Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 3. szám
Ú jévkor mindig erőt CSONTOS GÁBOR*. vesz rajtam a kozle- kenység. Az ördög tudj*, hogy van ez. újév reggelén ellágyulok és lyukat beszélek a családom hasába. Persze tulajdonképpen tisztában vagyok vele, hogy az évek elől menekülök, agyonbeszélem a lényeget, hogy újra öregedtem egy évet. Más ember talán szerencsésebb a születésnapjával, elmismásolhatja, ha éppen akarja, én nem, mivelhogy együtt születtem az esztendővel. Erről pedig senki sem feledkezik el. — Könnyű neked, anyám — mondom a feleségemnek, — te az idén se öregedtél.'teljesen megfeledkeztünk a születésnapodról. — Ebből is látszik, hogy milyen üdvös évközben egy eldugott napon születni. Csemetéim megadással hallgatják elmefuttatásomat. Ilyenkor belenyugodnak, hogy nevelni - akarom őket, elvégre ha évente egyszer kerül rá sor, azt ki lehet bírni. — Gyújts rá egy Simon Arzt-ra, apja! Azért vettük, hogy gyújts rá! — Várjatok még, hadd csodáljam meg előbb a dobozát! A születésnapomra mindig valami cigarettakülönlegességet szoktam kapni. Most a Simon Arzt a soros, mert olcsóbb lett néhány forinttal. Ezt persze nem (Szlovák György rajza.) azért mondom, mintha felrónám fiaimnak a dolgot, elvégre a takarékosságot is tőlem tanulták. Szűkén bánok ugyanis a zsebpénzükkel. — Mit nézed azon a dobozon annyit? Nyisd már fed! — Nyugi! — Tudom ugyanis, hogy a valamivel kisebb csemetém szeretné, ha megkínálnám. A valamivel nagyobb nem dohányzik. — Úgysem kínállak meg. — Nem is kéne... Ezt is szeretem benne, hogy dacos. Apja természetét örökölte, nyilván örökölte, mert erre nem neveltem. Nem is lehet, az úgy jön magától. Ugye érthető, a gének... — Mindjárt felnyitom... Csak tudjátok, eszembe jutott valami erről az aranyozott fáraóról. Látjátok, amelyik ide van festve. — A cigarettás doboz arab írásai és jelei között két aranyló figura áll, az egyik nyilvánvalóan férfi alak. a másik nő. A két csemete egymásra néz. s bölcsen hunyorog, mintegy jelzik egymásnak, apjuk kezdi a sódert nyomni, megint eszébe jutott valami. Nem zavartatom magam. — Hallottatok az indiánjaimról? — A, soha... Ezt kifelejtetted. — Ügy mondják, mintha legalább tízszer is elmeséltem volna pedig az emlékezetem még jó. tudom, hogy az indiánjaimról nem meséltem. — Erről az aranyozott figuráról jutott eszembe. Ilyen volt a „törzsfönököm”. a többi indián csak egyszerű tollas nadrágban járt, ami lehetett kék is, zöld is, vagy bármilyen színű. Volt egy-egy toll a hajukban is. A főnöknek azonban aranyozott volt a ruházata, és talpig toll keretezte figuráját. Az arcuk természetesen indiai vörös volt, mint ahogy illik a rézbőrűekhez. — És hol voltak ezek az indiánjaid? — Már kezdi érdekelni őket. Elvégre néhány éve még kézről kézre jártak nálunk az indiántörténetek. — Egy dobozban laktak. Tulajdonképpen ez a doboz volt a rezervátum, de időnként, ha harci kedvem támadt, kijöttek a prérikre harcolni. A cowboyofc rózsaszín arcúak voltak és többnyire colttal. csípőből tüzeltek az indiánokra. — És kinek a pártján álltái? —• Természetesen az indiánokén. Ezért is a jobb kezemmel küldtem a gyúfaszállövedékéket a cow- boyok felé. s ballal az indiánok felé. Az ember balkeze köztudomásúlag ügyetlenebb. — Már akié! — Kivéve természetesen a kétbalkezeseket. Bocsáss meg, hogy rád gondoltam. Sértődés nincs, családomban a humor szeretete alapvető erény. — Szóval? Hogy volt tovább? — El tudjátok képzelni azokat a csatákat. Mondanom sem kell, abszolút pártatlan voltam. Mindkét kezemmel egyformán igyekeztem. Tehettem én arról, hogy az indiánok ügyesebben céloztak? — Miből voltak az indiánok? — Papírból. Kis papundekli talpakra ragasztottam őket. Volt térdelő, álló, puskás és nyilazó figura, s voltak lovasok is. Azt láttátok volna, milyen remek lovak voltak azok; Az aranyló ruhájú nagyfőnök például egy ébenfekete lovon pompázott. Senki másnak nem volt fekete lova. Nagyon félelmetes volt. Az meg különösen tetszett nekem, hogy az indiai vörös valami olyan festék volt, hogy fénylett. Na és? retném, ha egészen pontosan megértenétek? Hogy el ne felejtsem, fák is voltak, meg bokrok. Ezek mögé húzódtak a harcosok. No. szóval ilyen játéka senkinek sem volt. Nem ólomkatona, nem bádoghuszárok, hanem saját szabadalmú és készítésű sereg, teljesen a kedvemrevalók. Ha ezt megértitek, el tudjátok majd képzelni, mit jelentett végezni velük ... — Végeztél velük?! — Végeztem. Épp abban a korban voltam, mint ti most, illetve én akkor lettem volna tizennyolc. Újévkor töltöttem be. — És még megvoltak az indiánjaid? — Csak seipmi felesleges röhögés! igaz. akkor már évek óta nem festettem újra őket. A harcok nyomait, egykori hősi csaták emlékeit viselték az ábrázatukon. A dobozukból nemigen vettem elő őket. de a dobozt még őriztem. — Mint anyja a babáit! A Zulejka még mindig megvan! — Mondom, hogy semmi kajánkodás! Satap!... Tizennyolcadik születésnapomon elégettem őket. Dobozostul mentek a tűzbe. Felnőttem, gondoltam, nem lesz többet szükség efféle gyerekes játékokra, erős és szilárd próbáltam lenni, magamban persze sajnáltam mindazt, ami elmúlt. Emlékeztetlek benneteket az elmúlt nyárra, amikor a könyvszekrényetekből és fiókjaitokból kidobáltátok a kacatokat, mackóirat és bádogautókat, de még a meséskönyveket is. Igyekszik az ember szívtelen lenni saját gyermekkorával szemben. Hogy belül mit érez, az más kérdés. Elvégre eleinte a felnőttség nem több elhatározásnál. Nem így gondoljátok? Nem mondják, mit gondolnak, ami érthető, a mai fiataloknál különösképpen nem divat kimutatni az érzelmeket. De én azért tudok, amit tudok. A többi közt azt is, hogy az előszobái szekrényben megvannak még a játékok és a meséskönyvek is. Érthető, hogy kikerültek, vaskos matek könyveknek kellett bent a hely, meg mindenféle elektrotechnikai jegyzeteknek. — Senki sem kérdezi, hogy „na és?” Pedig van még tovább is. Épp huszonöt éve ennek. Nagyanyátok, aki akkor még nem sejtette, miféle unokái lesznek, egykoron, azt kérdezte; „Hát ezért őrizted őket ennyi ideig?” Aztán azt mondta: „Jó lett volna az unokáknak, azt a pár évet már csak elrakosgattuk volna valahogy.” „Lesz azoknak különb játékuk” — mondtam szigorúan, s lett is. Annyi, hogy nem győztétek elrontani. Igaz? — Hát ez tény. — Persze, most már bánom, hogy az indiánjaimat nem őriztem meg nektek. Elvégre nem kértek enni, megfértek volna valahol abban a dobozban. Dehát úgy gondoltam, egy felnőttnek nincs szüksége játékra. Azt hiszem, más is úgy gondolja, úgy tizennyolc éves korában. Különben is utáltam a lövöldözést, mert akkoriban épp eleget lövöldöztek igazából is. Tudjátok. De azon az újéven nálunk már nem lövöldöztek, s gondoltam, jobb lesz indiánok nélkül, mert azok folyton csak a lövöldözésre emlékeztetnének úgyis. — A „főnök”, abban az arany ruhában, az frankó lehetett. —- Istenemre az volt! Dehát megértitek. Tizennyolc éves voltam, és különben is untam a lövöldözést. Most pedig, azt hiszem, rágyújtunk. Elszívjuk a békepipát amúgy indián módra. No igen. én végigszívom a Simon Arztot. de dohányos csemetém hamarosan kiszivárog a másik után. Később kilesek, és látom, hogy az előszobaszekrény előtt ülnek és egymás kezéből kapkodják a régi kacatokat, mackókat és mesekönyveket, meg persze az in- diános könyveket. Mert azok is megvannak, ha kissé rongyosak is. Jankovich Ferenc: Az új év Hát foglalj helyt szobámban, * te régi, hű barát! — Két bögre ó nedűt hoz két kéz a havon át... Üj év? Üj esztendő? Ki vagy? Biz, egyre megy. Havas már minden emlék, a romok és a hegy... Hatvanharmadszor jász el (hí az idei hó) szép váltogatott lépttel: két szekund, egy trió. ■. S a tavalyi furuglya míg hópírt énekel: lám, az idei lobja fehérben olvad el. — Rég lesem, jöttön-menten, jégre jég, fagyra fagy: hatvankét féle álarc mögött, végre, ki vagy? Hagyd abba furulyádat, a sok himü danát, s a rezzentőbb, szikárabb tövis-zöngét danáid! Mi szükség álarcodra, úgy nevess, mint a Hold — Már hoz felém, ragyogva, a békét lelt mosolyt. Legyünk ma, ketten, látók, Hé! új bort és danát — Jer, foglalj helyt szobámban, te régi, hű barát. Antalfy István két verse: Megköszönöm Minden jó szót megköszönök. .4 biztatásért hálát érzek. (Igaz, a hálám nem örök, addig se tart talán, míg élek.) De nem felejtem, akinek annyit számítok legalább, hogy megjegyzi a nevemet, s nem gyűlöletből. Már barát!. Tarts meg Ha lemenőben van a nap, már szembe tudok nézni véle, az ég alja ha pirosul szemem erősebb, mint a fénye Messzire dobom a követ, csak gondolatom száll utána, nincsen iránta szeretet, szívemben se bánat, se hála. De minden napom a tiéd, vagy így vagy úgy, épp, mert szeretlek hazám, s a követ se dobom, hogy ne bántsalak. Tarts meg tiédnek. — Már kibeszélni se hagyjátok az embert? Azt szeberes Sándor; Felegyhaii utca.
