Petőfi Népe, 1970. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-15 / 39. szám

ROHANÓ IDŐ A napokban hallottam egy szót. amely régi emlé­keket idézett fel bennem. Dr. Gergely István mező- gazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes mondta a vépi szakmunkásképző is­kola avatásán, hogy a kö­zös gazdaságok, mezőgazda- sági nagyüzemek a saját ér­dekükben vegyék komolyan a szakmunkásképzést, mert hazánk mezőgazdaságában eltűnőben van az ősterme­lés. Ez a kifejezés, hogy ő s- termelő az én gyermek­koromban elég gyakran használatos fogalom volt. Akkor is volt ugyanis szár­mazás szerinti kategórizá- lás a középiskolában, sok­kal inkább, mint a mi rend­szerünkben az MSZMP VIII. kongresszusáig. S amikor kérdezték apánk foglalkozását, akkor hallot­tam. elég gyakran ezt a szót, hogy őstermelő. A te­hetősebb parasztokat hív­ták így, a középbirtokoso- kat. azokat, akiknek több földjük volt annál, sem­hogy földművesnek minő­sítsék őket, de ahhoz kevés, hogy földbirtokosnak szá­mítsanak. Noha a szót a rangkórság szülte, az elne­vezés találó volt. A kisbir­tokos parasztok, akiket ez­zel a névvel tiszteltek, va­lóban őstermelést folytat­tak. Hagyományos gazdál­kodást. úgy, ahogyan ap­juk, nagyapjuk művelte a földet. És most ugorjunk át más­fél évtizedet a mezőgazda­ság szocialista átszervezé­séig. Az egyéni gazdálkodás túlsúlyának idején alig- alig változott valamit a helyzet. A szövetkezetekbe tömörült parasztok a régi termelőeszközeiket vitték be a közösbe: a fogatos ekét, a lovat, a szekeret... És régimódi tudásukat is. Nem értettek a gépekhez, kezdetleges fogalmaik vol­tak a vegyszerekről és még ha tudják, hogy mi, akkor sem folytathattak volna szakosított, termelést, mert az egyéni gazdaság önellátó volt. Mindent magának kel­lett megtermelnie. Az átszervezés óta eltelt alig egy évtized fejlődése felért egy történelmi kor­szak változásaival. Kezdet­ben főként a maradiság. a régihez való ragaszkodás okozta a gondokat, részint pedig a felszerelés, gépek, vegyszerek beszerzéséhez szükséges összegek hiánya, magyarán a tőkehiány. A gazdagabb tsz-ekben azonban már akkor meg­mutatkozott, hogy a mo­dern gazdálkodásnak még egy elengedhetetlen feltéte­le van; a szaktudás. A nagyüzem nem őstermelő. Előnye éppen abban van. hogy szakosított termelést folytat, s a nagyobb befek­tetések, nagyobb ráfordítá­sok ellenére magasabb jö­vedelmet. ér el. A szakosí­tott termelésben azonban már nem elég az őstermelői gyakorlati tudás. A modem mezőgazdasági nagyüzem­ben nem mindenes munka­erőkre van szükség, hanem szakképzett dolgozókra, szakmunkásokra. Nem véletlen, hogy éppen a gazdagabb termelőszövet­kezetek ismerték fel ezt már az első években. A ba­jai járásból indult el szá­mos olyan kezdeményezés, amely országos figyelmet keltett és követőkre talált. Itt gondoltak rá először, hogy a továbbképző iskolák tananyagát összekapcsolják a mezőgazdasági szakmun­kásképzés tantervével. Így igyekeztek elérni, hogy azok a falusi fiatalok, akik a nyolc általános elvégzése után nem tanulnak tovább középiskolában, vagy nem mennek el a mezőgazdaság­ból az iparba, legalább mi­nimális mezőgazdasági szakismeretekre tegyenek szert, mire tagjai lesznek a tsz-nek. Jónéhány helyen szükségét érezték már ek­kor a felnőttek szakmai képzésének is. Elsősorban a szőlő- és gyümölcstermelő gazdaságokban. Ennek ér­dekében némely helyen odáig mentek a tsz vezetői, hogy munkaegységet írtak jóvá azoknak, akik részt vettek a szakmunkásképző tanfolyamokon. Nem bán­ták meg, mert kifizetődő­nek bizonyult a csekély be­fektetés. Az ügyes minde­nes-gazdák fokozatosan specializálódtak és a nagy gyakorlathoz megszerzett elméleti tudással kitűnő munkaerővé váltak az ál­lattenyésztés. a növény-, vagy gyümölcstermesztés egy-egy ágában. Ami azonban akkor jó volt, ma már kevés. Két ok­ból is. A mindinkább ki­bontakozó műszaki-techni­kai forradalom korában az elsajátított tudás viszonylag hamar elavul Másrészt: mind több szakemberre van szükség: egyre kevesebb a mezőgazdaságban az olyan munkakör, ahol a képzet­len kétkezi munkás is meg­állhatja a helyét. A sokat emlegetett tudo­mányos technikai forrada- lotri nem divatszólam. Má­ról holnapra sokan talán nem veszik észre, nem haj­landók észrevenni a gyors változásokat. Ám azért ez a forradalom nagyon élő, nagyon is sorsdöntő való­ság Már erősen érezhető az iparban és itt-ott a mező- gazdaságban is. Nem kell túlságosan bi­zonygatni. hogy az igazán nehéz, gyötrelmes paraszti munka végképp eltűnt a mezőgazdaságból. Nem is olyan régen a falu apraja- nagyja hadrendbe állt az aratáskor. Ma néhány tucat kombájn vezetői), trak­toroson, sofőrön kívül jó­formán nem is tudják a tsz-tagok, hogy mikor van az aratás. A műszaki technikai for­radalomnak rendkívül fon­Révész Napsugár: Ikrek. (Illusztráció Thomas Mann A. IdváLuztaÜ című JaűvéllCZU tos vonása, hogy nem elég követni, csatlakozni hozzá. A tempó olyan gyors, hogy előre kell vele számolni, különben nem tudunk rá felkészülni. Vessünk tehát egy pillantást a jövőre, ak­kor fogalmat alkothatunk a fejlődés méretéről, ütemé­ről: Mezőgazdaságunk gép­parkja a következő 15 év alatt kétszeresére növekszik, a mezőgazdaság energia-fel­használása pedig a követke­ző 5—6 éven belül a jelen­leginek két és félszeresére emelkedik. A nagyobb ál­lami gazdaságokban és a gazdagabb tsz-ekben máris nagy összegeket fordítanak a komplex gépesítésre, a szakosított termelési eljá­rások bevezetésére, főképp az állattenyésztésben. És már számos kísérlet, kezde­ményezés mutatja, hogy el­jön az ideje hamarosan nem egy munkafolyamat auto­matizálásának is. A modem élelmiszergaz­daságban, az élelmiszerter­melő nagyüzemekben nem­csak az irányító munka­körök betöltéséhez szüksé­ges a szakismeret, hanem a végrehajtásban is. Az úgy­nevezett fizikai munka egy­re kevésbé csak az izmok munkája, mindinkább szük­ség van a fejre, az elméle­ti ismeretekre. Ma már bát­ran kimondhatjuk, hogy csak az a mezőgazdasági üzem élet- és versenyképes, amely megfelelő szakmun­kásgárdával rendelkezik. Nagyon hamar eljön az idő, amikor a jelenlegi gárda kevés lesz mindenütt és ke­vés lesz az a tudás is, amit a szakmunkások ma tudnak. Ezért gondoskodni kell ró­la, hogy a megszerzett is­mereteket folyamatosan gyarapítsák a mezőgazdaság szakmunkásai, és meg kell szervezni széles körben az utánpótlást is. Ez jól felfo­gott érdeke minden üzem­nek, de nemcsak az üze­meknek, hanem az egész népgazdaságnak. Itt valóságos frontáttö­résre van szükség. A ter­melőszövetkezetek vezetői­nek megértése, támogatása nélkül mindenképpen el fo­gunk késni. A mezőgazda- sági szakmunkásképző is­kolákban ma még mindig gond a helyek betöltése. Ke­vés a jelentkező. A fiatalok még nem tekintik komoly szakmának a mezőgazda- sági szakmákat. A megoldás az ösztöndíj- rendszer kiszélesítése. A termelőszövetkezetek vesse­nek számot távlati terveik­kel, becsüljék fel a várható munkaerőszükségletet, szá­moljanak inkább bőven, mint szűkén, mert mindig van lemorzsolódás, a fejlő­dés viszont gyorsabb lesz, mint ahogyan most láthat­juk. Ha mindezt megtették, nézzenek körül alaposán, hogy kik azok a fiatalok, akikre támaszkodhatnak majd. Ha így fognak hozzá, ak­kor ki tudják választani azokat, akiknek szükségük van a segítségre, s akiket ösztöndíjjal megnyerhetnek, lekötelezethetnek, s akikre később biztosan számíthat­nak. Ki gondolta volna néhány 4ve, hogy egyszer majd él­őn az idő, amikor erre is ’rőt, időt kell fordítani? lljött, igen-igen hamar. S ihol most sem gondolnak rá, ott el fognak késni. Mester László Gál Farkas: Csontmarkoló Csontmarkoló hidegben állok nyílnak jégből, hóból virágok köd hömpölyög s lilán-fehéren árad a dérkoszorús téren kezem a fagy lilára marta lila kendővel betakarta lila fátyollal fedi arcom szemöldököm, homlokom, bajszom lila mezben, lila álarcban állok lila köd-gomolyagban lila tornyok és fák és házak csontmarkoló hidegben állnak lila emberek köd-fehéren járnak a dérkoszorús téren lépnek kövekre, hóba, sárba halott lányok lila arcára halottak kő-golyó szemére hasztalanná lett csont-kezére homlokukra, a csigolyákra lépnek bordájuk kosarába porló hajukra, ágyék szőrre csont-rámákra feszített bőrre lila körmökre, fülkagylókra fölcicomázott koporsókra. A hideg élő csontot markol én nem félek a halottaktól kikhez a fagy most leszivárog érik őket fagy-tűszúrások akupunktúra kezelések irgalma a dermesztő télnek a fagy gyógyító ezüst kardja őket ime így vigasztalja. Vigasztalja halott apámat vásárban megölt nagyapámat nagymamát, kit a rák fölhabzsolt ki maga tisztán zengő dal volt kis társakat, kiket túléltem mert a haláltól sohsem féltem mert a halál őket felfalta kékre festett ládákba rakta lila ködbe burkolta őket varázsolt nekik csönd-erdőket rajzolt eléjük fát, virágot szívükbe lehelt örök álmot. A fagy most őket vigasztalja lenyúl hozzájuk, simogatja becézgeti is őket csendben a csontot markoló hidegben. A halottaktól sose féltem álltam a dérkoszorús téren esőkkel magam megverettem ködöt ittam, zúzmarát ettem kezem a fagy lilára marta lila kesztyűt húzott űjjamra lila fátyollal fedte arcom szemöldököm, homlokom, bajszom nem simogatott, nem becézett hiszen nem haltam meg, csak élek s bársony-lila holtakon járok kikhez a fagy most leszivárog .. 5 ÍV®1 mennénk be ide? — inkább sürgette, mint kérdezte Gobáli bácsi. Türelmetlen sóvárgás volt a hangjában, ahogy benézett a bizományi üz­letbe. Balzac írja: kétféle költő létezik. A kifejező költő versben mondja el mindazt, amit az érző költő csak érezni tud, szavakkal, rímekkel tolmácsolni képtelen. Az idézet nem szószerinti, de az érző költő kifejezés illik az öregre, aki különben asztalos' volt — mégpe­dig örökre. Ha ő rátekintett egy darabka furnérra, már a fák jutottak eszébe, a furnérok szülői, ősei — mindenféle fák, nagylombúak és vékonyak. Egyszer egy öreg or­szágúton, ahol a fák úgy sorakoztak kétoldalt, mint a bandukoló vándorok, megállt egy sudár, nehéz fa előtt, s úgy látta meg a fa élő derekában a jövendő­beli asztalt, mint a szobrász a szobrát az ormótlan kőben. Megállt a fa előtt, s az asztalra gondolt, ame­lyet olyan gonddal szabna, faragna belőle, hogy rög­tön fütyürészni kezdett, pedig komoly ember. A szög­re se úgy nézett, mint mi, közönségesen. A szög az ő számára az alkotás egyik segítője. Sokszor mustrálta szöges ládikóját úgy, ahogy a festő az olajszínek tubu­sait, amelyekből majd kikerekedik a kép, a táj. Sokan hallhatták szép lobogását a pácolás rejtel­meiről. mert tudvalévőén a fának az adja meg első fő lépését, hogy kifejezze az elképzelését akkor, ami­kor rajzolat, kiszabás, összefabrikálás és fényezés után kész a mű: négy csodálatos lábán az asztalka, vagy az intarziás szekrény fenségesen, vagy a remek, masszív könyvállvány, amely aranyló diófa színével

Next

/
Oldalképek
Tartalom