Petőfi Népe, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-19 / 243. szám

Déry Tibor 75 éves A magyar próza egyik legnagyobb élő mesterét ' ünnepeljük. A fiatal Dé- , ryt az első világháború ! idején a Nyugat fedezte ] fel. A forradalmak bu- i kása után, a fehérter- i ror tombolása közepette ' emigrációba kényszerült. Ez az évtized az író Dé­ry számára a kísérlete- , zés korszaka. A közel- > múltban megjelent drá- i makötetébe már felvette ’ az Óriáscsecsemő című ! abszurd drámáját, e kí- • sérletező periódusának ^ érdekes darabját. A szürrealista és abszurd­novellák, drámák után Déry a valóság felé for­dul. Ezt a magatartását tükrözi Szemtől szembe című munkája, három egymással összefüggő kisregény. 1933-ban Bécsien kezd­te írni Befejezetlen mon­dat című háromkötetes regényét, amely a har­mincas évek Budapest­jének és magyar társa­dalmának reprezentatív ábrázolása. Ez a kiemel­kedő munka csak a fel- szabadulás után jelenhe­tett meg. Ekkor rend­kívül aktív: novellái, kisregényei, drámái je­lennek meg. 1948-bav munkásságának elisme­réseként Kossuth-díjat kap. Az ötvenes évek elején írja és jelenteti meg Felelet című regé­nyének két kötetét. A hatvanas években | Déry Tibor írói pályáid- 1 nak újabb fellendülését jelző művek sora szüle­tett. A G. A. úr X-ben és A kiközösítő című regények után a közel­múltbán jelent meg íté­let nincs című memoár­kötete. Pályájának kü­lönböző szakaszaival, egykori barátaival, tár­saságával, írókkal talál­kozunk e munkában, amely útvesztéseiről és megrázkódtatásairól ad képet. Látszólag — amint a cím is mondja — be­éri az állásfoglalás elől kitérő regisztrálással. Valójában azonban az idős író bizakodásáról, hitéről szól az ember ja- ; víthatóságában. d. M ire a község alacsony • * házai közül kiért a nagy síkságra, amelynek túlsó peremén a főváros a budai hegyek hóna alá simult, a vihar kétszeres erővel, semmi akadálytól fel nem tartva vágott szét a tájon. A gyereknek min. den lépésért külön meg kellett küzdenie. Kistarcsa és Cinkota között az or­szágút apró dombok hajla­tain emelkedik, lejtősödik, de a szél a hullámvölgyeket már telehordta hóval, úgy­hogy Bálint helyenként tér­den felül besüppedt, s alig bírta kiráncigátni a lábát. Szeme, szája, orra mindun­talan hóval telt meg a'z áll­kapcsát feszítő vihar nyo­másától, szinte percenként meg kellett fordulnia, hogy kiköpje és prüszkölje a ha­vat, s egy korty levegőt szedjen tüdejébe. Már egy félóra múlva úgy elfáradt, hogy alig bírta emelgetni a lábát, tüdeje izzott, mint a tüzes vas, szeme szünte­lenül könnyezett. Mégsem fordult vissza. Egy kis ba­bonás játékot talált ki szív­erősítőül : ha visszafordul, holnap nem fogadják fel az autójavítóban, ha kibír­ja, szerencséje lesz és fel­fogadják. A testi szenvedés könnyített a lelkén is. A vihar úgy elszívta előle a levegőt, hogy fulladozott, tehetetlenségében olykor fel-felkapott karjaival a magasba, de ott sem volt mibe megkapaszkodnia. Mindegy, gondolta, muszáj kibírnom, különben hol­nap nem fogadnak fel. A vihar egyenletes gyor­sasággal húzott északnyu­gati irányból, de áramában — mint külön meglepetések — egy-egy önállósult, gyors járatú szélroham nyargalt, amely helyenként a nyolc­van kilométeres sebességet is elérte. Ha ez fütyörészve nekizúdult egy domb lejtő­jének, az egész megmaradt hóréteg egyszerre — mint­ha késsel szelték volna le — felporzott a levegőbe, s ott csárogva, sivítva bogár- zani kezdett, a levegő elsö­tétedett, egy lépésre sem lehetett ellátni. De nem­csak látni, nézni sem lehe­tett, a szem rögtön lecsukó­dott, nehogy a hópihék éles hegyei kiszúrják. Ilyenkor percekig csak úgy jutott az ember lélegzethez, ha rög­tön hátat fordított a szél irányának, bár ez azzal a veszéllyel járt, hogy for­T5ERV TIBOR : dulás közben a vihar fel­buktatja, mint egy szalma­bábut; Bálintot így kétszer is földhöz vágta, egy alka­lommal meg begurította az útmenti árokba. Hogy talp­ra állhasson, négykézláb kellett megvárnia, míg a szél lélegzete egy percre ki nem hagy. Farát lábszárai­ra ültetve két kezével egy árokmenti bokor törzsébe kapaszkodott, s pilláival szaporán verdesve szétné­zett maga körül, de akár­merre fordult a havas sík­ságon, az emberi életnek sehol semmiféle nyomát nem találta. Egymagában, kiszolgáltatottan guggolt a félelmetes természet ölé­ben, olyan aprón, gyengén és tehetetlenül, mint egy madárfióka, amelyet a vi­har lecsapott az Alpesek sziklacsúcsára. Először érezte, hogy a “ természet személyes ellensége is lehet az ember­nek; a vihar minden do­rongja, a szemébe vágódó hó körmei, a fagy minden rúgása mintha egyes-egye- dül őt választották volna célpontul: az egyetlen élő lelket, akit útjukba talál­tak. El akarták pusztítani? Ide-oda forgatva nyakát, módszeresen átvizsgálta a tájat: nagyon messze elér­hetetlen távolságban fede­zett fel egy kis, sárga csil­lámot, amely mögött embe­rek vi riasztottak. De kö­rös-körül, amerre csak né­zett, a föld holtfehéren re­megett, a bokrok kopaszon hánytorogtak az út men­tén, a fák madártalanul sírtak és sóhajtoztak a vi­har gyökértépő markában. A hideg csontig hatolt. Fentről, az égről, a hamu­szürke, sárgába játszó fel­hők egyre lejjebb eresz­kedtek, borzas szárnyukkal végigvertek a földön, időn­ként pedig szennyes szőr­csomóikkal egészen ráha­saltak az országúira, s ki­nyomták az ember tüdejé­ből a levegőt. A gyereknek eleredt a könnye, halkan sírdogált maga elé. Ha or­rát megszívta, a kövér, nagy könnycseppek végig- szánkáztak dermedt arcán, s térde előtt apró, kerek lyukacskákat olvasztottak a hóba. Minél jobban szapo­rodtak a lyukacskák, annál keservesebben sírt. Egyik percről a másikra azt hit­te, hiába kapaszkodik mind a két kezével a bokorba, el kell pusztulnia. Életében először megsejtette, hogy halandó, s hogy a halál el­len nincs orvosság. S egy negyedórába is beletelt, amíg végül is minden ere­jét összeszedve újra talp­ra állt, s öklével leszorítot­ta szemét. Cinkotára beérve két ház közé, egy keskeny zsákut­cába húzódott, itt a falak s egy kiugró tető' némileg megvédték az elmebajos természet ellen. Arca, ke­ze érzéketlen kékre der­medt, háta merő víz volt, mert a gallérja mögé be­szivárgott hó elolvadt a nyakán, s lecsorgott lapoc­kái között. A fülét egyál­talán nem érezte. Mire va- lemennyire kifújta magát, egy marék hóval dörzsölni kezdte a fából, kőből, vagy valamilyen más tompa anyagból faragott kis kagy­lókat koponyája két olda­lán, addig dörzsölte őket, amíg egy-egy éles nyilalás- sal vissza nem változtak emberi fülekké. Nyaka vér­zett, esés közben egy kő vagy egy bokor ága felkar­colta. ß ekopoghatott volna egy ” házba, valahol bi­zonyára befogadják, amíg a toportyán idő el nem vo­nul. De Bálint csak a fe­jét rázta e hitvány gondo­latra. Csak a makacsság dolgozott benne? Homlokát ráncolva sötéten nézett maga elé, buzgón topogva, hogy a lába el ne fagyjon, Ott ahol állt, a fal és a te­tő szíves oltalmában arány­lag kellemes volt az idő­járás, száraz és meleg az országútihoz viszonyítva, a viharnak csak a goromba fenyegetései jutottak el hozzá. Néha egy hógomo- lyag sziszegve befordult a házfal mögül, egy ideig iz­gatottan kavargóit saját tengelye körül, majd meg­nyugodva, legyezőalakban szétszitált lába előtt. Az ég most vakfekete volt. Siví- tások, vad harákolások hal­latszottak a magasból, az esőcsatornának egy megla­zult darabja rekedten ke­lepéit. A közbeiktatott, he­vesebb szélrohamok már messziről jelezték jöttüket, hallani lehetett, amint a tá­volban, a megbolydult táj­ban mély lélegzetet vesz­nek, majd hirtelen nekiin­dulnak. Néha oly sokáig tartott, amíg elérték a há­zat, hogy Bálint belesá­padt. Attól lehetett tartani, hogy elviszik a tetőt, vagy benyomják a házfalat. De csak az üvöltésük ért el a zsákutcába, körös-körül pe­dig hatalmas hódunyhák szöktek a magasba, ott fel­hasadtak, s eszeveszett fe­hér kavargással elszálltak dél felé. A fal oltalmában Bálint egy negyedóra alatt úgy- ahogy rendbeszedte testét, lelkét majd mély lélegzetet véve kilépett a fal mögül. Rosszul készült fel, a lég­nyomás rögtön visszalökte. Ritkán káromkodott, de most a foga között meg­eresztett egy cifrát. Válla közé vetette fejét, előreha­jolt, újra nekiszaladt, de a szél ismét visszanyomta, szeme, szája, füle rögtön telecsapódott hóval. Cinkota tíz kilométernyi­re van Pesttől, ez rendes időben, ha jól kilép az em­ber, másfélórai járás. Most legalább a duplája, vagy háromszorosa; érdemes-e egyáltalán nekiindulni? Még volt két pengő a zse­bében, megvárhatja az el­ső HÉV-szerelvényt. E_J armadszori nekifutás­** ra kijutott az utcá­ra. A vihar most mintha valamivel lelassított volna, már csak félkézzel lökdös- te hátrafelé, a sűrűbben beépített területre érve pe­dig már nyolc-híz lépést is megtehetett egyhuzamban, anélkül, hogy kifogyott vol­na tüdejéből a levegő. De Nagyitce előtt a fergeteg újra megmakacsolta magát, már mesziről látszott, hogy a háztetők fölött magasan kavarog a hó. (Részlet a szerző 1,Felelet” <rf mű regényének II. kötetéből.) Legenda — szétfoszlóban KÜLÖNLEGES érdeklő­désre számot tartó könyv jelent meg a Kossuth Könyvkiadónál: Tilkovszky Lóránt, a jónevű történész Teleki Pál grófról, Magyar- ország két ízben volt mi­niszterelnökéről, a tudós kutató alaposságával írt dolgozata. Fölöttébb aktuá­lis ez a könyv, hiszen csak­nem harminc esztendő táv­latából ma is hatnak a le­Révész Napsugár: Bánat gendává szublimálódott né­zetek: hős volt az öngyil­kos miniszterelnök, aki ha­lálával próbált gátat emelni Hitler zabolátlan fasizmusa, a germán mohóság világ­elnyelő törekvései ellen. Abban a nagy világkatak­lizmában, amelynek vég­következését immár nem volt nehéz előre látni, ol­tárra dobta magát Teleki Pál. hogy önkéntes halálá­val megállítsa a végzetet. Hős volt-e. mártír volt-e Teleki Pál? Akadtak, nem is keve­sen, akik nemzeti hőst csi­náltak belőle, szellemi ha­gyatékának ápolására, és életének követése okából, tanításait regulaként elfo­gadva társaságokat alapí­tottak. Zrínyi Miklóshoz hasonlították. Teleki László méltó utódaként emleget­ték. Igaz; életét jellemezte egy bizonyos megközelíthe­tetlen puritánizmus, tudós volt, elismert szakembere a földrajznak. Ám — három évtized távolából kibonta­kozik már a kép: az erdé­lyi arisztokrata politikus és tudós egész életében egy csődtömegért dolgozott, amelynek zsarátnokára oda kellett végezetül dobni sa­ját életét is. TELEKI Pál politikai — nem tudósi! — pályafutása a ..szegedi gondolat” böl­csőjénél kezdődött és bá­báskodása Horthy ellenfor­radalmi fasizmusa mellett szakadatlanul tartott. Ez az élet, amelvet hatvanhárom éves korában oltott ki a golyó, kétségtelenül alkotott maradandót is a tudomány *erén. Politikai működése azonban — és némely ef­fajta vonatkozásban a tu­dósé is — t«le van ellent­mondásokkal. amelyekből végezetül nem tud más utat Jalálni. mint a halált. Teleki Pál legendájának forrását nem halálában, ha­nem elsősorban politikai pályafutásában kell keres­ni. Mert: kevés kártéko­nyabb és az ország össze­omlását dinamikusabban elősegítő alakja volt az el­lenforradalmi Magyaror­szágnak. mint a jóságos­nak, mélységesen vallásos­nak és humanistának kiki­áltott Teleki. Mindenek­előtt: ő volt a magyar na­cionalizmus atyja, a fasiz­mus itthoni szálláscsináló- ja, a germán orientáció akarva-akaratlan egyik leg­derekabb kiszolgálója. Két­szer töltötte be a minisz­terelnöki posztot, több íz­ben szolgált miniszterként. Kormányzása idején hozták az első faji törvényeket. Irredenta céljai elérése ér­dekében nem riadt \ vissza a frankhamisításban való részvételtől. Prostituálva saját — nemzetközileg is elismert — tudományos hír­nevét, hamis néprajzi tér­képeket szerkesztett. Rá­adásul szembeszegült min­den szociális reformmal, nem nyitotta ki szemét a munkástömegek haladó mozgalmai előtt, kegyetlen szigorral torolt meg min­den társadalmilag hasznos Reformtörekvést. CSAK néhány mondat­ban említve pályájának torz vonásait, mennyi ne­gatívum, amelyek közül egy is elég a történelem szigora által való elmarasz­talásra! Teleki Pál élete hason­latos'a mesebeli bűvészina­séhoz, aki kiengedte ugyan a szellemet a palackból, de visszaparancsolni már nem volt módjában. Az igazság­talan — imperialista — trianoni békediktátumot Te­leki még nagyobb igazság­talansággal óhajtotta parí­rozni. a magyar faj szere­pének és hivatásának meg­hamisításával. Magyaror­szág területi gyarapodása érdekében nem riadt visz* sza — mint már említet­tük — a térképhamisítástól sem. A magyar faj szupre- máciáját. fensőbbrendűsé- gét hirdetve olyan koncep­ciókat dolgozott ki, ame­lyek pusztán idegen hatal­mak erejéből juttatták vol­na vissza az elcsatolt terü­leteket. Ezért — a minden áron való területgyarapítá­sért — hódolt be Hitlernek. És — jellemző politikai következetlenségére! — amikor a németek segítsé­gével kezdeti sikerekként álmai kezdtek valóra válni, megriadva a következmé­nyektől, 1941. április 3-án főbelőtte magát. A KORMÁNYZÓHOZ in­tézett búcsúlevelében ezt írta: „Szószegők lettünk.., a legpocsékabb nemzet.. 1 a gazemberek oldalára áll­tunk .. . bűnös vagyok .. Megdöbbentő sorok, kétség­telenül. de — ismerve az életpályát — foghatók-e fel másként, mint az önkriti­kus halál bizonyítékának? Mártír volt Teleki’ Csak saját tévedéseinek áldozata. Ám; akkor vetett véget ön­kezével életének, amikor a gerinces, nagv államférfi­hez illő morális cselekvés ideje elérkezett. Ej: pedig minden hősi illúziótól meg­fosztja, hiszen öngviikossá- ga — minden pszichopati- kus bizonyítékon túl —do­kumentálja: nem merte vállalni tetteiért a felelős­séget. Balogh József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom