Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-13 / 10. szám
1970. január 13. kedd 5. oldal Rom% néven vesxik mellőzésüket CSAK ÜGY „fejből” — az utóbbi hónapok népfront-rendezvényei közül — a következőket tudom említeni: tanácskozás a kecskeméti városi bizottságon a tanyai csoportok működéséről: Gyóni Lajosnak, a megyei pártbizottság osztályvezetőjének előadása alapján széles körű, elemző vita a népfront művelődéspolitikai tevékenységéről: Szabadszállás; megyei szintű megbeszélés a mezőgazdasági szakember klubok szerepéről, a továbbfejlődés lehetőségeiről — dr. Pásztor Károly egyetemi docens koncepciózus bevezetője, s nívós korreferátumok alapján; háromnapos tanfolyam Kecskeméten, a megye népfrontvezetőinek. S ha szintén — jegyzetek nélkül végiggondolom, mi volt valamennyi említett esemény legmaradandóbb közös jellemvonása. egyetlen egyszerű mondatba bele lehet foglalni; a művelődés kulcskérdés. Ezt a megállapítást aztán sok-sok irányban — egy-egy művelődéspolitikai vonal mentén konkretizálva — lehet boncolgatni. De ezek közül egyetlen területet is szemügyre véve. a művelődés- politikai tennivalók, lehetőségek, folyamatok tucatnyi elágazásával foglalkozhatunk. Ami szintén — s a megye jellegéből következően legerőteljesebben — „teret kért” ezeken, a tanácskozásokon, az a falura vonatkozott. Ezek közül egy kérdés körül villantsunk fel néhány gondolatot. Sok szó esett a falusi értelmiségről. szerepéről a művelődéspolitikai munkában. GYÓNI ELVTÄRS fejtette ki, milyen átrétegeződés megy végbe — s évről évre gyorsuló ütemben — a falusi értelmiségen belül is. Következik ez a vidéki gazdasági életben végbemenő strukturális változásokból, a technikai-tudománybs forradalom térhódításából a mezőgazdaságban. A mezőgazdásági szakemberek száma szüntelenül növekszik, s falun — az ország és a megye mind több táján — számarányukból eredően is a legtekintélyesebb értelmiségi réteget képviselik. Él viszont az a régi beidegzettség, hogy a pedagógusréteg a legnépesebb — úgy általában —. s ennek is tulajdonítható, máig is sok helyen. a mezőgazdasági szakemberek figyelmen kívül hagyása, amikor a művelődéspolitikai munka megosztásáról van szó. Mosolygunk rajta. de az az igazság, amit Magony Imrének. a Kecskemét—Kiskunfélegyháza környéki Termelőszövetkezetek és Szak- szövetkezetek Területi Szövetségének titkára ezzel a végletes példával fejezett ki: ez ideig úgy és akkor „vonták be” a szövetkezeti szakembereket, a művelődési munkába, amikor „pénz kellett, kocsi kellett” kulturális célra, a gitáros zenekar fuvarozására. Kezdjék el most már általánosan személyi bevonásukat is a községek népművelési, a népfront művelődéspolitikai munkájába! — hangoztatta ' Magony Imre. Nehéz volna most felsorolni, mennyi ötlet, lehetőség, kézenfekvő megoldást adó javaslat hangzott el a múlt év végi népfrontfórumokon arra vonatkozólag, milyen sok területen egyenesen nélkülözhetetlen a falusi mezőgazdasági értelmiség közreműködése az emberek művelésében, a kultúra iránti érdeklődés felkeltésében, növelésében, az igényességre való nevelésben. Kezdhetjük azzal, hogy például „sántítani” fog a programok összetételében, differenciáltságában, a témák arányában is az a községi éves művelődési munkaterv. amelynek összeállításánál nem támaszkodtak a mezőgazdasági szakemberek véleményére is. Nélkülük nem célszerű ismeretterjesztői, szakmai oktatási, de akár egészségügyi éves „műsort” szerkeszteni, amikor az új technikai, szervezési, gépészeti, értékesítési stb. ismeretek erdejében kell eligazodnia a legegyszerűbb beosztású termelőszövetkezeti gazdának is?1 MEGALAPOZNI korszerű tsz-, vagy falusi könyvtárat, s fejleszteni a meglevőket úgy. hogy ne forduljanak tanácsért a szakkönyvek megválogatásánál az ahhoz jól értő agronómushoz? — sok pénz meddő elhasználását jelentheti. Emlékszem, milyen lelkes hivatásszeretettel. hittel beszélt dr. Pásztor Károly, a debreceni egyetemi docens Szabadszállásról jövet az autóban arról, hogy ama parasztemberének kulturális érdeklődését tágítani — közvetlen és természetes útján — a szakmai továbbképzéssel lehet Ez ma már — éppen a tudomány, a technika vívmányainak a mezőgazdaságba való meggátolhatatlan „betörése” következtében — olyan sokoldalú érdeklődést támaszt a magát szakmailag fejlesztő tsz-gazdában, hogy kíváncsivá teszi a szakmával csak érintkező, vagy azon túli ismeretek iránt is. Egy sertéstenyésztő a gazdaságos és legcélszerűbb takarmányozási tudnivalók elsajátításakor nemcsak kémiai, biológiai, jövedelmezőségi hatásokról, tanul, hanem érdekelni fogják exportkérdések, azokkal közgazda- sági, földrajzi tájékozottság jár — és folytathatjuk tetszés szerinti irányban. MINDÖSSZE jelzések voltak a leírták azoknak a tanácskozásoknak gazdag gondolati, tény- és javaslatanyagából, melyekre a cikk elején utaltam. Ám ezek is sürgetően fújják az ébresztőt, hogy ahol még nem „fedezték fel” jelentőségének megfelelő mértékben a mezőgazdasági szakemberek tudásában adott kapacitást — ott mielőbb gyümölcsöztes- sék azt. Adjanak nekik megbízatásokat, kérjék közreműködésüket a művelődés- politikában. Hiszen az is hangot kapott a megbeszéléseken, hogy már eddig is rossz néven vették mellőzésüket. Tóth István 23. Éppen ezért szervezte meg a VI—Wi elnevezésű különleges osztályt (vagyis a VI—Gazdasági — a ford.), ahol csakis kiválóan képzett közgazdászok, jogászok dolgoztak, olyanok, akik pompásan eligazodtak az ipari képkedés és a feketepiac minden ravasz fogásán. Schellenbergnek ráadásul azért is szüksége volt a VI—Wi osztályra, mert ennek révén szerfölött titkos értesüléseket szerezhetett a gyárosok, pénzmágnások ügyeiről, akik még a háború alatt is a legszorosabb üzleti kapcsolatot tartották külföldi, s főként angolszász országokban működő partnereikkel. Másfelől pedig az acél- és ágyúkirályok, a fasiszta Németország hadiiparának vámszedői szívesen fölhasználták Schellenberg ipari kémeinek külföldön szerzett értesüléseit. — A komkurrencia, kedves Schellenbergem rideg dolog, melynek köze sincs az erkölcsi megfontolásokhoz, a hazafiasságról meg a hazaszeretetről szóló érzelgős ostobaságokhoz! — osztotta meg bizalmasan nézetét egy ízben az SD kémfőnökével a hatalmas birodalmi német vegyipari konszern, az IG- Farbenindustrie egyik igazgatója. A külföldön működő náci kémhad főnöke nagyszerűen tudta, milyen „találmányi” és egyben kar- tell-egyezmények fűzik össze a hitleri Németországot és az USA hatalmas monopóliumait: a háború alatt a hadsereg lég- elhárítása olyan lövedékekkel és robbanószerkezetekkel semmisítette meg az amerikai repülőgépeket, amely lövedékeket az Egyesült Államokban szabadalmaztak, majd pedig eladtak német hadiipari üzemeknek. A sűrűn lakott német városok fölé repülő amerikai pilóták pedig a bombakioldó szerkezet gombját megnyomva a világhírű Zeiss-lencse segítségévéi céloztak. Épp ilyesmi járt Schel- lenberg eszében, amint Kreutzer komor képét vizsgálgatta, akinek viszont fogalma sem volt róla, hogy milyen irányban mozognak főnökének gondolatai, s így nem minden keserűség nélkül várta a legrosszabbakat. „Végső soron ez az egész hülye história azzal a vacak cementtel csakis Mül- lert fröcskölte be sárral. Hát most csak tisztogassa Müller a ruháját, az ördögbe is!” — fűzte tovább gondolatait Schellenberg, aki most kárörvendő vi- gyor kíséretében gondolt a Gestapo főnökére, akinek soha nem feledte el és Utolsó nap a munkahelyen Természetesen csak hivatalosan. Mert azért, hogy most negyvenévi szolgálat után Béla bácsi nyugdíjba megy, be-belátogat ő majd ide. Hiszen valósággal összeforrt már ezzel az épülettel, a Városházával, ahol élete négy évtizedét töltötte. Tantó Béla 1929-ben kezdett el dolgozni, akkor lépett Kecskemét város szolgálatába. Ö a munkáját- a legjobb értelemben szolgálatnak fogta fel: szolgálni hűségesen a város érdekeit, a lakosság érdekeit, rászolgálni minden percével a bizalomra. Mint pénztásomat, lekötötte az Időmet, a felelősséget tartottam a legnagyobb, legszebb dolognak mindig. És a békés, nyugodt családi életet Soha nem kellett izgulnom: pedig milliók mentek keresztül a kezemen. Ülünk a nagy irodában, eddigi „főhadiszállásán”, csendesen beszélgetve, felelevenítve a régebbi időket. Legszívesebben a zenéről beszél Béla bácsi, meg a természetről. E kettő gazdagította életét Gyermekkorától kezdve hegedül. Évtizedeken keresztül tagja volt a Barazon jár az eszem: mit érezhet Ilyenkor valaki, amikor negyven év után búcsút mond egy munkahelynek, amit nagyon szeretett? Mi járhat a fejében? Mit vár az elkövetkező évektől? Kitalálta a gondolatomat: — Ami ezután jön, az valami más lesz. Jobb is és rosszabb is... Mindenesetre több idő jut az unokákra. Mert milyen jó is kézenfogni, és menni menni vele, beszélni, magyarázni neki végesteien végig. Szeretek sétáim, szeretem a szép természeteit, soha nem tudtam betelni vele. Van egy tenyérnyi szőlőm, kimegyek oda szabad időmben, tenni-venni, szöszmötölni, friss levegőt szívni, napfényben fürödni... Bizakodó vagyok: nem fogok unatkozni. — És természetesen nem mulasztom el ide benéznj^ ha erre visz el az utam ... Űjra és újra a családjára tereli a szót Büszkékét fiára. Mérnök mind a kettő. — Nem hiába dolgoztunk, küzdöttünk értük — mondja fátyolos tekintettel. Kitüntetést, elismerő oklevelet kapott, szép búcsúztatást rendeztek a tiszteletére most, hogy megválik a tanácstól. Búcsúzáskog még csak ennyit mond: — Bizony, hiányozni fog a munka... Varga Mihály Margaréta és a gyomok ros, majd főpénztáros, pénzügyi előadó, mindig kiválóan látta el a feladatát. A felettesei elégedettek voltak vele mindvégig. Élete nem gazdag látványos, szenzációs fordulatokban. Szerényen, odaadó- an, hűségesen a szorgalmas, egyszerű emberek módjára élt, nagy babérokra nem áhítozott. Ö így fogalmazza ezt: — Szerettem a hivatánem bocsátotta meg, hogy ki akarta ütni őt az SD külföldi kémfőnöki székéből. A Gestapo főnöke ebbeli törekvésében Heid- richre támaszkodott, aki egyre jobban irigykedett a mind jelentősebb sikereket elérő fiatal kémtábornokra. Ekkor Himmler segítő keze mentette meg Schellenberget, Heddrich- vel a hitleristák megszállta Prágában a cseh hazafiak végeztek. Müller pedig továbbra ott maradt Berlinben, de teljesen magára utalva, * ha lehet, még jobban gyűlöl te Schellenberget. — Nem gondolja, Kreutzer, hogy a Százlábú cementjén ott maradt az orosz kémek ujjlenyomata? — kérdezte közömbösen Schellenberg. „Vajon beszélhetek-e neki arról, hogy nekem Lindemann gyanús? — gondolkozott a válasz előtt Kreutzer. — Hanem a gyanú még nem tény. Nem, nem, Kreutzer, itt meg kell állni! Még nem érett meg a gyümölcs.” — Az a véleményem, altábornagyom, hogy a Gestapo jelenleg von Salztók Kórusnak, ismerte és szerette Vásárhelyi Zoltánt is, a neves karmestert. És ismerte — közelről — Tóth Lászlót, Molnár Eriket. — Benne van a nóta az ujjamban — mondja nevetve — és meséli, hogy ünnep, összejövetel nem múlhatott el úgy, hogy őt ne kérték volna: hegedüljön. — Milyen gyönyörű esték voltak azok! Ahogy hallgatom, egyre nak nem csak ujjlenyomatait, de egész kezenyomát tanulmányozza ebben a hatalmas betcunerődítmény- ben. Shellanberg egyetértőén bólintott, s Kreutzer megkönnyebbülten látta főnöke szemén, hogy az azt hallotta, amit akart. — Viszont itt van egy apró, de rendkívül fontos ügy. Kreutzer. — Schellenberg kihúzott íróasztala fiókjából egy hosszúkás, fekete, irattáskához hasonlító tárgyat, amelyet a berlini tisztviselők hordanak magukkal. A fémkazettát már kopottas bőrrel vonták be. rajta aktatáskafogantyú volt és zár. amelyen a gyakori használat nyomai látszottak.- Ha Kreutzer valahol a berlini földalattin valami hasonlót lát. bizonyára ügyet sem vet rá, hiszen olyan, mint a többi táska, melybe a gondos fe-l leségek férjük tízóraiját) csomagolják... — Kreutzer, most szemé-l lyesen kell ezt a táskát el-f juttatnia arra a címre| amelyet pontosan a leszál7 lás előtt kap meg a repülőgépen. (Folytatjuk.) Kikapcsolódást keresve ültem be a szabadszállási Margaréta presszóba, az ízléssel berendezett helyiségnek, a figyelmes, gyors kiszolgálásnak, az automa. ta zenegépnek nehéz ellen, állni. Mondom, kikapcsolódást kerestem, de kis idő múlva mégis bosszúsan álltam fel. Az történt ugyanis, hogy a tipikus presszóhangulatot megzavarta valami. Egy népes és ittas, főképp fiatalkorúakból álló társaság zúdult a terembe. Azonnal birtokukba vették a zenegépet és énekelni kezdték a felhangzó melódiát. Később egy gitár is előkerült, és a rögtönzött vokálegyüttes most már teljes hangerővel kísérte a dalokat. Mondhatom, csodálatos „műélvezetben” volt részem. Az alkalmi társulat —• talán az elfogyasztott ital hatására — egyre közönségesebben kezdett viselkedni. Becsületsértő megjegyzések röpködtek a vendégek és felszolgálók felé, majd cibálni kezelték a zenegépet. Végül már nem bírtam „cérnával”, fizettem és elmenőben megkérdeztem az egyik felszolgálót: vajon miért nem utasítják ki a rendbontókat? A válasz meghökkentő volt: — Nem tudunk tenni semmit ellenük. Pedig már hetek óta járnak ide és így viselkednek. Valóban nem lehet ten. ni ellenük semmit? Alig hiszem. Minden esetre felhívjuk a szabadszállási ÁFÉSZ illetékeseinek a figyelmét, hogy gyakoribb ellenőrzéssel ki lehetne gyomlálni a Margarétából ezeket a nem éppen dísznövényeket. 5= csapai —
