Petőfi Népe, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-26 / 249. szám
Irótalálkozó Debrecenben A felszabadulási ünnepségsorozatban különös helyet foglal el a debreceni. Ez érthető, hiszen egy rövid ideig Debrecen az ország fővárosa volt, negyvennégy végén innen indult meg az új Magyarország megteremtésére irányuló munka. A jubileumi év egyik fontos .eseménye volt leg- utóbk az az országos méretűvé alakult tanácskozás, amit eredetileg a debreceni és a Debrecenből elszármazott írók találkozása céljából szerveztek. Az a tény, hogy mintegy hatvan író megjelent, s az, hogy az ösz- szes vidéki folyóirat szerkesztősége képviseltette magát, még jelentősebbé tette a rendezvényt. Érdekes — és vázlatosságában is gondolatokat ébresztő — volt Szabolcsi Miklós akadémikus előadása, Merre tart a magyar kultúra címmel. Az előadás egyik sarktétele, hogy az erősen irodalomcentrikus magyar kultúra a jövőben fokozatosan — elsősorban a hatásos tömegkommunikációs eszközök használata útján — átalakul egy egyetemesebb, sokoldalúbb, tehát korszerűbb kultúrává. Ez azt vonja maga után, hogy a művelt lakosság világképe nagymértékben gazdagabbá válik. Szabolcsi előadása foglalkozott a magyar kulturális élet legfőbbnek tartott alternatíváival. Ebben a vonatkozásban ilyen kérdéseket vetett fel: városi és nem városi, népi és nem népi, magyar és nem magyar kultúra él és hat ma és a jövőben nálunk? És melyik milyen mértékben van jelen? Mai kulturális életünk jellemzésekor két fő vészéiyt említett az előadás. Az egyik: a kultúra kettészakadása egy magasrendű és egy színvonaltalan, úgynevezett „tömegigényre” alapozott kommersz kultúrára. A másik az előbbivel összefüggő: a kispolgári ízlés előtérbe nyomulása kulturális életünkben. Szabolcsi fejtegetései általános érdeklődést keltetlek, néhány megállapítása azonban vitára ingerelte a résztvevőket. Szerinte például a százezres méretű városokon alul a sajátos színezetű helyi kultúrák már a közeli jövőben fokozatos elhalásra vannak ítélve. A népiség és nemzeti vonások is mintha egy árnyalattal kevesebb hangsúlyt kaptak volna a szükségesnél. A találkozó másik jelentős eseménye volt az a vita, amit Fülöp László kritikus előadása nyomán a vidéki folyóiratokról folytattak a jelenlevők. Abban mindenki egyetértett, hogy elmúlt már az az idő, amikor pusztán azért, mert nem a fővárosban jelenik meg egy folyóirat, lekicsinylő megkülönböztetésben réPOLNER ZOLTÁN Énekelsz a szélbe Tűz-sörényű rozmaring tornyába: ideszakadtál te idegen vidékről. Mész eszi a csontod, tulipán siratja, sorsomért aggódó Kőműves Kelemenné. Vérgyöngyös öleddel elkeverem lázam, megkötöm az arcom könnyű mosolyoddal ejtelek teherbe örömre, bánatra és őrizlek halálig hites szerelemmel. Énekelsz a szélbe: szivedben a tenget. Csókjaimtól tested lassan kivirágzik. Zöld-parázs halmokon állunk mindörökre hajnal-koronásan, gyönyörű ifjúsággal. Lefoszlik gond, álom nehéz homlokunkról, hátunk mögött utak s esztendők ragyognak, s minden gyehenna nyár égető bilincsünk egymásért jajongó fájdalmas ölelésben. szesithetik. Ma már elvitathatatlan fejlődési tény, hogy a szegedi Tisza táj, a pécsi Jelenkor, a debreceni Alföld, vagy éppen a miskolci Napjaink nem alacsonyrendű „vidéki” folyóirat, hanem a Kortárs és a többi fővárosi folyóirat mellett az egyik „mai magyar” folyóirat. Mindegyikük sajátos profilú, sajátos koncepciójú orgánum, az egyetemes magyar kultúra része, fontos tényezője. Külön öröm volt meggyőződni ismét arról, hogy a Kecskeméten megjelenő Forrást is ide sorolják. Egyre többen tekintenek ránk, kísérik figyelemmel munkánkat Nagy szavak nélkül leírhatjuk: az ország nyilvánossága elé álltunk, ennek megfelelő komolysággal és hozzáértéssel kell végeznünk feladatainkat. A debreceni tanácskozás a többi között azért is volt jelentős számunkra, mert sokféle segítséget nyújtott nekünk e megnövekedett feladatok elvégzéséhez. Elvi és gyakorlati segítséget egyaránt A jelenlevő ismert és tekintélyes írók mellett a legfiatalabb írónemzedék is képviseltette magát, így ez a tanácskozás a lillafüredi konferencia folytatásaként is felfogható. A két rendkívül fontos kérdés: a vidéki városok irodalmi élete és a fiatal írók helyzete itt is előtérbe került Nem csekély örömünkre ismét alkalmunk volt meggyőződni arról, mennyire becsülik más vidékeken is a jelenleg megyénkben élő írókat. Ez a tény is erőt ad nekünk. Nem lehet közömbös semmiképpen számunkra, milyen alkotói bázissal rendelkezünk. összefoglalásul: a debreceni találkozó fényesen igazolta, hogy a vidéken megjelenő folyóiratok — mint a mai magyar kultúra részei — már messze túlnőttek a helyi kereteken, olyan orgánumokká váltak, amelyek siettetik szellemi életünk erősödését, s ezen keresztül a társadalmi haladást Varga Mihály MEGLEPETT, amikor először tapasztaltam, hogy az újvidéki magyar írók, kritikusok, irodalomtörténészek rendszeresen figyelemmel kísérik a Forrásban megjelent publikációkat Jólesett, hogy rokonszenvvel emlegetik a korszerű műveltség terjesztésére, a kispolgári szellemi restség visszaszorítására vállalkozó kulturális kezdeményezéseinket is. Ügy gondolom, nagy része van ebben néhai Sinkó Ervin professzornak, a hajdani kecskeméti városparancsnoknak, aki éppen tíz esztendeje alapította az újvidéki egyetem magyar fakultását Kapcsolataink további gazdagítása érdekében bennünket is meghívtak a múlt hét végén az évforduló alkalmából rendezett tudományos tanácskozásra és ünnepségsorozatra. Engem ért a megtiszteltetés, hogy a várost képviselhettem. Lehetetlen akár vázlatosan is ismertetni a háromnapos programot Illene szólnom a baráti találkozások nyílt termékenyítő légkörérőt a fakultás céltudatos, a szocialista magyar kultúrát és a népek barátságának szép gondolatát egyként szolgáló tevékenységérőt rangos tudományos eredményeikről. Most azonban csupán a helytörténeti érdekességű publikációkra, előadásokra szeretnék kitérni. SÖTÉR ISTVÁN akadémikus a Bánk bán űj értelmezésére vonatkozó gondolatairól tartott igen érdekes előadást. A jeles tudós több alkalommal is hivatkozott Orosz László megállapításaira. Bosnyák István, a Hungarológiai Intézet munkatársa Sinkó Ervinre emlékezett, s a legutóbbi kecskeméti kutatásának eredményeit is felhasználta. Megállapította: „Sinkó Ervin Rembrandt: Sámson megfenyegeti apósát (Berlin, réssMI monolit életművének éppen abban van a varázsa, hogy belső ellentétei és ellentmondásai is egy szerves öntörvényű egésszé egyesülnek.” A JUBILEUM alkalmából két vaskos, igényes köts> tét adtak ki. Az egyik a Hungarológiai Intézet tudományos közleményeit tartalmazza, a másikat Tanulmányok címmel a magyar nyelvi és irodalmi tanszétj jelentette meg. Szemléltetésül néhány példa a kötetekből: Bosnyála István „Az etikus ember realizmusa1’ címmel Sinkó szépprózájáról, alkati humanizmusáról értekezik, Csáky S. Piroska a forradalmár könyvtárát elemzi, Penováia Antal a dúsgazdag Ungár Lajosról és Szemző Gyuia egykori hírhedt bajai főispánról gyűjtött érdekes adatokat. Ismeretes, hogy Mikszáth róluk mintázta Tóth Mihály, illetve Noszty Feri alakját. Mondanunk sem kell, hogy a kötet többi tanulmánya. Bori Imre, Utassy Csaba, Szeli István stb. írásai új szempontokkal, összes függések föltárásával gazdagítják az egyetemes magyar tudományt Ismertetésükre, értékelésükre a Forrás lapjain bizonyára sor kerül. A KULTURÁLIS kapcsolatok erősítését, szélesfbésél szorgalmazta Stipan Marusics, a tartományi végrehajtó tanács elnöke is a vendégek tiszteletére adott fogadón* son. A beszélgetés során kellemesen emlékezett a megyénkben eltöltött napokra, az itteni vezetők szívélyes magatartására és javasolta Kecskemét és Újvidék íróinak, tudósainak, művészeti együtteseinek sűrűbb találkozását, a tapasztalatok kicserélését. Valóban szükség volna erre, mindkét fél gazdagodna általa. Helt’ai Nándor Kecskemét és Újvidék kulturális kapcsolatai Tízéves az újvidéki egyetem magyar fakultása És csakugyan már elérkeztek hozzánk, a bronz sárkány alatt vonultak eL A bronz sárkány hátából magas oszlop nyúlt fölfelé, a végében négy ívlámpa. Ezeknek a fényénél megviláglottak a csoport figuráiBizony, nem rendes detektívek ezek! Hiányoznak a nagy, birkózó termetek. A fekete, szabályos télikabá- tok és keménykalapok. A fogantyús, vastag botok. A kabátujjakból kidagadó óriási öklök. A tömött, kis fekete bajuszok, s fölöttük a szúró kegyetlen szemek. — Micsoda csapat ez? Szürke, egyforma, testben és arcban uniformizált alakok, mint valami gondolat megtestesülései! Vállasak és domború mellűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt régi szomorúságok emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjá elevenedettek, és a szemük jóságosán szelid. E gy a csapatból megállott előttünk, ránk nézett, éppen az én szemembe. Egy másik megfogta a karját: — Ugyan! Hiszen csak ismered őt? — Csakugyan ismerem. Akar velünk jönni? — Hová? — Razziát tartunk. Csatlakoztam hozzájuk. A belátómért én álltam jót. — Derék fiú — magyaráztam —, bár a szemét még ezután kell felnyitni. Már messzire elhagytuk a bronz sárkányt. Az út padjain itt-ott emberek kínlódó félálomban gubbasztottak. Egyiknek például a feje lehullt a mellére, a száját kitátotta, a lábát előre vetve, sarkával belevágta a földbe — néztük, hallgattunk, néha felnyögött; kiskabát a testén, alvás közben is reszketett a hidegtől. Különös detektívek! Razziát tartanak! Az egyik már érinteni akarta az alvót, de egy másik, talán felügyelő rászólt: — Hagyd őt! Mit csináljunk vele? Fáradt, magunkkal nem cipelhetjük, hajlékot adni neki ma már nem tudunk. Hagyd úti — Sze-e-gény! — hangzott ei néhány hang, szinte sóhaj, de odább vonultunk. És már megkezdődött a munka. Mert egy autót állítottak meg az út közepén. Siettem arrafelé, hogy lássam, mi történik. Mire odaértem, a többiek közt átfurakodva, már az autó mellett állt annak utasa, egy magas, bundás férfi, a fején lecsapott szélű velúrkalap, bundájának fekete prém a gallérja, de szemén mereven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta a színházban Az ember tragédiáját, s modi lemásolja a márki-jelenetet. „Márki vagyok!” — mondhatná büszkén. — De hát mi a foglalkozása? — faggatta az egyik különös detektív. —- Mit csinál egész nap? Micsoda közhasznú munkát végez? — Munkát én egyáltalában nem végzek! — jelentette ki a márkiimitátor öntudatosan. — Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük — hangzott az utasítás. — Fogjuk közre! Előre! A sofőrhöz így szóltak: — Maga elmehet! A sofőr gúnyosan mosolygott, nem indult: — Kérem, az nem úgy van ... Harcba akart szállni a gazdájáért I ndul, vagy nem? — szólt rá valaki szelíden., de a revolverét homlokának irányítva. . A sofőr mosolya kínos vonaglássá torzult, hamar elkapta a tekintetét, mintegy így akarva a revolvert nem létezővé varázsolni; még valami hangtöredék csuklóit fel a torkából, de máris megragadta a volánt, begyújtotta a motort. — Tovább! — hangzott a vezényszó mindnyájunknak. Indultunk és vittük magunkkal a „márki”_t. A különös csapat egymás után igazoltatta az embereket, férfiakat és nőket. Furcsa, soha nem látott és soha nem hallott munka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szelvényírót. A tízemeletes sarokház bérsaedöjét. Az „Előkelők Klubjá”-nak két tagját. A híres, ifjú és szép színésznőt, a város első színházának drámai szendéjét, aki angyali ifjúságával éppen a hetvenéves vezérigazgatótól távozott Elfogtak egy nyűtt képű, koravén fiatalembert, aki éppen a nyomdából indult hazafelé, ahol még néhány igazságot, melyek részint tévedésből csúsztak bele a kéziratába* részint szórakozottságból maradtak benne, az utolsó pillanatokban korrigált át hazugságokká. Elfogtak egy cow- boykalapos félkegyelműt, aki őszibarackot és szőlőt fest hámozott dióval és mogyorótörővél, s a képeit tiszta művészet címén árusítja. Elfogtak egy köpcös, joviális arcú emberkét, aki gallérját felhajtva szája elé tartott zsebkendővel osont a házak tövében, miután a főoperában a roppant előkelő közönségnek elénekelte a La donna e mobilét. — Notórius munkakerülő! — hangzott az egyikre. ■— Tolvaj! — vonatkozott a másikra*. <— Titkos prostituált! — szólt a hölgyeknek. Ö, különös, érthetetlen, soha nem volt razzia! Mát hajnali öt éra lehetett, amikor egy palota előtt megálltunk, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tündért fényben úszott — ahogy az újságok írni szokták, illő hódolattal, sőt szeretettel. A palota előtt, hosszú sorban a járda mellett autók várakoztak, sofőrjeik dideregve, kimerültén bóbiskoltak. — Húszán itt maradtok a kapu előtt, húszán eláll- játok a hátsó ki járót! Ötvenen az elfogottakra vigyáznak. A többiek utánam! ' Cs a különös detektívek felrohantak az első eme- ^ letre, be a fényes terembe, kezükben tartott revolverekkel. — Senki ne mozduljon, föl a kezekkel! — kiáltott harsány hangon a különös felügyelő. A fényes teremben leírhatatlan pánik tört ki.
