Petőfi Népe, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-16 / 266. szám
I Pálíy Gusztáv; A kiáltvány. Tóth Éva: T ff ww I ff lunodo Ha felébredek ebben a nyugodt őszben, mindjárt tudom, hogy nem vagy itt. Végignézem hát félkönyökre dőlten a hegyek vonulásait. Ablakom kínálja a tájat, egy vadgalamb az ág hegyén eltakarja a kaszárnyákat, ring a közelség tenyerén, ám elrebbenti sóhajom — meg is szégyellem magam érte. De visszavonom mosolyom, hisz úgysem venné senki észre. A zt írja az Édest mit szólnék ahhoz, ha ő férjhez menne? Van a faluban egy igen jóravaló özvegyember. Talán méí emlékszem is rá. Egy bizonyos Kő Antal nevezetű. Ott lakik a Kakasdomb alatt. Darabka szőlője, fél háza is van. De ami a legfőbb, nyugdíjképes tsz-gaz- da. Már kétszer is járt nálunk. De ő — már mint az édesanyám — csak elküldözgeti, mondván: a fiam tudja ezt... Hát mondanám meg, hogy mi legyen? Azonnal expressz levelet küldtem, amiben áldásom adtam rájuk. Három nap múlva jött a válasz: Ha tehetem, menjek haza. Akkor Kő Antal tiszteletét tenné nálunk Derültem egy kicsit, de aztán elröstelltem magam és gyorsan táviratot küldtem: vasárnap otthon leszek Anyám az állomáson várit. Reszkető kézzel csimpaszkodott a nyakamba, s még ki sem bontakoztunk az ölelésből, már is mondta: — Ugye édes fiam ... azért... nem vetel meg, hogy vénségemre... Czerettem volna ölbe kapni és dalolva, fütyülve ^ szaladni vele végig a falun, hogy lássák: az én édesanyám nem is 68 éves, hanem egy viruló arcú kis menyasszony. Hogy a fekete delinkendője tulajdonképpen hófehér fátyol. — Majd megismered. Derék ember. Ángyod is azt mondja, jól járnék vele. Megcsinál az mindent. A nyáron szőlőt is oltott nekem. Megreperálta a kaput, a disznóólát... hiszen tudod, hogy pocsékba volt a ház körül minden. Megfizettem én neki. Kínáltam egy kis borral. Hát csak megült... Mondogatta a sorsát, én meg az enyémet. Na jó, jó. Félre ne érts ... Igaz, hogy mondtad, menjek Hívtatok De ugye, mit is csinálnék én abban a városban? Itt szeretek én lenni csak a hegy alatt... Aztán hát Antal is mehetne ... Nagy gyerekei vannak... Ki erre, ki arra. Azt mondja: amíg a kezét fel tudja emelni, nem szorul ő egyik gyerekére sem. De még azután is meglesz, mert ugye most nyugdíjat fog kapni... nekem is küldik azt a 260 forintot. Meg a kis szőlő... Ez, az, valahogy meg- lemnénk... — Hát én ennek csak örülni tudok, édesanyám — mondtam őszinte lelkesedéssel, ahogy hazaértünk. Repdesett körülöttem, és szaladt a kamrába, pincébe. Terítette az asztalt. önkéntelenül is édesapámra gondoltam, akit jósze- rint nem is ismertem, mert négyéves sem voltam, amikor elvitte tőlünk a halál. Anyám éppen gyerekágyas volt a harmadik húgommal. Később többször is férjhez mehetett volna, hiszen jó dolgos és szép asszony volt, de nem! Az ő gyermekeit ne lökdösse mostoha. Negyvenhárom évig hordta az özvegységet. Mi meg — amikor keservesen felnevelt — csak szétrebbentünk, mint a kitollasodott madarak a fészekből. Pedig hogy fogadtam én is: nőjek csak meg édes. Majd aranyba, bársonyba öltöztetem én. Mosolygott. Tudta ő jól, hogy mire a magunk gazdái leszünk legfeljebb egy kartonszoknya ha lesz abból a bársonyból. Aranynak meg ott lesznek az unokák. — Talán csak nincs valami bajod? — töltött a poharamba, s ijedten pislogott. Könnyes lett a szeme. Kötényéhez kapott, aztán mintha csak védekezne: — A jázminbokor már megint kiszáradt a sírján. Pedig azt szerette szegény, nyugodjon. A tavasszal rózsafát ültettem. Már virított is a nyáron. Mert ugye locsolgatom ... ne félj ... azért kijárogatok én majd oda. Hirtelen elhallgatott. Koe pogtak a<z ajtón. Ügy elpirult, mint egy hajadon. Kezét a szájához kapta, majd kötényén igazított, s riadtan nézett rám. Hangosan mondtam, hogy« szabad! Bizony én már meg nem ismertem volna Kő Antalt aki kezet szorított velem. Amikor anyám helyet mutatott neki a karos ládán, kérdezte, hogy vagyok. Én meg mintha csak meg- nemultam volna. Dühös voltam magamra, mert a vonaton szépen elgondoltam, hogy kedvesen, melegen fogom köszönteni a kérőt, dicsérem okos elhatározását, meg efféléket, de mintha csak leragasztották volna a nyelvem. Anyám mentette a helyzetet, aki borral kínálta leendő mostohám, s közömbös dolgokról kezdett beszélni. Pár perc múlva már politizáltunk, de hogy kifogyott a bor, invitáltam, hogy jöjjön le ő is a pincébe. Kő Antal azán ott lent a pincében elkezdte: __ M omdoim anyádnak még a nyáron, búcsú előtt ■ ■ való nap, hogy egy fedél alatt tán mindkettőnknek jobb lenne. Hát csak rám csap azzal, hogy mit gondolok én? Mondom, ahogy dukál. Akkor meg, hogy húztam volna magamra tiszteségesebb gúnyát — mert ugye munkából hazafelé jöttem — aztán lennék józan. Mert biztos teliszlopáltam magam a vejem pincéjében. Pedig hidd el fiam, még víz sem igen jvolt akkor nap a számban. De mit tehettem volna? Még székkel sem kínált ez a te kardos, jó anyád. Azért csak idevett a szívem. Már neked úgy mondom el, ahogyan volt. Igaz, egy kicsit érződött rajtam az ital. Búcsú volt. Kaptam én megint. Azt mondta, hogy megírja neked. Miért nem hagyom ón őt békén? Koccintottunk. Aztán még folytatta volna, de anyám leszólt, hogy hűvös van, megfázunk. Hát feljöttünk. Az udvaron megállt, s a dorongfa rakásra mutatott: — Ezt is én szereztem neki. Fuvarral együtt 400 forint; Kecskés, a szomszédból mindjárt mondta, hogy adna érte 600-at is. Van esze a csípásnak. Többet ér ez majd nekünk. Négy culád kijön belőle, aztán egy csomó karó. Lesz ebből vagy háromszáz karó is. Meghasogatom én azt... Lépett vagy hármat, aztán a házra intett: — Ezt is rendbe kell hozni, fiam. Már majdnem mindenkié takaros a faluban. Ez se legyen itt csúfságnak. Mert még az éjszakába sem tud elbújni, hiszen villany ég a kaputok előtt. Ügy gondoltuk anyáddal, hogy az éh fél házrészemet eladnám, ő meg a szőlőt. Elég nekünk az is, ami az enyémben terem. Aztán rendbetesszük a házat. Van nékem egy jó kőművesmester cimborám a szomszéd faluban, megcsinálja az szépen... — Gyertek már — hívogatott anyám az ajtóból, de Kő Antal még befelé ment elmondta, hogy az öreg, félig elszáradt körtefát is kiveszi. Helyébe barackot ültet. Az hamar terem... Ott bent, az asztalnál — amíg ettünk — elnézegettem egy kicsit. Magas, kissé görnyedt hátú, szikár öregember. Olyan, mint amilyen az apám lehetett volna, ha élne. Szájára csüngő deres bajuszáról, kezeie- jével törölgette az ételmaradékot. Amikor a poharát ehielte, anyámra nézett, s kínálta. Anyám durcáskodott, adta a rátartit. Fejével nemet intett. Mondta, hogy szédül tőle. Nekünk is elég lenne már, s mintha a szeme fényével bátorítaná is a jövendő emberét — szólj már. Kezd el, ahogy illik,' hiszen azért jött haza a fiam. Vendég voltam Franyó Zoltánnál NAPFÉNYES őszi délután. Temesvár, a folyópart. A Béga spirális medre keresztül-kasul szeli a várost... Pontosan érkezik. Apró, gyors lépteivel közeledik, ezer ember közül is megismerném. Kék zakójában, hátrafésült, ősz hajával, fekete szúrós szemével épp olyannak hat, mint jó néhány évvel ezelőtt, egy magyarországi folyóiratban közölt fényképen; semmit sem változott. Franyó Zoltán, a Romániában élő költő-író már elmúlt 80 éves. Éppen születésnapját ünnepelte, amikor fogadott. Hallgatom szapora szavát: — A közeljövőben a Bukaresti Irodalmi Kiadó gon- dozásában jelenik meg publicisztikai és irodalompolitikai írásaimnak válogatott gyűjteménye, A pokol tornácán címmel. E gyűjteményben az alkotó, teremtő, egyre biztosabban egy magasabb rendű, igazságosabb társadalmi közösség megvalósulásáért küzdő emberekről írtam, őket is, s a könyv íróját is — úgy vélem —, immár negyedszázados eredmény: a technika, a kultúra óriási fejlődése igazolja. Plünk könyvekkel zsúfolt szobájában. Felesége kávéval kínál. Zoltán bácsi lopva cigarettára gyújt. — TUDOD így van ez, ha megnősül az ember, az asszony megköti a kezét — mondja tréfásan. — Számomra tiltott „gyümölcs” a dohány. Pedig annak idején a szegedi diákévek alatt az irodalmi viták, hajnalig tartó lumpolások közepette, s a vizsgaidő- szak lázában égve sokszor másfél, két doboznyi is elfogyott. Igaz, annak már majd 60 éve. Ámulattal nézem több ezer kötetnyi könyvtárát. A magyar irodalom szerbantali feltérképezése mellett az angol, a francia, a spanyol, a szovjet, a román klasszikus és ma élő írók mind megtalálhatók könyvtárában. Falnyi terjedelmet foglalnak el Franyó Zoltán versei, műfordításai, prózai művei, publicisztikái, politikai cikkei is. Az európai költők versein kívül amerikai, afrikai, kubai, kínai poéták műveit magyarra, s a magyar költők verseit szinte minden európai nyelvre lefordítottaj Hat nyelven ír és olvas...- RÖVIDESEN megjelenik egy német kiadó gon. dozásában új műfordításaim kötete — folytatja. — E kötetbe 90 magyar költőtől fordítottam verset. A több mint 200 költemény között a mai magyar líra csaknem 100 verssel szerepel. Idén december közepén a bécsi Pen-klubban előadást tart, s egyúttal felkeresi majd a szegedi, kecskeméti, budapesti barátait is. Sokáig beszélgettünk. Talán már ránkpirkadt, ami kor megköszöntem a vendéglátást. A pokol tornácán című gyűjteményének előszava ban így ír: „Mostanában, amikor már minden hosz szadalmás napom sem elég hosszú, és minden rövii éjszaka is túl rövid, amikor éveim száma, de napró napra egyenetlenebbül dolgozó szívverésem is arra figyelmeztet, hogy meg kell csinálnom a végső számvetést, fiatalosan izmosodik a jövőbe irányuló bizalmam .. NAPFÉNYES őszi délután. Kezemben a könyv, fel lapozom. Új kötetének minden sora küzdelmes életet bizonyít. Amint olvasom A pokol tornácán-t, újra vendég vagyok Franyó Zoltánnál. Tárnái László — Csak beszélgetünk — néz engesztelő tekintettel édesanyámra és újabb mondókába kezd. Gonosz nevethetnőkem támad. De anyám int. Ki kell azt várni türelmesein, amíg Kő Antal szabályosan megkéri a kezét. Ez a pillanat sem várat sokáig magára: A kkor — kezdi az öreg felállva és ünnepélyes ’ hangon — mit szólnál hozzá fiam? Mert én ... ugye tetőled kérhetem meg. Bizony én nem tudtam szólni. Megöleltem őket, és kezüket egymásba fontam.
