Petőfi Népe, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-19 / 66. szám

ANZIX EGY IFJÚ ÚRVEZETŐNEK Rajta, ifjú barátom, ta­poss a gázra! Bár csodá­latos karosszériájú kocsid a kecskeméti Rákóczi úton döcög és néződ mindössze a Magazin fényképezőgé­pének ámuldozó lencséje, arckifejezésed olyan ma­gabiztos — már-már bla- zirt — mintha a Champ- se-Élysée-n száguldanál, és Brigitte Bardot epeked- ne utánad. Nem túlzás ez. Az idő és tér méretei arányosan kisebbek. Annyival vagy fiatalabb az imént fölrém- lő párizsi aranyifjúnál, amennyiben kocsid kisebb egy igazinál, vagy ameny- nyivel a Rákóczi út kevés­be fényesebb a Champsa- Élysée-néL Ebből aztán rögtön ki­találhatod, hogy ez a ké­pes üdvözlet tulajdonkép­pen nem is neked szól, hanem ifjú korosztályod tizen-, húszéves tagjainak, közülük is azoknak, akik­nek mozdulni sincs ked­vük egy Ferrari vagy egy Alfa Romeo nélkül, nem ér­zik magukat férfinak egy BB-szabású baba nélkül. Ugyanakkor annyi hasz­nos mozgásra sincs ked­vük, hogy akár egy bi­ciklit vehessenek a ke­zük vagy az eszük mun­kájából, akár meghívja­nak kávézni egy tisztes­séges kislányt a saját pénzükön. Barátocskám, nem akar­tam sérteni gyermeki örö­möd, de ezeket a haszon­talanokat juttattad eszem­be, amint egy kis lord ma­gabiztosságával kormá­nyoztad a szüleid vontat­ta limousine-t Műanyag­égbolt Az asztrorjautika fej­lődése magával hozta, hogy nemcsak a föld­gömb lesz a jövőben ál­landó szemléltetőeszköz a földrajzórákon. A Né­met Szövetségi Köztár­saság diákjai ebben a tanévben már az eget is megforgathatják a ke­zükkel. Egy hamburgi tanszergyártó vállalat készítette a képünkön látható éggömbmodellt. Az áttetsző műanyag éggömbön parányi égők jelzik a legfontosabb csillagokat, bolygókat. A tanár hosszadalmas raj­zolgatás helyett csak vé­gigzongorázik a kapcso­lótábla gombjain, s már­is kigyulladnak tanítvá­nyai előtt az égbolt fé­ny eL Kibédi Mosolyogva nyit ajtót, madár ül a vállán, a nyak védő hajlatában és fejét odasimítja a színész arcá­hoz. Simi kutya is ott ser- tepertél körülötte, vendég­köszöntő farkcsóválással. Kibéri Ervin, a Vidám Színpad művésze, a ked­velt nevettető, szereti az ál­latokat Konyhájuk mellett kis szoba, a falon csupa| üvegház. A műszálra erő­sített faágon, alvásra ké­szen pintyek ülnek koszo­rúban. Kivájt dísztök bel­sejéből élő fekete gyöngy­szemek fénylenek elő, toll-' pihecsomók hegyesedő csőr­rel. A vidám színek között szomorú szürkeség: — Ez a kis toprongyos a legöregebb. Nyolcéves. Min­den áldott este védelmezőn körbeülik a többiek. Az a kék és ez a sárgamellényes egy venezuelai pár. A pi­ros, a tigrispinty, Afrikában, Indiában, Ázsiában él. Öke- gyelme afrikai. — És sorra- veszi, bemutatja valameny- nyit, ráérősen elidőz pinty­birodalma előtt Ügy tűnik, karaktereket jellemeket formálnak a színek ezekből a madarakból: piros me- fisztó szemöldökével kajá­nul vigyorog az egyik, meg­közelíthetetlen szigorúság fekete-fehér apácaruhájá­ban a másik, a kis topron­gyos megtestesült csalódás. Sárgaréz házában kismó- kus szunyókál: Menyus. A beszédre fölneszei és hirte­len leszalad gazdája lábá­hoz. Villámgyorsan töri a mogyorót, nem is töri; fű­részelt Hatalmas farkát könnyedén libegteti maga után, szétdobálja a héjat Aztán kis bőröndben tur­kál, kiemel egy gesztenyét és bűntudattal, hátranéze­getve viszi házába a szo­katlan időben szerzett kin­cset Ott elfészkelődik és halkan működésbe lép a fűrészgép. Az olajkályha egyenletes meleget áraszt, a neoncsö­vek nappali fényt Az or­chideák és broméliák jól- esőn nyújtózkodnak, azt hi­szik, napfényt kapnak, me­legebb égöv alatt Pedig csak egy minibotanikuskert lakói. — Mi ez, egzotikus kert? — Sokan feltették már a kérdést, és én sokszor vá­laszoltam, — rosszul: orchideagyűjtő vagyok — mondja — pedig dehogy vagyok én gyűjtő. Egysze­rűen csak természetszerető vagyok. Próbálom megte­remteni közvetlen környe­zetemben azt a világot, amelyben jól érzem ma­gam. Nincs időm a termé­szetet járni, ezért hát ide­hozom magamnak. Külön kalitkájában a na- rancssárga-harzi kanári eb­ben a pillanatban rázendít végtelen énekére. A nyarat idézi, az eget egyenes vo­nalban ostromló pacsirtá­kat De meditációra nincs idő, máris előkerülnek a fiókból tranzisztoros csodák —, önelőhívós fényképezőgép és automatikusan működő diavetítő. Zúg a filmvetí­tő is, az ősz, s tél, a ta­vasz, és a nyár utánozha­tatlan színeit rajzolja a fe­hér vászonra. Megörökíti a virág nyílását, a szél hang­ját, ami ugyanott, ugyan­akkor soha többé nem haj­togatja úgy a fákat, — megmenteni és visszafor­gatni valamit az időből, az ismételhetetlen valóságból. önody Éva KALAKSHETRA — „Vinnyog a húr, verik az ütemet a tenyerek, a csatok, a perecek a csuklón...“ D zsajadévának, a XI. századi indiai költőnek ez a fer­geteges ritmusú verse jutott eszünkbe a mai India ősi tradíciókra épülő kul­turális életét méltón reprezentáló indiai együttes, a Kalakshetra kecskeméti be- mutakozásakor. Mozdulatlanság és feszültség, nyugalom és veszélyérzet állandó jelenléte; ezt érezhette a nézőtér közönsége, ha jól odafigyelt a táncosokra. Ezt adta vissza Révész Napsugár grafikusművész is itt közölt litográfiáján, amelyet a Kalakshetra műsora ihlet ett

Next

/
Oldalképek
Tartalom