Petőfi Népe, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-14 / 290. szám
HAVASI GIZELLA: Lengyelországi képeslapok TURISTÁK AUSCHWITZBAN Kék örvények szélén vérszagú borzadály sikolt, a rimánkodó élni-akarás irtózat-szakadékba zuhan... Jaj, ezerszer jaj a megszállott vétkeseknek és nincs térdeplő bocsánat! GDANSK Mély higgadtság a tenger, visszakongó békesség ringat s elméláz a rakosgató tekintet: míg sirályok röptében vilióz a veröfényes bizakodás. ZAKOPANÉBAN Megkövesedett indulat a hegy. Csendőrző süketség ül csúcsain Lenn kitartó rajongás a gurálok éneke mit felhők fölé hajt a beleegyező szél. 1969: Konsztantyin Pausztovszkij: Vallomások festőkről Magyar Helikon, 1969 A VISSZAEMLÉKEZÉS műfajának térhódítása az utóbbi évtizedben szinte európai jelenség lett. Üj vo- nása ez a szovjet irodalomnak is. A Vallomások festőkről mű szerzője egyike volt azoknak az íróknak, akik a nagy történelmi sorsfordulók viharában is érzékenyen reagáltak az intim emberi kapcsolatokra. Pausztovszkijt nem nevezhetjük képzőművészeti írónak, de kapcsolata a művészetekkel állandó és tartós volt. A múlt évben elhunyt érdekes tollú szerzőt szoros szálak fűzték korának értelmiségéhez. Művében nem képekről, nem alkotásokról, hanem a nagyszerű műveket létrehozó művészekről nyilatkozik emberi közelségből. Nagy szeretettel és hozzáértéssel mondja el vallomásait az orosz és a nyugat-európai képzőművészet néhány képviselőjéről. Pausztovszkij már fiatal korában elhatározta, hogy megírja kedvenc festőinek életrajzát. Később vallotta be, hogy nagy fába vágta a fejszét, de művét mégsem nevezhetjük torzónak, mivel kerek, tartalmilag és művészileg egyaránt egységes könyvet hagyott hátra. MÜVÉNEK előszavában leszögezi, hogy egy „művész élete nem események és gondolatok folyamatos láncolata. Az igazi művész csupa forrongó nyugtalanság, lelkében egy pillanatra sem csitul el a tomboló vihar, a tökéletességre törő, s önmagával szemben kérlelhetetlenül szigorú alkotó örökös elégedetlensége.’’A szerző ennek az elvének elkötelezve tesz vallomást kedvenc mestereiről. Tárgyilagos ítéletével és írói tekintélyével áll az orosz festészet olyan alakjai mellé, mint a bűvös ecsetű és tragikus sorsú Oreszt Kiprensz- kij, aki „fennkölt lelkű emberek, ragyogó elmék, híres tehetségek áldásával” indult el pályáján; mint Isznak Levitán, az öröm- és bánatjárta orosz táj festője, Csehov barátja, Monet és Van Gogh kortársa (müveit négy kép képviseli). A dülőuták Oroszországénak nagy tájképfestője, Nyesztyerov művészetéről érzékenyen állapítja meg Pausztovszkij, hogy a „nyesztyerovi táj szíven üt mindenkit, akinek van szíve”. Az orosz kedvencek után 15 oldalon (öt illusztrációval) foglalkozik a magyar közönség számára kevésbé ismert Niko Pi- roszmannak, az ismeretlenség homályában eltűnt, különleges technikájú, zseniális őstehetséggel megáldott grúz népi festőnek alakjával. A piroszmanok az „ismeretlenségben halnak meg, hogy aztán sok-sok év múlva életművük kristályos tisztán, az igazi nagyság áttetsző egyszerűségével, örömöt sugárzóan emelkedjék az élet rohanó árja fölé”. Pausztovszkijt is vonzották és csábították a színek, mint Vincent van Goghot. A színek legpompásabb művészének földönfutó életét úgy mutatja be, olyan melegséggel és gyöngédséggel, hogy a minden idegszálát a művészi feladat szolgálatába állított kortárs egyénisége is ámulatba ejti az olvasót. Nem kisebb szeretettel szól a nyugati festészet egy másik képviselőjéről, Paul Gauguinről, aki egy egész, gonosz, civilizált Európával ütközött össze a civilizálatlan, de tiszta légkörű Tahitin, hogy szembenézzen a képmutatás minden fajtájával. A kötet utolsó fejezetében (A látás művészete) ön- vallomásszerűen mondja el, miként tanulta meglátni a színeket, s hogyan tárult fel előtte egy csodálatos szépségű világ. (Önéletrajzi regényéből ismeretes, hogy középiskolás korában még nem tanították a műalkotások elemzését!) Végül elvezeti olvasóját a drezdai Zwinger, a leningrádi Ermitázs és Orosz Múzeum, valamint a párizsi Louvre kincses termeibe. AZ EMLÍTETT művészek illusztrációin kívül Ivanov, Grabov, Kuindzsi, Picasso, Kovsun, Szeröv és Matisse képei gazdagítják a könyvet. Dicséret illeti Mándy Stefániát a stílusos fordításért, Szántó Tibort a kötéstervért és a Kossuth Nyomdát az ízléses és gondos kivitelezésért. JÖSA IVÁN H árom óra volt ebéd Szakonyi Károly: után. Benn ültek a 7 7 H dolgozni, ha olyan »■ gyón tudod, mi a baj. Edit nézett kifelé az esőbe. Alig volt vendég az étteremben. Szép faburkolatú helyiség volt, hímzett abroV“L _szókkal, faragott székekkel. R fl api (fiäfe .jfoA; jpSj. Sjlf £*3 Edit nézteakinti csillogást. m _ De hová? — kérdezte halkan. — Mihez kezdjek? Nem tudom. Semmit sem tudok, csak azt, hogy faburkolatú helyiségben és nézték a nagy kirakatüvegen át az esőt. Finom csil- logás vonta be az utca kövét, a háztetőket; nem hatolt be hozzájuk az eső nesze, csak egyre nagyobb lett a csillogás, meg a homály. A pincér már elvitte előlük az üres edényeket, csak a gyűrt szalvéták, a borospoharak, meg egy félig elfogyasztott desszert őrizte az ebéd nyomát. — Mit csinálsz azokkal a fogvájókkal? — kérdezte halkan, de ingerülten Petra. A kalapját sem vette le, szőke kontya belekuszálódott a piros selyemsálba a nyakán. Feszesen ült, várakozón. Edit nem szólt, beszippantotta vékony ajkát; három fogvájót háromszögbe szorított, aztán megfeszítette őket másik két átfűzött szállal. — Mi ez? — kérdezte fojtottan Petra. — A gyufámat! — mondta Edit. Petra a kezeügyébe tette a gyufát. Vagy inkább dobta. De Edit türelmes volt, kivett egyet a dobozból, meggyújtotta, aztán a hamutartó fölött lángra lobban- totta a fogpiszkálótákolmányt. A megfeszített szálak szerte repültek. — Látod? — szólt Edit mosolyogva. — Felrobban*. Petra idegesein a pohárért nyúlt, ivott egy kortyot. — Matuska Szilveszter — mondta mosolyogva Edit. ■— Edd meg a desszertet, aztán menjünk — mondta Petra. — Ahogy Matuska a bdatorbágyi hidat felrobbantotta — nevetett furcsán Edit. — Láttad, nem? Pukk! Ennyi volt az egész, — Te nevetsz ezen — mondta Petra. — Nem tudok semmit sem csinálni, csak nevetni, — Megennéd azt a desszertet? — Ideges vagy — mondta Mit. Már nem babrál a fogvájókkal, az asztalra könyököl, és öklével megtámasztotta vékony arcát. Minden vékony volt Editen: a szája, az orra, a szeme, a haja. A háta meggörbedt a könyöklőstől — És különben is esik. Hová akarsz menni? nincs hivatásom. — Bedilizél ebbe — mondta Petra. — Es akinek hivatása van? Az is elválik, nem? — Azt én nem tudom... Arra gondoltam, hogy talán bizsukkal kellene foglalkoznom. Valamikor volt kézügyességem. Talán bizsukkal... — Bizsukkal! — Vagy valamivel... B ejött egy férfi, magas, fekete, negyven körüli. A haja ázottan hullott a homlokára. Lelassított mellettük, legyűrte felhajtott ballongallérját, megnézte őket. Petra egy pillanatig megfogta a tekintetével majd elengedte. A férfi arcán kis győztes mosoly futott át. Petra oldalt kapta a fejét: — Nő kell nekik, semmi más — mondta elég hangosan. A férfi tovább ment, keresgélte a megfelelő helyet az asztaloknál. Ügy ült le, hogy szemmel tarthassa őket. — Nő, aztán egy másik nő, aztán megint. Ennyi az egész. Ez a baj. Nem az, hogy nincs hivatásod, érted? — Hiába — ingatta fejét Edit, — erre jöttem rá. Nem is ő miatta baj ez. Nem Lacinak baj ez, hanem nekem. — Jó, hát akkor hidd ezt! — Petra a férfira pillantott, amaz várta a tekintetét, cigarettára gyújtott és a füstön át, mint egy elfuserált filmjelenetben, felvont szemöldökkel nézte a szőke nőt. Nevetséges — kuncogott Edit. — Ha belegondolok, szörnyen nevetséges. Felöltözni, találkozni veled, veletek, ide jönni ebédelni, beülni egy presszóba, varrónőhöz járni, kozmetikushoz, fodrászhoz... — Te megbolondultál — mondta szórakozottan Petra- A férfit nézte, hogyan rendel a pincérnél válogatva az étlapon, elegánsan, kimértem. — Eddig egészen normális nő voltál — Nem tudom..: — Szétterpesztett ujjaival hátranyomta magát az asztaltól — Te nevetsz ezen az egészen. — Most már! — szólt nyomatékkai Edit. — Én meg csak sírok — mondta Petra. — Naphosszat sírok. A szemem tönkremegy a sok sírástól. — Pukk! — nevetett Edit. — Szétrobbant, pukk!.íj — Közelebb hajolt Petrához. — Tudod, mit vallott annak idején ez a Matuska Szilveszter? Hogy sátáni parancsra robbantgatott. Hogy ő nem tehetett róla, a pusztítás volt az elhivatottsága. — Hagyd már ezt! — rándult meg Pótra, — Istenem, edd meg a desszertet és menjünk már. Az esőben is jobb, mint itt ülni Edd meg, és ne beszéljünk semmiről. fcdit álmosan bólintott. De nem nyúlt a desszert- ™ hez. Körmével, mint egy kis lándzsával az ajkát döfködte. — Megmondom, mi a bajunk. Megmondom én... — Ne mondd meg! — Megmondom — hajtogatta Edit — Rájöttem, Nincs hivatásunk. — Jaj, hagyd már! — De igen. Ez a baj. Se neked, se nekem... Nincs. Élünk a nyakukon, hát persze, hogy nem bírják. — Ugyan már! — Petra alatt megroppant a szék a mozdulattól. — Keresnek eleget! Pista is, Laci is. Nekem mit mondott Pista? „Csak légy mellettem, légy otthon, az nyugtat meg, ha otthon vagy...” Nem ez a baj. — De, de... — hajtogatta Edit. — Ez a baj. Se foglalkozásunk, se hivatásunk. Esszük magunkat, esz- szük őket. Rájöttem. — Hát akkor menj el dolgozni, és kész. És akkor megjavul a házasságod. Akkor nem robban fel. Menj — Meghülyülök. — Edit egyre jobban összegörnyedt. — Már reggel kerülget a dili, ha végig gondolom a napot. Laci fél nyolckor elmegy, üres a lakás, csak a széttúrt ágyneműk, a papucsok, a feketés csésze... Ha belegondolok, hogy ma megint a kalapos, ebéd veled, vagy Lucával, vagy Terivel... — A nő játék, ékszer, dísz... Ez kell nekik. A férfi odaát sört ivott: Petra kihasználta a pfila*' natot, gyorsain kivette kézitáskájából a tükrét, meg a rúzst, mire a férfi felpillantott, már készen is volt. — Hát ez az, látod, ebben tévedünk. — Edit bámult kifelé, nem figyelte sem Petrátj sem a férfit. — Játék, ékszer, dísz!... Halkan felnevetett. — Nem igaz. Látom Lacin, hogy nem igaz. Látom, hogy nem igaz, és kész! Látom!... — Mit kiabálsz? A férfi futólag, mintegy Petrának szólóan megnézte Editet, aztán alig észrevehető kis fintort vágott Petra megélénkült Jóságosán Edit karjára tette a kezét, megsimogatta. — Kicsit kiborultál mostanában, nem?, Valamitől. De mitől? — Magamtól — mondta Edit — Ülök a fodrásznál és nézem magam a tükörben. Az a hülye fodrász kedveskedve dumál, de tudom, hogy csak a borravalóért Egyébként kis hülye nőnek tart. Csak az a vicces, hogy igaza van. Nézem magam a tükörben, nézem, hogy mit csinál a hajammal és látom, hogy egy hülye nő vagyok... — Majd elviszlek Bélához — mondta Petra. — Béla megvizsgál és felír valamit. Nyugi, nyugi. — Béla nem tud felírni nekem semmit — mosolyt gott Edit Aztán: — A múltkor Térieknél találkoztam egy nővel — szólt később. — Ismerem? — Kit? — Azt a nőt. — Nem, nem ismered. Én sem ismertem. Valami ro. kona Terinek. C6inos, szőke nő. Talán negyvenéves. — Negyven? — Petra alig figyelt Editre. A férfi, amott az asztalnál halat evett, lassan, előkelőén, min* egy király. — A férje nagyon beteg volt, halálosan beteg. Benn feküdt a kórházban, nem tudták megmenteni — Ki volt beteg? — Annak a nőnek a férje, akit Teriéknél megismertem. Mindennap bement hozzá, ott ült órákig az ágya mellett Mégis akkor halt meg, amikor nem volt mellette. A férfi még a halevés közben is tudta figyelni Petrát — Iszunk még valamit? — kérdezte Pelara Edittől — Es most tudod mi az a nő? — Micsoda? — Ápolónő. Tavaly elvégezte a tanfolyamot, és abba a kórházba, arra az osztályra kérte magát, ahol a férje meghalt. És semmi más nem érdekli, csak a betegek. Kedves, udvarias, mosolyog... — Szörnyű!... — Mi szörnyű? — önkínzás. __Nem hiszem — mondta Edit. — Ha láttad volna o tt Teriéknél, nem ezt mondanád. Egyáltalán nem valamiféle mártír. Nem. Látnod kellett volna. — Igyunk valamit — türelmetlenkedett Petra. — Talán konyakot. És itt tánc is lesz, nem? ötórai tea. Maradunk? S zólt a pincérnek, és kért két konyakot. A férfi látta, hogy rendel, és cseppett elmosolyodott, elégedetten, számítóan. — Szia! — koccintott Petra Edittel. — Igyál, és ne lógasd az orrod. — Nem, most nem — mondta Edit. Könyökölt és bámult ki a csillogó utcára. A kövekre, a tetőkre. Az emberekre.
