Petőfi Népe, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-26 / 249. szám

NAGY LAJOS (1882-1954) Tizenöt esztendővel ez­előtt, 1954. október 28-án halt meg Nagy Lajos a XX. századi magyar próza ma­gányos, kemény realista szemlélettel dolgozó mes­tere. Már Schöpflin Aladár a Nyugat folyóirat egyik legigazibb társadalomkriti­kus írójának tartotta; Tóth Árpád, a költő egyik leglel­kesebb kritikáját szánta Nagy Lajos bemutatásá­nak; Kosztolányi így jelle. mezte: „kopasz templom­ban áldoz az érzésnek, a gondolatnak”; Bálint György, a kitűnő antifasisz­ta esszéíró Nagy Lajos ön­marcangoló líraiságát, kese­rűn ostorozó hangját, fe­gyelmezett stílusát emelte ki. Miért sorjázzuk most, az író évfordulójakor a róla szóló elismerő sorokat? Azért, mert Nagy Lajos írói sorsát szeretnénk elő­ször körvonalazni: a Nyu­gatban szerepel, de fanyal- gással fogadják; remekmű­veket alkot, de alig veszik észre „hivatalosan”, sőt a felszabadulás után is — Kossuth-díja ellenére — *idegen” marad, mellőzik. 1883. február 15-én szü­letett Nagy Lajos az Apos- tag melletti Tabáni-teleken. Szerencsétlen sorsú cseléd­lány gyereke hatéves ko­ráig béres nagyszüleinél van a tanyán, majd Pesten tanul. A jogi karra iratko­zott be. Ügyvédi irodákban dolgozik, házitanító, lapot szerkeszt, aztán írásaiból él. Kellér Andor írt arról, hogy Nagy Lajos kínzó lakásgonddal küszködött szinte egész életében. Bu­dapesten a Hársfa utcai öreg bérház egyszoba-kony- hás lakásában élt idős any. jával és testvérével. Alig ismerte a nyugodt alkotás örömét; sokszor az utcákon csatangolva merengett no­vella-témáin, s a kávéház pótolta az otthon melegét, nyugalmát. A Nyugat mun­katársának sokszor nem volt annyi pénze, hogy al­bérleti szobát vegyen ki. A felszabadulás után szűntek csak meg anyagi gondjai, s már beteg és öreg, ami­kor Hámán utcai villala­kásba költözhet. írói szemlélete, stílusa le­fojtott indulatot, fanyar tárgyiasságot, hihetetlenül erős józanságot, visszafo­gottságot, fegyelmezettséget őrzött magában. Nagy La­jos valóságtisztelő író, min­dent pontosan, hitelesen igyekszik bemutatni. Kriti. kai, majd szocialista realis­ta tendencia jellemzi. Oly­kor életképszerű, riportsze- rű frisseséggel állítja elénk a városligeti, sétáló lányok­kal ismerkedő bakákat (Vá­rosligeti idill); máskor a szociális valóság mélyebb rétegeibe hatol: a tüntetők ellen kivezényelt munkás­gyerek, ki katona, egyenru. ha van rajta, — az apját is keresztülszúrná. (Egy közü­lünk). Bóka László fejteget­te azt, hogy Nagy Lajos novellaművészete akkor bontakozik ki, mikor ér­zelgős, naturalista elemeit levetkőzi. S talán az anali­záló, elemző írói tendencia érvényesül legtöbb írásá­ban: az emberi cselekede­tek helyességét vizsgálja. Pl. az Öngyilkosság az Ara. di utcában című novellá­jában nagy tömeget mutat be, mely körülveszi a sze­rencsétlen embert. Taná­csokat adnak neki, szelle- meskednek, de nem segíte­nek. Senki sem. így válik a Nagy Lajos-novella erő­teljesen társadalombírálóvá, szociölógráfikus hitelessé­gűvé. Bálint György Georg Gross torz, vérfagyasztó rajzaihoz érezte hasonló­nak Nagy Lajos írói hang­ját. A Kiskunhalom című szociográfiai alkotásában a Dos Passos-i filmszerűséget, gyors váltást, szociográfiai hitelességet párosítja sze­mélyességgel, valószínűleg Apostaggal kapcsolatos em­lékeivel. A Duna menti község keresztmetszetét ad­ja egy nyári, augusztusi reggelen. Bemutatja a gaz­dák sorsát, a tüdőbajról, éhségről panaszkodó, be­szélgető orvost és tanítót, a csendőrt, aki úgy néz az ember után, mintha céloz­na ..1 Szélesebb áradásúak ön­életrajzi művei: A lázadó ember és A menekülő em­ber. Groteszk humorú kar- colataiban is bíráló han­gon szól: „A nyúl táplál­kozáson és szaporodáson kívül, állandó félelemmel foglalkozik, ami — tudjuk mindnyájon magunkról — nem tartozik a legkelle­mesebb szórakozások közé. (L. Magyarország, 1919 és 1920)” Így bírálja a fehér terror Magyarországát még a Képtelen természetrajz­ban is. Városi iró volt, de soha­sem felejtette el az alföldi tájat: „Egyszer, nyári szü­netben, csatangoltam a ta­bániteleki pusztán, a földe, ken. Kánikulai hőség öm­lött el a tájon, s én a bol­dogságtól bódultán lefe­küdtem. Talán a teljes sza­badságot is élveztem és az egybeolvadást a nagy ter­mészettel. A természetet jó indulatú barátomnak tud­tam. Szerettem volna föl­szállni a magasba, fehér bárányfelhőre ülni, szélé­ről a lábamat lógatni, és kezemmel megérinteni a kék eget” (A lázadó em­ber). Szekér Endre A SZÜLŐFALU EMLÉKEZETÉBEN NAGY EMBER szülő­földjén járni mindig ünne­pélyes érzés. Lehetetlen nem gondolni rá, hogy a táj, a környezet, a lakosság nem­csak a maga valóságában létezik, hanem művekbe épülten is, immár örök ál­landóságban. Apostag is így megkettőződik mindenki, nek a tudatában, aki isme­ri Nagy Lajos írói világát. Hiába repült el csaknem négy évtized a község fö­lött, hiába, hogy nehezen lehetne ma már ráismerni az akkori Apostagra, a lá­togató mégis Kiskunhalmot keresi itt, a pontos tárgyi- asságával is heves érzelem- hullámokat kavaró szoci­ografikus regény faluját. Vajon a falu őrzi-e az író emlékét? A főtér, a művelődési ház, a könyv­tár viseli a nevét, de gondo­latai visszajutottak-e ide, ahonnan elindult törvény­telen származása miatti szo­rongásával küzdve, a sze­génysorból kiemelkedett értelmiségi életútjának megpróbáltatásait lázadó emberként járva végig? KELHA ISTVANNfi kö­zeli rokona az írónak. Édes. apja és Nagy Lajos édes­anyja testvérek voltak. — ötven éve éppen, hogy megismertem Lajos bácsit. Azelőtt sokat hallottam ró­la. Egy kicsit röstellkedve beszéltek róla a családban, mert hogy az anyja nevét viselte, de büszkén is. Mert iskolázott ember, pesti úr lett belőle. Félve léptem be hozzájuk a Hársfa utca 27- be, ahol édesanyjával, a nagymamával meg az öcs- csével lakott, de olyan szí­vesen, barátságosan foga­dott bennünket, hogy min­den szorongásom elmúlt azon nyomban. Azonnal kér­dezte az apostagi ismerő­söket, rokonokat. Csodála­tos, hogy mindenre ponto­san emlékezett, mindenki­ről tudott valami apró tör­ténetet, pedig már régen nem járt otthon. A politi­káról is magyarázott, na­gyon izgatottan, mert nem sokkal előtte tört ki a 19- es forradalom. Nem nagyon értettem, mit mond, hiszen 13 éves voltam, csak arra figyeltem, hogy rájár a nyelve az ő-zésre, amikor velünk beszél. — Később is találkoztak? — Mfc'g jónéhányszor. Amikor 31-ben vakbéllel operáltak Pesten, megláto­gatott a kórházban. Apróra kikérdezett, hogyan lettem beteg, aztán ezt meg is írta később a Kiskunhalomban. Én vagyok a könyvben Csorba Bözsi, édesapám, Nagy Ferenc, pedig a sán­ta Csorha Gábor. — Ráismert más apos- tagiakra is Nagy Lajos írá­saiban? — Nagyon sokra. Hiába változtatta meg a neveket, úgy tudott leírni minden embert, hogy néhány mon­dat után szinte vlágosab- ban látom, mintha szemé­lyesen találkoznék vele. Érdekes, pedig mindig olyan volt társaságban, mintha oda sem figyelne. Lehaj­totta a fejét, nagyokat hall­gatott, de úgy látszik, köz­ben megjegyzett mindent, mert még az ismerősök jellegzetes szava járását is megírta utána a könyvei­ben. — Nagy Lajos életéiben mit tudtak Apostagon iro­dalmi munkásságáról? — Tulajdonképpen keve­set. Drága volt a könyv, csak a jómódúak olvastak. Tőlük szivárgott ki, hogy a falubelieket is kiírta a könyveiben. Természetes, hogy erre mindenki kíván, esd volt. Sokan meg is ha­ragudtak érte, mert kímé­letlenül őszinte volt min­den szava, nem kertelt, nem szépítgetett semmit. Én magam csak a halála után jutottam hozzá, hogy elolvassam a könyveit Azóta is gyakran belela­pozgatok, különösen a Kis­kunhalomba. A tanítvá­nyába és az önéletrajzaiba. — Bözsi néni milyen embernek látta Nagy La­jost? — Olyannak, aki nagyon egyedül van. Sajnáltuk, hogy nem tudott boldogul­ni. Szűkös megélhetése volt, Gyula öccse sofőrként többet keresett, mint ő ta­nult ember létére. Elége­detlen volt mindig, később is, amikor már elismerték. Az ötvenes évek elején ta­lálkoztam vele utoljára, amikor már villát kapott. — No, Lajos bácsi — mondtam neki — most már jó sora van. — „Nem egé­szen így képzeltem, Bözsi- kém” — mosolygott szo­morkásán. Most már bizto­san jobban érezné magát A KÖNYVTÁR polcain vagy harminc kötet sora­kozik Nagy Lajos munkái­ból. — Legalább ennyi állan­dóan kint van az olvasók­nál — mondja Dombi Sán­dor könyvtáros. — A köte­tek egy részét maga az író és később az özvegye aján­dékozta a községnek. Az idősebb olvasók főként az apostagi vonatkozásokra kíváncsiak az írásaiban. Hosszan elvitatkozgatnak a Kiskunhalom vagy A há­rom boltoskisasszony egy- egy részlete alapján a falu régi életéről. Aki neheztel rá — vannak néhányan — az is csak azt kifogásolja, hogy minek kellett az após- tagiak viselt dolgait a vi­lág elé teregetni, de hogy nem írt volna igazat, azt még senkitől sem hallot­tam. Mojzes Lászlótól, az is­kola irodalomtanárától az iránt érdeklődtünk, meny­nyire van lehetőség az is­kolai oktatás keretein be­lül Nagy Lajos műveinek: megismertetésére, megsze­rettetésére. — A tanterv nem nagyon ad rá módot. Az általános iskola anyagában egyet­len Nagy Lajos írás szere­pel csupán, a Bogár című novella a nyolcadikos könyvben. Természetesen kötelességünknek érezzük, hogy az író szülőfalujának gyermekei ennél sokkal többet ismerjenek meg munkásságáról. Maguk a gyermekek, is igénylik ezt. A Nagy Lajossal foglalko­zó órákon majd mindegyi­kük tud mondani valami apró anekdotát, amit csa­ládi körben hallott az író­ról. Az irodalmi szakkör legfőbb tevékenysége szin­tén Nagy Lajos művednek vizsgálata. A SZÜLŐFALU emléke­zetében elevenen él tehát Nagy Lajos. Akik nem is­merhették személyesen, írá­saiból azoknak is markán­san rajzolódik ki a kegyet­lenül őszinte író szigorú alakja. Szabó János NAGY LAJOS: RAZZIA Razzia leszl — mondta a barátom. Én még sohasem láttam razziát. Csak az újságokban olvastam róla. Homályos képek úsztak az emlékezetem mélyén. „Százhúsz detektívből álló kordon fogta korül a Városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfélkor megindultak minden irányban a Liget belseje felé. A kör egyre szűkült. A detektívek minden gyanús alakot igazoltattak, összeterelték a csavargókat, rongyos em­bereket, pádon alvókat, s a bokrok sűrűjéből fölvert hajléktalanokat... A razzia igen szép eredménnyelveg- rődett: öt zsebtolvaj, három betörő, huszonhét notórius munkakerülő, s tizenegy züllött életet élő nő került a rendőrség kezébe.” — Nem akarsz részt venni a razzián? Nem is feleltem a kérdésre. Én statisztáljak az effé­lékhez? „A detektívek elálltak a „Hét liter” nevű, hírhedt kocsma ajtaját és hátsó kijáróját. Erre a tanyára a kül­város söpredéke jár: rongyos munkakerülők, minden­féle bűnözők és titkos prostituáltak. Tízen a detektívek közül egy felügyelő vezetésével, revolvereiket kezükben tartva, berontottak a füstös terembe. „Senki ne moz­duljon, föl a kezekkel!” — kiáltotta harsány hangon a felügyelő. A lebújban tartózkodó népség között leírha­tatlan pánik tört ki...” Razzia! Vadászat. Farkas a kutyára, kutya a farkasra. Mintha magam előtt láttam volna, ahogyan megviselt arcú férfin^ hirtelen felugrálnak, de a revolverek súlyos érvelésének hatása alatt azután mozdulatlanul állva maradnak. És közöttük meglapulnak néhányan az örök bosszúra hangolt nők. Csak nem az asztal alá húzódik Kültelki Kató, zilált hajával, korommal stilizált szem­öldökével, fehér pettyes, piros blúzban. — „Ez a lány a sírba visz engem” — nyöszörögheti ilyenkor egy ványadt anya, valahol álmatlanul vergődve a vackán. — „Egyszer úgyis belevágom a bicskát!” — hördül fel mellette az apából az alkohoL Mint hallucináció zendüU sorra a fülembe».* ^Igazolja magát!» „Agyag Pál.” „Iratokat! Gyorsabban, gyorsabban? Mióta nincs munkában?” „Egy esztendeje.” „Lesz az kettő is. Miből él?» „Hol ebből, hol abból, ami éppen akad!” „No, álljon be a sorba.” „De kérem, én nem csináltam semmit!* Ekkor valaki közbe bődül: „Ne pofázz, az anyád keserves...* — 0s ügy vágja mellbe Agyag Pált, hogy az nekiesik a falnak. „Mars a többi közé!” Megsimítottam a homlokomat. A barátom unszolt. _ M a, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell néz- ni. Egyedül megunnám. — Jól van, nem bánom! — Majd beszélek az egyik kapitánnyal. Beátlunk a detektívek közé, mintha hírlapírók lennénk. — Jó. — Éjjel egykor indulnak a tizenharmadik kerületi központból, a Bilincs utcából. Mi találkozunk az Igaz­ság út és a Rend utca sarkán, pont a bronz sárkány alatt Tudom az irányt, arra visz el a csoport útja. Mi ott várunk, és csatlakozunk hozzájuk. Tehát fél egykor! — Rendben van, ott leszek! Éjfél után fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság út és a Rend utca sarkán, az öreg bronz sár­kány alatt. Klyirkos, novemberi idő volt, a járda feketén fénylett, az ég tompán szürke. Vártunk kettes­ben. Baljóslatú idő a társadalmi szertartáshoz, föl-alá topogtunk. Valaha a maják és inkák eleven embereket áldoztak évenként tízezrével. Élve boncolták az áldo­zatokat, s meleg, még dobogó szíveket emeltek ki a felnyitott mellüregekből... Komoran hallgattunk. Már egy óra elmúlt... Ügy látszik, késnek. Szavaink után ködlő pára szállt el a szánk felőL Kis pihés érintések hidege borzongatta a nyakunk. — Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. Azt hal­lottam, hogy rejtelmes gyilkosság történt ma estefelé. Talán azért. — Ott jönnek! — kiáltottam én, mert embercsapatot láttam feketélleni az Igazság úton. I^e meg is döbbentem. Különös. Már néhány perce abba az irányba bámultam és — puszta volt az út véges végig, senkit és semmit nem' láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön, ötvenen is lehetnek, százan is, vagy még többen. Érthetetlen. Kívülről, a város széle felől jönnek. Mintha a föld alól bukkantak volna föl, vagy az égből hulltak volna alá. Mögöttük és felettük, mint hasadás a szürke tompaság mammuttestén, sárgásvörösen izzó folt, mint mikor óriási tűz fénye festi vörösre az eget. — Eh, ne beszélj ostobaságot! — mordult rám a ba­rátom. — Ez nem rendőrség. Azoknak innen a Rend utcán kell érkezniük. Tudod, hogy abból nyílik a Bi­lincs utca, s ott a tizenhármas központ. A csapat gyorsan közeledett. Már élénk beszélgetés moraját is hallottuk. De hát kik és mik lehetnek? — A razzia, úgy látszik, elmarad. Már fél kettő. — Ez a razzia! Ugyan! Nézd, milyen különös alakok!

Next

/
Oldalképek
Tartalom