Petőfi Népe, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-26 / 249. szám
NAGY LAJOS (1882-1954) Tizenöt esztendővel ezelőtt, 1954. október 28-án halt meg Nagy Lajos a XX. századi magyar próza magányos, kemény realista szemlélettel dolgozó mestere. Már Schöpflin Aladár a Nyugat folyóirat egyik legigazibb társadalomkritikus írójának tartotta; Tóth Árpád, a költő egyik leglelkesebb kritikáját szánta Nagy Lajos bemutatásának; Kosztolányi így jelle. mezte: „kopasz templomban áldoz az érzésnek, a gondolatnak”; Bálint György, a kitűnő antifasiszta esszéíró Nagy Lajos önmarcangoló líraiságát, keserűn ostorozó hangját, fegyelmezett stílusát emelte ki. Miért sorjázzuk most, az író évfordulójakor a róla szóló elismerő sorokat? Azért, mert Nagy Lajos írói sorsát szeretnénk először körvonalazni: a Nyugatban szerepel, de fanyal- gással fogadják; remekműveket alkot, de alig veszik észre „hivatalosan”, sőt a felszabadulás után is — Kossuth-díja ellenére — *idegen” marad, mellőzik. 1883. február 15-én született Nagy Lajos az Apos- tag melletti Tabáni-teleken. Szerencsétlen sorsú cselédlány gyereke hatéves koráig béres nagyszüleinél van a tanyán, majd Pesten tanul. A jogi karra iratkozott be. Ügyvédi irodákban dolgozik, házitanító, lapot szerkeszt, aztán írásaiból él. Kellér Andor írt arról, hogy Nagy Lajos kínzó lakásgonddal küszködött szinte egész életében. Budapesten a Hársfa utcai öreg bérház egyszoba-kony- hás lakásában élt idős any. jával és testvérével. Alig ismerte a nyugodt alkotás örömét; sokszor az utcákon csatangolva merengett novella-témáin, s a kávéház pótolta az otthon melegét, nyugalmát. A Nyugat munkatársának sokszor nem volt annyi pénze, hogy albérleti szobát vegyen ki. A felszabadulás után szűntek csak meg anyagi gondjai, s már beteg és öreg, amikor Hámán utcai villalakásba költözhet. írói szemlélete, stílusa lefojtott indulatot, fanyar tárgyiasságot, hihetetlenül erős józanságot, visszafogottságot, fegyelmezettséget őrzött magában. Nagy Lajos valóságtisztelő író, mindent pontosan, hitelesen igyekszik bemutatni. Kriti. kai, majd szocialista realista tendencia jellemzi. Olykor életképszerű, riportsze- rű frisseséggel állítja elénk a városligeti, sétáló lányokkal ismerkedő bakákat (Városligeti idill); máskor a szociális valóság mélyebb rétegeibe hatol: a tüntetők ellen kivezényelt munkásgyerek, ki katona, egyenru. ha van rajta, — az apját is keresztülszúrná. (Egy közülünk). Bóka László fejtegette azt, hogy Nagy Lajos novellaművészete akkor bontakozik ki, mikor érzelgős, naturalista elemeit levetkőzi. S talán az analizáló, elemző írói tendencia érvényesül legtöbb írásában: az emberi cselekedetek helyességét vizsgálja. Pl. az Öngyilkosság az Ara. di utcában című novellájában nagy tömeget mutat be, mely körülveszi a szerencsétlen embert. Tanácsokat adnak neki, szelle- meskednek, de nem segítenek. Senki sem. így válik a Nagy Lajos-novella erőteljesen társadalombírálóvá, szociölógráfikus hitelességűvé. Bálint György Georg Gross torz, vérfagyasztó rajzaihoz érezte hasonlónak Nagy Lajos írói hangját. A Kiskunhalom című szociográfiai alkotásában a Dos Passos-i filmszerűséget, gyors váltást, szociográfiai hitelességet párosítja személyességgel, valószínűleg Apostaggal kapcsolatos emlékeivel. A Duna menti község keresztmetszetét adja egy nyári, augusztusi reggelen. Bemutatja a gazdák sorsát, a tüdőbajról, éhségről panaszkodó, beszélgető orvost és tanítót, a csendőrt, aki úgy néz az ember után, mintha célozna ..1 Szélesebb áradásúak önéletrajzi művei: A lázadó ember és A menekülő ember. Groteszk humorú kar- colataiban is bíráló hangon szól: „A nyúl táplálkozáson és szaporodáson kívül, állandó félelemmel foglalkozik, ami — tudjuk mindnyájon magunkról — nem tartozik a legkellemesebb szórakozások közé. (L. Magyarország, 1919 és 1920)” Így bírálja a fehér terror Magyarországát még a Képtelen természetrajzban is. Városi iró volt, de sohasem felejtette el az alföldi tájat: „Egyszer, nyári szünetben, csatangoltam a tabániteleki pusztán, a földe, ken. Kánikulai hőség ömlött el a tájon, s én a boldogságtól bódultán lefeküdtem. Talán a teljes szabadságot is élveztem és az egybeolvadást a nagy természettel. A természetet jó indulatú barátomnak tudtam. Szerettem volna fölszállni a magasba, fehér bárányfelhőre ülni, széléről a lábamat lógatni, és kezemmel megérinteni a kék eget” (A lázadó ember). Szekér Endre A SZÜLŐFALU EMLÉKEZETÉBEN NAGY EMBER szülőföldjén járni mindig ünnepélyes érzés. Lehetetlen nem gondolni rá, hogy a táj, a környezet, a lakosság nemcsak a maga valóságában létezik, hanem művekbe épülten is, immár örök állandóságban. Apostag is így megkettőződik mindenki, nek a tudatában, aki ismeri Nagy Lajos írói világát. Hiába repült el csaknem négy évtized a község fölött, hiába, hogy nehezen lehetne ma már ráismerni az akkori Apostagra, a látogató mégis Kiskunhalmot keresi itt, a pontos tárgyi- asságával is heves érzelem- hullámokat kavaró szociografikus regény faluját. Vajon a falu őrzi-e az író emlékét? A főtér, a művelődési ház, a könyvtár viseli a nevét, de gondolatai visszajutottak-e ide, ahonnan elindult törvénytelen származása miatti szorongásával küzdve, a szegénysorból kiemelkedett értelmiségi életútjának megpróbáltatásait lázadó emberként járva végig? KELHA ISTVANNfi közeli rokona az írónak. Édes. apja és Nagy Lajos édesanyja testvérek voltak. — ötven éve éppen, hogy megismertem Lajos bácsit. Azelőtt sokat hallottam róla. Egy kicsit röstellkedve beszéltek róla a családban, mert hogy az anyja nevét viselte, de büszkén is. Mert iskolázott ember, pesti úr lett belőle. Félve léptem be hozzájuk a Hársfa utca 27- be, ahol édesanyjával, a nagymamával meg az öcs- csével lakott, de olyan szívesen, barátságosan fogadott bennünket, hogy minden szorongásom elmúlt azon nyomban. Azonnal kérdezte az apostagi ismerősöket, rokonokat. Csodálatos, hogy mindenre pontosan emlékezett, mindenkiről tudott valami apró történetet, pedig már régen nem járt otthon. A politikáról is magyarázott, nagyon izgatottan, mert nem sokkal előtte tört ki a 19- es forradalom. Nem nagyon értettem, mit mond, hiszen 13 éves voltam, csak arra figyeltem, hogy rájár a nyelve az ő-zésre, amikor velünk beszél. — Később is találkoztak? — Mfc'g jónéhányszor. Amikor 31-ben vakbéllel operáltak Pesten, meglátogatott a kórházban. Apróra kikérdezett, hogyan lettem beteg, aztán ezt meg is írta később a Kiskunhalomban. Én vagyok a könyvben Csorba Bözsi, édesapám, Nagy Ferenc, pedig a sánta Csorha Gábor. — Ráismert más apos- tagiakra is Nagy Lajos írásaiban? — Nagyon sokra. Hiába változtatta meg a neveket, úgy tudott leírni minden embert, hogy néhány mondat után szinte vlágosab- ban látom, mintha személyesen találkoznék vele. Érdekes, pedig mindig olyan volt társaságban, mintha oda sem figyelne. Lehajtotta a fejét, nagyokat hallgatott, de úgy látszik, közben megjegyzett mindent, mert még az ismerősök jellegzetes szava járását is megírta utána a könyveiben. — Nagy Lajos életéiben mit tudtak Apostagon irodalmi munkásságáról? — Tulajdonképpen keveset. Drága volt a könyv, csak a jómódúak olvastak. Tőlük szivárgott ki, hogy a falubelieket is kiírta a könyveiben. Természetes, hogy erre mindenki kíván, esd volt. Sokan meg is haragudtak érte, mert kíméletlenül őszinte volt minden szava, nem kertelt, nem szépítgetett semmit. Én magam csak a halála után jutottam hozzá, hogy elolvassam a könyveit Azóta is gyakran belelapozgatok, különösen a Kiskunhalomba. A tanítványába és az önéletrajzaiba. — Bözsi néni milyen embernek látta Nagy Lajost? — Olyannak, aki nagyon egyedül van. Sajnáltuk, hogy nem tudott boldogulni. Szűkös megélhetése volt, Gyula öccse sofőrként többet keresett, mint ő tanult ember létére. Elégedetlen volt mindig, később is, amikor már elismerték. Az ötvenes évek elején találkoztam vele utoljára, amikor már villát kapott. — No, Lajos bácsi — mondtam neki — most már jó sora van. — „Nem egészen így képzeltem, Bözsi- kém” — mosolygott szomorkásán. Most már biztosan jobban érezné magát A KÖNYVTÁR polcain vagy harminc kötet sorakozik Nagy Lajos munkáiból. — Legalább ennyi állandóan kint van az olvasóknál — mondja Dombi Sándor könyvtáros. — A kötetek egy részét maga az író és később az özvegye ajándékozta a községnek. Az idősebb olvasók főként az apostagi vonatkozásokra kíváncsiak az írásaiban. Hosszan elvitatkozgatnak a Kiskunhalom vagy A három boltoskisasszony egy- egy részlete alapján a falu régi életéről. Aki neheztel rá — vannak néhányan — az is csak azt kifogásolja, hogy minek kellett az após- tagiak viselt dolgait a világ elé teregetni, de hogy nem írt volna igazat, azt még senkitől sem hallottam. Mojzes Lászlótól, az iskola irodalomtanárától az iránt érdeklődtünk, menynyire van lehetőség az iskolai oktatás keretein belül Nagy Lajos műveinek: megismertetésére, megszerettetésére. — A tanterv nem nagyon ad rá módot. Az általános iskola anyagában egyetlen Nagy Lajos írás szerepel csupán, a Bogár című novella a nyolcadikos könyvben. Természetesen kötelességünknek érezzük, hogy az író szülőfalujának gyermekei ennél sokkal többet ismerjenek meg munkásságáról. Maguk a gyermekek, is igénylik ezt. A Nagy Lajossal foglalkozó órákon majd mindegyikük tud mondani valami apró anekdotát, amit családi körben hallott az íróról. Az irodalmi szakkör legfőbb tevékenysége szintén Nagy Lajos művednek vizsgálata. A SZÜLŐFALU emlékezetében elevenen él tehát Nagy Lajos. Akik nem ismerhették személyesen, írásaiból azoknak is markánsan rajzolódik ki a kegyetlenül őszinte író szigorú alakja. Szabó János NAGY LAJOS: RAZZIA Razzia leszl — mondta a barátom. Én még sohasem láttam razziát. Csak az újságokban olvastam róla. Homályos képek úsztak az emlékezetem mélyén. „Százhúsz detektívből álló kordon fogta korül a Városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfélkor megindultak minden irányban a Liget belseje felé. A kör egyre szűkült. A detektívek minden gyanús alakot igazoltattak, összeterelték a csavargókat, rongyos embereket, pádon alvókat, s a bokrok sűrűjéből fölvert hajléktalanokat... A razzia igen szép eredménnyelveg- rődett: öt zsebtolvaj, három betörő, huszonhét notórius munkakerülő, s tizenegy züllött életet élő nő került a rendőrség kezébe.” — Nem akarsz részt venni a razzián? Nem is feleltem a kérdésre. Én statisztáljak az effélékhez? „A detektívek elálltak a „Hét liter” nevű, hírhedt kocsma ajtaját és hátsó kijáróját. Erre a tanyára a külváros söpredéke jár: rongyos munkakerülők, mindenféle bűnözők és titkos prostituáltak. Tízen a detektívek közül egy felügyelő vezetésével, revolvereiket kezükben tartva, berontottak a füstös terembe. „Senki ne mozduljon, föl a kezekkel!” — kiáltotta harsány hangon a felügyelő. A lebújban tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört ki...” Razzia! Vadászat. Farkas a kutyára, kutya a farkasra. Mintha magam előtt láttam volna, ahogyan megviselt arcú férfin^ hirtelen felugrálnak, de a revolverek súlyos érvelésének hatása alatt azután mozdulatlanul állva maradnak. És közöttük meglapulnak néhányan az örök bosszúra hangolt nők. Csak nem az asztal alá húzódik Kültelki Kató, zilált hajával, korommal stilizált szemöldökével, fehér pettyes, piros blúzban. — „Ez a lány a sírba visz engem” — nyöszörögheti ilyenkor egy ványadt anya, valahol álmatlanul vergődve a vackán. — „Egyszer úgyis belevágom a bicskát!” — hördül fel mellette az apából az alkohoL Mint hallucináció zendüU sorra a fülembe».* ^Igazolja magát!» „Agyag Pál.” „Iratokat! Gyorsabban, gyorsabban? Mióta nincs munkában?” „Egy esztendeje.” „Lesz az kettő is. Miből él?» „Hol ebből, hol abból, ami éppen akad!” „No, álljon be a sorba.” „De kérem, én nem csináltam semmit!* Ekkor valaki közbe bődül: „Ne pofázz, az anyád keserves...* — 0s ügy vágja mellbe Agyag Pált, hogy az nekiesik a falnak. „Mars a többi közé!” Megsimítottam a homlokomat. A barátom unszolt. _ M a, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell néz- ni. Egyedül megunnám. — Jól van, nem bánom! — Majd beszélek az egyik kapitánnyal. Beátlunk a detektívek közé, mintha hírlapírók lennénk. — Jó. — Éjjel egykor indulnak a tizenharmadik kerületi központból, a Bilincs utcából. Mi találkozunk az Igazság út és a Rend utca sarkán, pont a bronz sárkány alatt Tudom az irányt, arra visz el a csoport útja. Mi ott várunk, és csatlakozunk hozzájuk. Tehát fél egykor! — Rendben van, ott leszek! Éjfél után fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság út és a Rend utca sarkán, az öreg bronz sárkány alatt. Klyirkos, novemberi idő volt, a járda feketén fénylett, az ég tompán szürke. Vártunk kettesben. Baljóslatú idő a társadalmi szertartáshoz, föl-alá topogtunk. Valaha a maják és inkák eleven embereket áldoztak évenként tízezrével. Élve boncolták az áldozatokat, s meleg, még dobogó szíveket emeltek ki a felnyitott mellüregekből... Komoran hallgattunk. Már egy óra elmúlt... Ügy látszik, késnek. Szavaink után ködlő pára szállt el a szánk felőL Kis pihés érintések hidege borzongatta a nyakunk. — Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. Azt hallottam, hogy rejtelmes gyilkosság történt ma estefelé. Talán azért. — Ott jönnek! — kiáltottam én, mert embercsapatot láttam feketélleni az Igazság úton. I^e meg is döbbentem. Különös. Már néhány perce abba az irányba bámultam és — puszta volt az út véges végig, senkit és semmit nem' láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön, ötvenen is lehetnek, százan is, vagy még többen. Érthetetlen. Kívülről, a város széle felől jönnek. Mintha a föld alól bukkantak volna föl, vagy az égből hulltak volna alá. Mögöttük és felettük, mint hasadás a szürke tompaság mammuttestén, sárgásvörösen izzó folt, mint mikor óriási tűz fénye festi vörösre az eget. — Eh, ne beszélj ostobaságot! — mordult rám a barátom. — Ez nem rendőrség. Azoknak innen a Rend utcán kell érkezniük. Tudod, hogy abból nyílik a Bilincs utca, s ott a tizenhármas központ. A csapat gyorsan közeledett. Már élénk beszélgetés moraját is hallottuk. De hát kik és mik lehetnek? — A razzia, úgy látszik, elmarad. Már fél kettő. — Ez a razzia! Ugyan! Nézd, milyen különös alakok!