Petőfi Népe, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-25 / 222. szám

A villanyszerelés bajnoka Kopogtatnak A napokban újságolta Nánai András, a Hartai Községi Tanács V. B. elnö­ke. hogy a hartai fiatalok lg hódolni akarnak az or­szágos divatnak, pinceklu­bot kívánnak létesíteni. Hó­napok óta helyiséget keres­nék, kopogtatnak az illeté­kes. vagy illetékesnek vélt vezetők ajtaján egy kis se­gítségért, egy nagyobb pin­cehelyiségért. Amint a ta­nácselnöktől hallottuk, nem Is eredménytelenül. Min­den valószínűség szerint még ebben az évben üdvö- Eölhetjük az új pinceklubot. Fej a falon Fülöpszállás tanyavi­lágán, Kurjantópusztán vitt át nemrégiben az utam, és hirtelen döb­benten álltam meg egy tanya előtt. Látszatra ugyanolyan volt, mint a többi, meszeltfalu, taka­ros. Hanem a falból egy gyöngéden formált ce­mentfej domborodott ki, egy álomszép női port­ré. — Ki csinálta azt? — kérdem a kerítésnek tá­maszkodó nénikét. — Ugyan hagyja már! — legyint az anyó. — Egy rokon. A Csordás Józsi. Mindig ilyesmi­ken járt az esze már gyerekkorában is sokat mélázott. Folyton az agyagot gyúrta még a legnagyobb dologidőben is, ha szerét ejthette. De formázott az cementből, kőből, fából — ami a keze ügyébe került. Né­ha sárból is gyúrt érde­kes figurákat. De sze­rencsére az apja a lel­kire beszélt, derék gaz­daember lett belőle, nem gyúrt szobrokat többet. Vagy tíz éve halt meg szegény. — Bácsi! — húzza meg a nadrágom tanyai útikalauzom, egy hat év körüli fiúcska. — Ugye, ha én tudnék olyan szobrot csinálni, mint a Csordás Józsi, nem til­tana el tőle az apám? Elnézem a homokba süppedt kurjantói tanyá­kat, meg az újonnan épült kockaházakat, a szépséget bizony legfel­jebb a virágok képvise­lik. A kisfiúnak nem mertem biztató választ adni. „Határozza meg az egyenáramú motorok for­dulatszabályozásának módjait, és igazolja kép­let segítségével!” „Határozza meg az aszikron motoroknál fel­lépő slip fogalmát és nagyságát. Ismertesse a szinkron és r megfelelő aszinkron fordulatszá­mokat!” „Rajzolja le a három­fázisú aszinkron motor irányváltó kapcsolását két VMT—10 mágneskapcso- lóval.” A versengő fiúk aggo­dalmas homlokráncolással hajolnak a padra, a pa­pír lassan megtelik előt­tük számokkal, képletek­kel, kapcsolási rajzokkal- Három órát dolgoznak né­ma csendben. Ök a me­gye legjobb fiatal vil­lanyszerelői, üzemi járá­si, városi vetélkedők győz­tesei. Most a megyei el­sőségért küzdenek. Az írásbeli után gya­korlati feladatok követ­keznek, hibakeresés, hu­zalozás, kábelvégkiképzés, minden ami fortélya a szakmának. — Ezt a két srácot fi­gyeld csak! _ súgja a fülembe sokatmondóan a zsürielnök. Az egyik magas, szé- lesvállú. Nyugodtan ruti­nosan végzi a munkáját, látszik rajta, behunyt szemmel is eligazodna a vezetékdzsungelben. A másik tökéletesen az ellen­téte, vékony, ideges al­katú fiú, ujjai úgy vib­rálnak, mintha azokat is elektromos áram járta volna át, villámgyors fi­nom mozdulatokkal vál­togatja a szerszámokat­A tipp helyesnek bizo­nyul. A verseny értékelé­sénél a kalocsai Kiss Gyula, és a kecskeméti Kele István hajszálponto­san egyforma eredmény­nyel, utcahosszal vezet a többiek előtt. Csak egy versenyző juthat tovább, úgyhogy még egy rövid izgalmas párviadal követ­kezik, és a vékony fiú, Kele Pista a győztes, a „Ki minek mestere” ve­télkedő megyei bajnoka. — Igazán nem számí­tottam rá, — csillog a szeme boldogan. — hi­szen az én „segédleve­lem” alig háromhó- pos. Mesteremnek, Farkas Mihálynak köszönhetem a sikert. — Hogyan lettél vil­lanyszerelő? — A villamosság olyan volt számomra már egé­szen apró gyermekkorom­ban, mint valami földön­túli csoda. Tanyán nőt­tem fed Kunpeszéren, pet­róleumlámpával olvastam először Franklinról, aki kísérletezni mert a vil­lámmal. Mindig arról áb­rándoztam, hogy én ve­zetem be a villanyt a há­zunkba. Ez megvalósult nélkülem is, de a pálya­választásomnál kitartot­tam. — Munkahelyeddel elé­gedett vagy? — A kecskeméti DÁV- nál dolgozom, egyelőre tmk-szereléseken. Igen változatos munka, de kell is, hogy gyakorlatot sze­rezzek, mert ez olyan szakma, hogy tökéletesen kiismerni talán évtizedek alatt sem lehet. — Szabadidődet mivel töltőd? — Mostanában nem na­gyon volt Előbb a vizs­ga, aztán ez a verseny, most meg vizsgákra ké­szülök a gimnázium esti tagozatán. Fél év alatt végeztem el az első két oszályt- Szeretnék leérett­ségizni, és ha lehet to­vábbtanulni felsőfokú technikumban. Boldogon szorítja hóna alá a jutalomként kapott szakkönyveket: lesz mi­vel tölteni estéit a mun­kásszálláson. Sz. J. J &unmec$e 10$. 8 A dunavecsei Fülöp György ifjúsági pinceklubj mint azt már lapunkban hírül adtuk „Klubélet” cím* mel „házi" folyóiratot ad ki, havonta. Nemrégiben jutott el hozzánk a Klubélet néhány példánya, mond­hatni kellemes meglepetést szerzett. A szerzőgárda egy részét személyesen is ismerjük, Csapat Lajos és Kovács Endre írásaival gyakran találkozunk a Petőfi Népe hasábjain is. Egy jól működő, népszerű pinceklub jól szerkesz­tett lapját olvasgatjuk, sok írást bizony az Ifjúság­ban is szívesen láttunk volna. Illetve... bizonyára látunk is. Kedves dunavecsei fiatalok! Klubotokról, munká­tokról várunk színvonalas írásokat, legközelebb az Ifjúságban egy oldalt bocsájtunk rendelkezésiekre. Tehát, írjatok, fényképezzetek és küldjétek be az anyagot, eqy oldalt - magatokról A választók felelőssége KISZ-alapszervezeteink ismét vezetőségválasztásra készülődnek, mint minden két évben szokásos. Szoká­sos: valahogy nem illik ide ez a szó, mert a vezető­ségválasztás olyan alapvető fontosságú mozzanata szervezeti életünknek, amelynek semmiképp sem sza­bad szokásossá, sablonossá, mechanikussá válni. Saj­nos, a gyakorlatban előfordul, hogy egyes alapszer­vezetek csupán adminisztratív műveletnek tekintik a választásokat. Két változata van általában a helytelen felfogás­nak. A súlyosabb esetben a vezetőségi funkciót mint­egy stafétabotnak tekintik, amely súlyos és kényel­metlen, amin túl kell adni mielőbb. „Eleget szervez­kedtem, szaladgáltam, jártattam a szám két évig; próbálják meg mások is, milyen” — így utasította el nemrég egy üzemi KISZ-titkár a jelölőbizottság fel­kérését. Nem kell különösképpen hangsúlyozni, hogy abban az alapszervezetben, ahol a vezetőségi tagok így fogadták társaik bizalmát, a szervezeti élet sem lehet valami példamutató. A másik, gyakoribb esetben vállat vonnak: „Minek az egész felhajtás, úgyis X-et, Y-t és társaikat vá­lasztjuk újra, mégpedig egyhangúlag." Ezekben az alapszervezetekben általában jól dolgozik a vezető­ség, olyannyira, hogy a tagság elkényelmesedik, men­tesítve érzi magát a döntés alól, elvárja, hogy min­dent néhány legaktívabb társuk szervezzen meg, hajt­son végre helyettük. A jelölő bizottságok körültekintő, az egész alap­szervezet véleményére kiterjedő előkészítő munkája tehet legtöbbet az említett hibák ellen. Helytelen, ha a véleményeket felszólításszerűen, kapkodva, mintegy a statisztikának eleget téve kérik ki, hanem nyílt baráti beszélgetés keretében, nem sajnálva az időt. Az alapos elemzésen, megfontolt gondolkodáson alapuló választásokat a leköszönő vezetőségek beszá­molója is erőteljesen segítheti. Ne sablonokat, unal­mas felsorolásokat foglaljon magába a beszámoló, és még kevésbé a vezetőség munkájának szépítgetését, hanem őszinte problémákat feltáró, ha kell önkriti­kus vizsgálata legyen az alapszervezetek életének. Egy tévedés beismerése sokkal inkább használ a vezetőség tekintélyének, mint egy hiba elhallgatása. Szórványosan ugyan, de előfordul az is, hogy az üzemek, intézmények vezetői a legjobban dolgozó fiatalokat óvják a KISZ-funkciótól, mert attól tarta­tlak, hogy a mozgalmi feladatok ellátását a termelő- munka sínyli meg. Ilyen esetben mindig fel kell lépni türelmes, meggyőző szóval, hiszen tényekkel bizonyít­ható, hogy a jól működő alapszervezetek tagjai a munkában is élen járnak, a lelkiismeretesen végzett mozgalmi tevékenység a termelésnek is lendítőereje. A Kommunista Ifjúsági Szövetség elkövetkező két évének alakulása nagymértékben függ a választó gyű­lésektől és a megelőző agitációs munkától. Ereznie kell a felelősséget minden választónak, és ennek tudatában dönteni! Visszarázódás a padba Vaskos könyvet írhatna egy pszichológus arról a változásról, amely a tan­évnyitótól kezdve végbe­megy a diákok lelki mechanizmusában egészen addig, amíg újra minden­napi feladatnak tekintik a tanulást. (Furcsa dolog, de a vakációba nem kell belerázódni, az természe­tes. A bizonyítványosztás után egy nappal a legtöb­ben már nem is tudják pontosan, mi zajlott kö­zelebb az időben: a leg­utóbbi dolgozatírás vagy a mohácsi vész-) A visszarázódásnak szá­mos típusa van. A leg­ritkább esetben fogadják az élet természetes rit­musaiként, hogy szeptem­berben újra hétkor csö­rög a vekker. Sőt ilyen eset talán nincs is. Né­mely reménytelenül ide­alista tanár szokott ugyan emlegetni egy mintadiá­kot, aki nyáron már bön­gészgeti a kötelező olvas­mányokat, augusztusban beszerzi füzeteit, kihegye­zi ceruzáit, az első taní­tási napon pedig az idült ópiumszívó arckifejezésé­vel dugja orrát a festék* szagú könyvlapok közé. Ennél gyakoribb a nyá­ri reflexek továbbélése. Vannak lányok, akik az első néhány napon füzet helyett bikinijüket cso­magolják táskájukba' Is­kolakönyvek rojtos strandszatyorban: ugyan­csak előfordulnak. Olyanok is akadnak, akik el sem hiszik a tan­év tényét. Értetlenül mo­solyognak, mint az arisz­tokraták, mikor nyakazni vitték őket. Nem, nem, — csóválják fejüket — va­lami félreértés lehet, ea csak átmenet- Biztosak benne, hogy jövőre új naptárt vezetnek be, amelyben augusztus után ismét június következik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom