Petőfi Népe, 1970. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-08 / 33. szám
RAFF AI SAROLTA: IPODf\LQ/WI Áz ismeretszerzés gyaiogútjain Antalfy István: Nyitva az ablak Nyitva az ablak. Az ablakon át nézed az udvari sok kicsi fáii nézed a kertet, amelyben a fény — könnyű elérned — a fák levelén szinte ragyog. Keresed, keresed hol van a fény, az a fény, mi tied; hol van a fény, a sugár, az öröm, melyre szavakba fakad: „Köszönöm!” Nyitva az ablak. Az ablakon át jönnek a színek; a sárga-lilák, barna-fehérek, a zöld-feketék, mégsem elég. Nem elég! Nem elég! Nyitva az ablak. A tárt üvegen visszaverődik a fény mereven, mert ez a kell; ha talán, ha lehet lenne csak... élne-e még, ki szeret...? Többféle alcímet adhatnék ennen az írásnak: „Valóban megszépítő messzeség-e?”, „Minden kötöz- ködési szándék nélkül”, „Sírva vigad a magyar”, — és így tovább. Megérdemelné, már csak az alapjául szolgáló sokéves töprengés miatt is. Mert rendben van, mindenki, minden normális ember nagy akarásokkal, nagy nekibuzdulással kezdi önálló, felnőtt életét, s ha nem is minden húszéves akarja megváltani a világot, de legalább szolgálni akarja legjobb tudása szerint — hiszem én. A mindenséget átfogó lelkesedése aztán ösvényeket próbálgat — s ez így helyes. Na, de az eszmefuttatásnak példázatra van szüksége. Amikor tanítani kezdtem, minden tudásom egy év alatt szerettem volna átadni a gyerekeknek. Emlékszem még a tanyai testnevelés órákra is: füvön a talajgyakorlatok sokféleségére, a mászást szolgáló póznára, a zsinórlabdapályára ... több munkát fordítottam a lehetőségek megteremtésére, mint amennyit egy konyhakert gondozása igényelt volna. Kisváros, nagyváros, ez esetben mindegy, a képző levegője azonos, itt vagy ott — többé-kevésbé —, s én azt vittem magammal. És akkor következett a sokk, majd az első ösvény felfedezése. Éppen fogat mostam — a pedagógus lakásokban akkor még általános fürdőszobahiány következtében vödör fölé hajolva. Nem hallottam lépteket, csak vékonyka visítást, s mire kiértem, már a szomszéd tanya irányába, hazafelé menekülő elsős tanítványomnak hiába kiabáltam. Jómódú szülők gyermeke, eszes, eleven kisfiú volt. Nem tudtam elképzelni, mi baj lehet, futottam utána. A gyerek sírva újságolta anyjának, hogy a tanítónéni nagyon beteg, keféli a száját és köp és köp és köp. Ez az élmény alaposan fejbekólintott és nagyon kellett. Régi szelek szárnyán Móra Ferenc 1934. február 8-án halt meg. Halálának évfordulójára közöljük ezt az írást, annak bizonyítására, hogy nemcsak írásaiban, de tetteiben is a szegeny- cmberek mellett állt és élete utolsó napjaiban is képes volt egy tönkrement, 85 éves öreg ember kérésére tollat ragadni. Kedves Piktor Jóska Bátyám! Nagy tisztesség volt nekem az, amikor hallottam, hogy készülő könyvedhez velem akarsz előszót íratni. Csak tudod engem minden tisztesség elkésve szokott érni. Díszszűcsnek is akkor választottak meg, mikor már pápaszemmel se találok a cérnával a tűbe. Te is akkor kívánod, hogy én karoltassalak be az irodalomba, amikor magam is alig tudok járni mankóval is, mióta a jó Isten úgy meglátogatott az őszön. (Ugyan azóta állandóan itt is lakik nálunk ■■■) De hát azért megvolt énbennem a jószándék az első perctől kezdve — csak éppen a tehetség nem volt meg hozzá. Egyik professzor kezéből a másikba kerültem, s ha hárman hatféleképp vélekedtek is arról, hogy tojásfehérjét nem szabad-e ennem, vagy tojás-sárgáját, vagy tojáshaját, egyben mind egyek voltak: abban, hogy a legmuszájon kívül nem szabad írnom semmit. — Úgyis az a bajod — olvasták rám —•, hogy agyondolgozod magadat. Persze, ebből egy sző se igaz. Magyarországon eddig még csak egy ember dolgozta magát agyon. Az pedig nem Baross Gábor volt, mert az tüdőgyulladásban halt meg, hanem egy hivatásos nagyevő. Éppen Debrecenben produkálta magát, hogy ő műsorszerint egy? ültőhelyében megeszik egy disznót. El is intézte az egészet egy szál kolbászig, de mire arra került a sor, lefordult a pódiumról. — Hát mondom az orvosoknak —, ez az ember csakugyan agyondolgozta magát, de engem ettől a sorstól ne féltsetek, mert az én torkomon egy kanál leves is csak akkor megy le, ha három kanál orvosság segít neki. Gondolom, bátyám, nem sok dolgod volt életedben az orvosokkal, de annyit tán tudsz hallomásból, hogy jó emberek azok nagyon, csak egy hibájuk van: hogy mind okosabbnak hiszik magukat a betegnél. S ezért nem jutottam én íráshoz elébb, csak most, a Szent Estén, amikor az angyalok elparancsolták mellőlem az orvosokat. Most aztán kapom a tollat, s ha egy rendes előszó-futtáig nem bírom is tartani, legalább egy vallomás erejéig marokra szorítom. Ez a vallomás pedig az, hogy vér szerint való atya- fiságomon kívül kevés ember van a világon, aki énnekem olyan sokat jelentene, mint az a Piktor Jóska, akivel tán ötször se beszéltem az életben. Legrégibb gyerekkori emlékem az a pírosképű, deresedő hajú, mosolygó szemű ember, akit szeretett áz édesapám, a keresztapám, az ötödik dűlő, a harmadik tized, a Széles utca, a Nagy utca, sőt a Daru utca is, pedig azt borzasztó válogatós népek lakták, akik még Ferenc Jóskát se szerették. S ez a különös Piktor Jóska, akit mindenki szeretett, az én szememben las- sankint szimbólummá bronzosodott, s ma, mire egészen megfehéredtem: azt a kis-kun várost képviseli előttem, amelyik már nincs. Gyerekkorom derűs, békességes városa, amelyikbe minden éjszaka hazajárok álmomban, eltűnt, mint a két gőzmalom, ö vasúti jegenyesor, a Nagy Gyula boltja, a régi gimnázium, a Ring Pali kocsmája és Agócs főtisztelendő út, s nem maradt más belőle, csak ez a szép öreg jegenye, ez a Piktor Jóska! .... Hát hogyne emelném meg a kalapomat még a betegágyból is, mikor Te, kedves bátyám, fölkapsz a szelek szárnyára és megmented a szülővárosomból, amit még meg lehet menteni. Szívből kívánom, hogy ez csak az első aranyszedegetésed legyen a kiskunok, homokjában. Szeged, 1933. karácsony estéjén. MÖRA FERENC Csillag József szobafestőt hívták Félegyházán Piktor Jóskának, 1849-ben született, pontosan 30 évvel volt idősebb Móra Ferencnél. Apja neve Stem Leopold, volt csongrádi lakos, aki 1845-ben engedélyt nyert, hogy Félegyházán tartózkodjon. Csillag József: Régi szelek szárnyán című emlékezéseit 1934-ben adta ki a félegyházi Feuer-nyomda. „... a jószívű emberek asztalára teszem le a kis füzetet azzal, hogy ennek megvétele által segítsenek egy önhibáján kívül tönkrement 85 éves, keresetképtelen, öreg emberen” — írta bevezetőül Csillag József a 32 oldalas füzet elején, amelynek irodalmi értéket Móra Ferenc előszava ad. „Előszó gyanánt” írta betegágyán 1933. karácsony estéjén, s mire a füzet megjelent rövid, Móra- humorral tele írásával, O már elköltözött a ..szép, nagy semmibe”. Tóth Miklós Bodri Ferenc: Férfi akt (linó). Következett a falusi tanítóskodás. Űjra és újra elkapta még az embert a láz, legjobban, amikor a Dolgozók Általános iskolája megszületett, amikor még hatvan éven felüli nénikék is beültek a petróleumlámpával világított tantermekbe. Mert: „Ha már gyermekkoromban nem tanulhattam, kedveském ... hadd tudjak meg valamit erről a világról, mielőtt kinyújtóztatnak.” Lehet, hogy minden falutól különbözött az én állomáshelyem, de nem hinném. Máshol is, csaknem az összes falusi iskolákban napi tíz órákban tanítottak akkortájt a pedagógusok, főként az első két évben. És... különös. Számomra nem is a fogalmazás tanítása és eredményei okozták a hallatlanul nagy gyönyörűséget, mint vártam, pedig hihetetlenül kendőzetlen vallomások voltak — hanem az én Balogh néni nevű tanítványom öröme, amikor végre rájött, hogy ő most már önállóan eltájékozódik mindenfajta térképen. Könyvekért jött, útleírásokért. Végül nem tudr tűk szomját csillapítani: már nem volt mivel. Nagy- nehezen az irodalom, meg a történelem berkeibe irányítottuk át, ha nem is népgazdasági érdekből... bár mondhatnám így, ha mindjárt áttételesen is. Nem így telt el minden szolgálati évem ezen a pályán. Sajnáljam? Energiával se bírtam volna — lelkesedéssel se. S bár a fogkefétől ijedező maradiság sehol sincs már, valóban nincs, se pálinkába áztatott kenyér reggelire a gyerekeknek, szárított trágyával se fűtenek, szemes kukoricával se: „Miért vegyük a drága szenet” jelszó ürügyén... de valahogyan új ösvények se kínálkoznak. Maguktól nem. S ennek oka, magyarázata az, ami után éveken keresztül kutakodtam. Utolsó állomáshelyemen gyakran kétségbeejtett egy- egy, emberhez méltatlan körülmények között élő család úgyszólván leírhatatlan helyzete. Rá kellett döbbennem: a maguk szegényei, a maguk nyomorultjai, azaz; ha dolgoznak, addig esznek Isznak, míg pénzüket elverik, aztán megint csak rongyokba takarják gyerekeiket ,S nem riadnak vissza attól se, hogy a „népnevelőt” adott esetben megfenyegessék, vagy ráuszítsák a kutyát. Százalékarányban szinte nincsenek is, olyan kevesek, s ha jól meggondolom, úgy jut minden osztályba ilyen családból való gyerek, hogy éppen ezek a sokgyerekes családok. Voltaképpen nem róluk akarok beszélni, átlagképet, elemzést nyújtani Inkább, s mivel ez a kérdés a szankciók alkalmazásán és nem a népnevelósen múlik, nincs mit hozzátennem. A másik rendhagyó réteg az ügyeskedőké. Gyerekeik, ha nem hoznak is tízórait, esznek azért, ideig- óráig a tanítót is félrevezetik. Miután azonban a „csen- cselésnek” meggyőződésem szerint nincs jövője, itt hosszútávon fölösleges bármit keresni. Marad egyelőre az átlag. Olvas, aki szeret olvasni, sőt könyvet is vásárol (A legnagyobb eredmény!) Csaknem mindenki televíziót néz, de legalább rádiót hallgat, minden témáról beszélni tud a legegyszerűbb parasztember is — s hogy tökéletesen tisztán lát, vagy nem, az más kérdés De önálló véleménye van Merem állítani, hogy a túlnyomó többség nagyon is reálisan ítél és lát. Nézzük az értelmiséget. A falu értelmisége — címszó alatt általában a pedagógust értjük, ez természetes, a többi (néhány személyről lehet csak szó) vagy csatlakozni tud ehhez a csoporthoz, akkor neki van szerencséje, vagy elszigetelődik. Tehát a pedagógus. így kellett volna rögtön: a jó pedagógus, mert túlsúlyuk perdöntő és egyre inkább az lesz. Ma már egyetlen gondolkozó (tanult, nem tanult, jelen esetben mindegy) tehát a gondolkozó ember előtt nem lehet kétséges: éppen a tanárnak, tanítónak létszükséglete, hogy saját szaktárgyai területén elérje a csaknem lehetetlent: jártasságot a megfelelő tudományágban, a legújabb felfedezéseket is beleértve. A többiekben pedig el kell tudni tájékozódnia — a művészetek útvesztőiben is. önművelése olyan természetes feladat, mint a sportoló mindennapi edzése: elmaradhatatlan. Minden más értelmiségi a fejét csóválhatja, hihetetlenkedhet: érthető. Lényegesen könnyebb a dolga! De én bizonyítani tudok. Egészen kis faluból kerültek a gyerekeim városba. Mind a kettő megtartotta előző tanulmányi szintjét verejtékezés nélkül, holott a nagyobbik egyenesen középiskolába jött be Kalocsára, mégpedig az I. István gimnáziumba, melynek színvonaláról fölösleges beszélni, közismert. Amit általános ismeretekben, intelligenciában magukkal hoztak egy maroknyi falu kis tantestületének köszönhető. Nem értem tehát a népművelés felelőseinek oly gyakori negatív nyilatkozatait. Ma már húsz emberközelben eltöltött esztendő sorakozik mögöttem. Nem az idő a hosszú, az eredmények döbbenetesek. Miért nem akarja ezt belátni más is? Éppen, mert írásaimat úgy veszik kézbe, hogy „no, biztosan megint darázsfészekbe nyúlt ez az assáony” — pedig csak őszinte merek lenni, nincs a dolognak más nyitja, no meg az a húsz év — tehát, mert hiszem, hogy hitelem van, hadd írjam meg éppen én: A tények torzítóinak (bár nem szándékos, de erős torzítóinak) tartom az örökös; „elmaradott nép”, „maradi falu”, „nagy magyar éjszaka”, „neki a sűrűjének”, itt nem történik semmi” jelszavak pufogtatásából lő. okoskodó, ál-megváltó hangoskodókat. Tessék: a lehetőség adott, ösvényt kell k°re«i1i ős lejárni. Nem könnvő: a i éizcicümények sem nagyok, '°m hangosak, nem jár értük dicsfény — ösvénykék. S legyen első az önismeret, majd a valóságos .smeretszerzés gyalogútja. Aztán — szabad siránkozni, vagy akár ítélkezni is.
