl nyes reggel volt. Az öreg Bence Marci aztán később megnyugodott A maradék szalonnát szépen megette, bicskáját becset- tintefte és megcsóválta a fejét. — Miiven mérgesek — csóválta a fejét elnézően — hát mondtam én nekik, hogy halott vagyok?
