Petőfi Népe, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-22 / 69. szám
Tóth Menyhért retrospektív tárlatáról Buda Ferenc s Szegénység, csüngő vállú Szegénység, csüngő vállú fűzfa, keserű kérgedet, hangyákkal viszkető vak gyökereidet megáldom, s ugyanígy legyenek áldottak viselős ágaid s esendő leveleid, görcsös tapintású törzsed két karral átölelem, bársony-derekú barkáid, az egykor hernyónak vélt fiú-virágok halovány anyja, te gyümölcsöt sohasem adó ínség-fa, idenőttél fölibém szikkadt árnyékoddal, bütykös csonkjaidba fogózom, lehajtom szegetlen homlokomat előtted, alázat és harag szigorú, öreg fája, hiszen pocos-szájú gyerekkoromban oltalmas, nehéz ágaidon kapaszkodtam föl első ízben a tyúkpiszkos, kopasz udvarból a bökös szemű csillagokig, az ég zuhanó gerendáit, a fütykös szeleket markoltam pucér tenyérrel, rajtad lelte lábam is egyensúlyát, szakadt ingemet lombod betakarta, s összekuporgatott kincseimet te-vessződből fonott kosárban őrzöm halálig. Légy áldott hát örökké, alázat és harag szigorú, öreg fája, hajlós támasz, kettős karral ölelő hűségem ágadhoz szögezett, a fütykös szeleket markolom, viszkető, vak gyökereidre térdemet leeresztem, áldás és hamari halál tereád, görcsös tapintású szegénység, szegénység, csüngő vállú fűzfa. Rudnai Gábort TEEHAGER Tavaszodik, kamaszodik, hangja mélyül, magasodik, kezét zsebrevágja. Se világ, se szerelem! Jaj, huszonegy évesen óvatossá avasodik egész ifjúsága. ~;:. legfőbb ideje lenne az idén, akármilyen múzeumi programtervezet felborítása árán is gyűjteményes tárlatot rendezni a 65 éves mester műveiből Kecskeméten.’’ Távol áll tőlem a szándék, hogy a magam próféta voltát igazoljam, de körülbelül ma egy éve jelent meg ez a néhány sorom a Petőfi Népében, a Tóth Menyhért fehérsége című riportban. A hiányolt tárlatot meg is rendezte egy megyeszékhely, mármint Fejér megyéé. A munkássága egészét a Kalocsa melletti Miskén megalkotó európai nagyságrendű művész 114 művet bemutató kiállítása 1970. március 8-án nyílt meg a Székesfehérvári István király Múzeumban. (Ez a múzeum vállalta magára Csont- váry, Gulácsy, Vajda Lajos újrafelfedezését is — fényes sikerrel.) A B. Supka Magdolna és K. Kovalovszky Márta által rendezett kiállítás Tóth Menyhért főiskolás éveitől kezdve — amikor is Vaszary Jánosnak, a modernség egyik hazai apostolának kedvelt tanítványa volt — a múlt évig summázza ezt a senkiéhez nem hasonlítható festészetet. A bemutatott anyag szemléletesen megcáfol egy tévhiedelmet. Tóth Menyhért legelismerőbb megyei hívei nem kételkedtek eddig sem varázslatos színérzékében, látomásainak szuggesztív erejében, de rajztudásót majdnem mindenki kétségbe vonta. Nos, Fehérváron szép számmal állított ki rajzot — közülük a legelső a 30-as évek elején, a legkésőbbi 1966- ban keletkezett —, és nincs közülük egyetlen egy sem, amely az anatómiai ismeretek vagy a technikai biztonság legcsekélyebb hiányát bizonyíthatná. Rajzok ezek, a szó Dürer-i pontosságú értelmében. Elrajzolásai — hogy például egy munkában meginasodott kezet vagy egy elgyötört arcvonást kiáltó élességgel hangsúlyoz — mondanivalójának természetes következmények Mi is a mondanivalója? A béke, az egység. Végig kísérti attól kezdve, hogy 35-ben befejezvén a főiskolát, hazament falujába, Miskére, ahol paprikát, majoránnát termesztett parányi kertjében: megváltásul a festőszerek, a vászon áráért. Festett. Nem tűnődött a zsűri ízlésén, sem a vásárlók igényein. Biztos volt benne, hogy igazságos zsűri előtt nem ítéltetnek könnyűnek képei, nemes igényű közönség előtt kivívják a megértést. Soká kellett várnia. 1940-es fővárosi bemutatkozása visszhangtala- nul múlt el. 64-ben Hódmezővásárhelyen csupán az értő szakmabeliek figyeltek fel rá. 68-as miskei kiállítása meghozta ugyan B. Supka Magdolnának, a Nemzeti Galéria főmunkatársának legteljesebb elismerését a Művészet című folyóirat hasábjain, hanem az anyagot a község kies fekvése és az akkor javában tartó állategészségügyi zárlat miatt vajmi kevesen látták. Most Fehérváron már a megnyitó napján óriási volt az érdeklődés, jelen voltak a mai képzőművészeti esztétika legszámottevőbb képviselői is. Láthatták, hogy a folklórral, a szürrealizmussal, esetleg talán távolról még Chagallal rokonítható, de egészen egyedüli utakat járó festészet a Kalocsa vidéki népművészet talajából sarjad. (Az eredetiből, amikor fehéret hímeztek még fehérre a kalocsai asszonyok.) Láthatták azt is, hogy Tóth Menyhértet ezek a népi gyökerek a modern, tudatos formakultúra utánozhatatlan mesterévé növesztették. Kolorit- ja, mint valamely mesebeli fehér vár, magába fogadja a szivárvány minden színének pompáját. Tematikája a halászó, palántázói, mulatozó Tóth Menyhért: Ssekerezök Fehér vár Fehérváron évszak szépségét felra- gyogtató tájképektől, a parasztoktól, a minden növényt, állatot, embert egyesítő mítoszteremtésen át az űrhódító diadal megjelenítéséig terjed. Mi kapcsolja össze ezeket a valóságban látszólag elszigetelt elemeket? A munkával való teljes azonosulás. Egyetlen képet idézek csak fel ennek bizonyítására, a Halászleányt: A víz eleven nyüzsgésében megmámorosodott nőalak, aki, maga is már-már hallá vált, amint hogy a hálójában ficánkoló hal emberalakot öltött, de a kivetett háló a lányt is beborítja, Tóth Menyhért képeit részletesen elemezni, Európa számos művészet- történésze előtt már nyilvánvaló nagyságát Bács megye előtt bizonygatni: csak akkor lesz értelme, ha nálunk is megrendezik régóta késlekedő egyéni tárlatát Köszönet Fehérvárnak, hogy figyelmeztetett bennünket Szabó János. Bánk bán redivivus Katona ismét a Nemzeti Színházban Mily öröm arról írni, hogy a magyar irodalom, a nemzeti játékszín oly kiváló alkotása, mint a Bánk bán, ismét a Budapesti Nemzeti Színház műsorán szerepel. Sok kétely, sok csalódás, sok kishitűség ellenére a Bánk bán ismét visszatért, s új életre kelt! Évtizedeken át — közel egy évszázada — érzi a rendező, a színész, a kritikus, az irodalomtörténész, hogy a magyar irodalom és színházi művészet nagy alkotásával állnak szemben, mégis, mindig — hányszor! — feltört a fájdalmas kérdés: miért kísérte éppen e drámát a színpadon „klasszikus” bukás? E kételyeket — éppen a mi korunk, nemzedékünk számára — fogalmazta, vagy másfél év előtt a ma Bánk-ja, hiteles színpadra vivője, Bessenyei Ferenc. Aintha most megtörne a varázs. Mintha a rendező, a színész, a kritikus, az irodalomtörténész ugyanarról beszélne: a Bánk bán élő problémáiról. Mintha valóban sok-sok kudarcot tudnának hátuk mögé vetni, örökre átadni a múltnak. S így is Van ez rendjén: a rendezőnek, színésznek, a kritikusnak, a2 irodalom- történésznek ugyanarról kell beszélnie — a műről, a klasszikus és mégis, ma is élő kincsről: a Bánk bánról. Modernül, korszerűen. Egyszer el kellett jönnie az időnek, amikor megszűnik a „párhuzamos” eszmefuttatás, törekvés, amikor talán nem Is hallották egymás szavát, észre sem vették egymás gondolatát, nem is értékelték egymás törekvéseit. A Bánk bán csak így térhet vissza: klasszikusként és mégis élő színműként. A Bánk bán visszatért! Nem formális „húzások”, rövidítések árán: hanem új értelmezésű dramaturgiai megoldásokkal. Both Béla merészen nyúl a témához. Nemcsak a darabhoz, a - témához. „Nincs szükség Katona korrigálására, csak megfelelő értelmezésére. Azt tapasztalom, hogy ebben az újraértelmezésben rendkívül lelkes segítőtársak a színészek. Remélhetjük tehát, hogy olyan Bánk bán kerül a közönség elé, amely a mai nézőt is érdekelheti” — így nyilatkozott a darab rendezője, Both Béla — a bemutató hetében, a főpróbák idején. Aki végignézi a darabot, tanúsíthatja: nemes és komoly, felelősségteljes törekvésről, munkáról van szó. A darabnak atmoszférája van: egy megfertőzött udvari légkört állít hitelesen elénk. S ezzel máris csökken a kétkedő kérdések ereje, vagy inkább úgy mondhatnék: bizonyos formálisnak tűnő kérdések részben feleslegessé válnak. Bűnös-e a királyné Melinda elcsábításában? Indokoit-e Bánk bán összeomlása? Félénk jobbágy vagy öntudatos paraszt-e Tiborc? És így tovább. A felújítás egyik nagy erénye, hogy nem engedi a formális kérdések feltevését, s nem is ad formális választ. Ügy kap a darab rendkívül zárt, szigorúan komponált szerkesztést, az új dramaturgiai értelmezés olyannyira sűrít és tömörít, hogy a formális válaszadásra nem kerülhet sor. Micsoda letisztult, sallangmentes Bánk alakja! Bessenyei Ferenc hányszor nézett szembe önmagával, hogy oly hitelesen — robosztusán, visszafojtottan, s mennyi lágysággal, fájdalmas gyötrődéssel áthatottan — tudja ma Bánk bán alakját, az ész-államférfiét és a visszafojtottan, csak belülről zokogó férjét —- elénk állítani. Egy nagy művész szépen ívelő pályájának bizonyítéka ez az alakítás (vegyük még ehhez Kossuth. Görgey, Széchenyi alakítását és alakját azok nélkül bizonyára szegényebb lenne emez). Bessenyei kigyötrődte, végigszenvedte Bánk alakításának minden kínját — mert érezte mindig annak emberi nagyszerűségét, sajátos lélektani fordulatait. Az emberi szenvedélyek nagyságát értjük meg, de az emberi elbukásokat is, ha Petur (Kállai Ferenc), Melinda (Moór Mariann), alakítására gondolunk. Va- jon ki tudna emberileg oly hidegen számító figurát megtestesíteni, mint Biberach (Kálmán György)? Ki tud oly aljas és betegesen gyáva lenni, mint Ottó (Fü- löp Zsigmond)? Gertrudisnál (Máté Erzsi) ugyan ki tudna uralkodásra, parancsolásra méltóbb nőt megtestesíteni? Uralkodni, parancsolni: egy asszony vágya ez, s nem machiavellista módon felfogott férfias természetű nőé. Hogy Vannak a darabnak — dramaturgiai — döccenői? Ugyan ki tagadná ezt? De valami új kezdődött a Bánk bán színpadi „életében”. Valami új, re- ménytkeltő kezdetnek vagyunk tanúi. Szóltunk a rendkívül zárt szerkesztésről. Nos, mert éppen olyannyira erősen érvényesül ez — ugyanaz a helyszín, s mégis mindig más, ugyanazon égető problémák, mégis mas- más légkör, a szituációknak megfelelően — érezzük egy kicsit visszaesőnek a második részt. Ekkor szinte ketten hordozzák az egész darabot: Bánk és Tiborc, Őze Lajos kitűnő alakítása. Azt hisszük: ritkán adatott meg az évtizedek során, hogy Tiborc ennyire hiteles alakítóra találjon. (Itt meg szeretnénk jegyezni: Őze Lajosnak volt ehhez egyfajta előiskolája: a Fáklyaláng Józsája. Tiborc — Katona „szülötte”, Józsa — Illyés Gyula „teremtménye”, mégis a nép, a megkínzott emberség öntudatos és igazságában bizonyos bátorsága, magatartása — közös e két figurában, Őze Lajos alakításában. Kiérlelt alak ez a Tiborc.) Az új felfogású Bánk bán megrázó, s e minőségében felzaklató, tovább gondolkodásra késztető, kényszerítő színmű. Az ember kénytelen — akarja-e vagy sem — magával vinni a hétköznapokba Bánk méltóságát és fájdalmát. Melinda megalázott asszony-mivoltát, Petur szertelenül csapongó szenvedélyét, Biberach hidegen számító simaságát, Gertrud kegyetlen keménységét. Ezek az alakok, szenvedélyek, megrázó és megrendítő pillanatok, féltő szerelmek és kemény helytállások évszázadok messziségébe sűrítve kavarognak. Együttesen, hogy így beszéljenek a mának, korszerűen is — Katona József kivételes tehetségéről. Kovács Győző
