Petőfi Népe, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-31 / 201. szám
IE» ODf\LQ/¥% Népünnepély—a legjobb értelemben Gondolatok a folklórfesztiválről HARMINC ÉVE TÖRT KI A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ Anatolij Bicujev; Szivárvány Eső zúdult le, s dühödten tépve a domb meredek tomporát, fekete, vad vízcseppek káoszát pattogtatta vissza az égre. De immár egy-egy csöpp hull csak, a haragos ég kegyes újra, hétszínű szivárvány húrja pendül a fellegek fölé. Nézd odafenn a tüzest, ragyogót! Bár feszíthetne közös ember-erő a Pöld fölé ily csodás lobogót, Hogy ne hulljon többé ólom-eső! Fordította: Bán Ervin Polner Zoltán: Moszkva felé Szeli ez IL-tizennyolca« a végtelen, kék eget: három óra csupán és Moszkva ragyog, szikrázik a fényben. Látom, amint nyirfák és fenyvesek őrzik a várost s márvány-tankcsapdák, hogy — eddig jutottak a nácik. em árulhatom el. hogy melyik faluban voltam, sem azt. hogy kivel • beszélgettem. Bízom abban, hogy a figyelmes olvasók közül mégiscsak ráismer valaki a saját falujára... Előre kell bocsátanom, olyan emberrel beszéltem, akire rá van bízva a falu művelődésének a dolga, s abból a fajtából való, aki szívén viseli az ügyet, a művelődés afféle „megszállottja”. Alkonyatkor ültünk le egy üveg bor társaságában, 6 szólt a kakas, mire befejeztük... D ágyújt egy „Kossuth”-ra, s mindjárt az elején ■* mérgesen kezdi: — Az a baj, hogy nálunk a népművelőt sokan afféle udvari hoppmesternek tartják. Ügy vélik, nincs más dolgom, mint jó murikat szervezni, táncestélyeket, lakomákat, zárszámadási vigalom mellé — körítésként — egy „kis kultúrát”. Pedig a népművelés és a szórakoztatás nem ugyanaz. A szórakoztatás a vendéglátóipar dolga, a miénk pedig ß kultúra. Közbevágok, mert kezd a dolog engem is érdekeim: — Valóban olyan fontosnak tartod ma még a népművelést? Hát nem elég művelt ez a falu is? Jár az újság majd minden házhoz, ott a televízió ... — És mégis nem egy háznál itatnak pálinkát az óvodás korú gyermekkel. És a tisztaság a gyermeknevelés, az ízlésesen berendezett lakás? Legalább száz ember van a faluban, aki még nem látta a Balatont. g alig páran jártak a pesti Szépművészeti Múzeumban. Aztán itt a szövetkezet az új gépeivel, s a kertészet, mind korszerű szakismeretet igényel. És mikor jutunk oda, hogy az irodalmi folyóiratot ne csak az orvos, meg a pap járassa, hanem például ez a Béni is. akit itt láttál az előbb a szobámban. Csillog a szeme, amíg mindezt egyszuszra elsorolja. Megpróbálom lehűteni: a fizetésről érdeklődőm, majd a megbecsülésről, — Nálunk a népművelő afféle másodosztályú pedagógus. Hogy miből gondolom ezt? Először: majdnem még egyszer annyi a fizetése az iskolaigazgatónak, mint nekem. Pedig ő csak nyolc évfolyamot igazgat, én ötvenet-hatvanat. Aztán, ő ebédelhet az óvoda konyhájáról, nekem nem lehet, ezt rendelet tiltja, hogy miért, azt nőm tudom. Nekem se főz otthon az asszony, mert dolgozik. Minden pedagógus kap egy hold földet a szövetkezettől, nekem az se jár. Pedig, ami a munkát illeti, én is dolgozom annyit, nincs effy szabad estém, nincs se vasárnap, se ünnepnap. ' érdezem, van-e még panasza? Hát van. Az a panaszom, hogy nem tudom, ki a gazdám a sok közül. Ha jönnok a megyei könyvtártól, én vagyok a felelős, ha a járási művelődési osztálytól, akkor is, ha a MOKÉP-től. akkor is. De ez még csak hagyján. A nagyobb baj itt helyben van. Rendes ember a mi tanácselnökünk, jól is végzi a dolgát, csak ő is azt hiszi, hogy a népműveléshez nem kell szakismeret, s bizony sokszor olyasmibe is beleszól, amit én tudok, mert én tanultam a főiskolán, s nem ő. Azt kellene elérni hogy a népművelő szakmai téren legyen éppen olyan független, mint a falu bármely másik értelmiségije. Ez a megbecsülés kérdés« K A II. Duna menti folklórfesztivál sokrétű, mozgalmas eseménysorozata ismételten bebizonyította, hogy a népművészet eleven valósága szocializmust építő társadalmunk kulturális életének, s virágzásához minden eddiginél kedvezőbbek a feltételek. Furcsa talán a népművészet virágzásáról beszélni 1969- ben, és sietve jegyezzük meg, hogy a szót nem meny- nyiségi értelemben használtuk. Azok a körülmények, amelyben a népművészet a mindennapi élet kísérő- jelensége volt, a magántulajdonon alapuló, kis falu- közösségekbe tömörülő paraszti társadalom átszerve- ződésével szükségszerűen megszűntek. A lakosság ellátásában már rég uralkodóvá vált gyáripar csaknem egészen kiszorította a kézművességet, az iskolarendszer és a művelődés egyéb lehetőségeinek általánossá válása elapasztotta a névtelen népköltészet és népzene forrását, a változatos szórakozási formák felterjedésének korában a néptánc sem spontán megnyilvánulás többé. Mégis a népművészet virágzásáról kel beszélnünk napjainkban, minthogy először valósult meg tartósan olyan társadalmi rendszer Magyarország történetében, amely az egész dolgozó nép érdekeiért küzd, következésképpen csak most válhatnak érthetővé a népművészet sokszínű kifejezési formáiban elmondott igazságok, a népművészet szépsége most tárulhat ki igazán, amikor tartalmát is teljes egészében elfogadja a társadalom. A felszabadulás előtt, ha fordult^ is az uralkodó osztály szellemi érdeklődése a népművészet felé, inkább az egzotikumot kereső, múló divat irányította, merő formalizmus, vagy ami még rosszabb: a nacionalista fajelmélet, amely felsőbbrendűségi ideológiája igazolására próbálta fordítani a népművészet egyszerű jelbeszédét. A Duna menti folklórfesztivál, amely állami költségen, széles körű társadalmi összefogással, élénk érdeklődéstől kísérten valósult meg, beszédesen igazolta, mennyire más a népművészet funkciója a mi viszonyaink között. A lassan feledésbe merülő hagyományok _ kultuszának az a célja, hogy mielőtt végképp eltűnne a népművészet a társadalom valóságából, örökre beépüljön jövőnk szellemi életébe, amelynek továbbfejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy magával vigye a haladó tradíciókat, így a népművészetet is. BácsEs hogy miként vezetem a színjátszókört, az csak az én dolgom, mint ahogy nem jutna eszébe senkinek, hogy beleszóljon például abba, hogy a körorvos milyen orvosságot ír fel a receptre! Körülnézek, s könyvelési tömböket látok az asztalon. A pénz felől érdeklődöm. Nem az itt a fő baj, hogy kevés a pénz a művelődésre (bár több is lehetne), hanem az, hogy szétfolyik. A mi falunkban három helyről kapok pénzt: a tanácstól jön az állami támogatás, a közönségtől a beléptidíj, tandíj stb,, s kellene, hogy jöjjön a szövetkezettől. A szövetkezet ad ugyan a művelődési háznak egy kis pénzt a kulturális alapjából, de a javát saját hatókörében használja fel. De hogyan? Menj el holnap reggel ide szembe, a tsz-irodára. s kérdezd meg, hol vannak azok a könyvek, amiket tavaly vettek? Kérdezheted, mert nem vettek. Hogy mire költötték el a kulturális alapot? Például finom disznótoros vacsorára, ahol a falunk ügyes hegedűsei húzták a nótát a tagság talpa aló — a kulturális alap terhére, — Mit kellene tenni? — Szigorúan ellenőrizni kellene, hogy a termelő- szövetkezet kulturális alapja kizárólag csak művelődési célokra legyen fordítható. Ezen tűi pedig egyesíteni kellene a pénzügyi erőnket, s ily módon nagyobb beruházásigényes vállalkozást is megvalósíthatnánk. Kint dörög az ég, s aranyat érő eső kopog az ablakon. Éjfél van, nagyot villámlik. — Hogyan tudod felvenni a versenyt a rádióval és a televízióval? __ A televízió a passzív élményt, az impressziót ' “ valóban kielégíti. Éppen ezért a népművelés helyi formái csak akkor tarthatnak igényt az érdeklődésre, ha aktív részvételt tudnak teremteni. Megnőtt a szakikörök, klubok igénye. Annyira, hogy alig tudok nekik helyet adni. A vita, az önképzés, a tevékenység, olyan igényeket elégít ki, amit a népművelés sohasem tud pótolni! — Tehát szerinted nincs is többé szükség a hagyományos ismeretterjesztő előadásokra? — Ma az embereket leginkább az érdekli, ami személyes és konkrét. Ha azt írom a plakátra, hogy holnap este a körorvos előadást tart „Egészségügyünk” címmel, akkor üres lesz a terem. De így: „Falunk egészségügyi titkai” — meglátod sok kíváncsi ember eljön. Ha a helyi valóság alapján adjuk elő az általános igazságot, akkor az érdekes. Lassan elfogv a csomag Kossuth. Megkérdezem, mit tart a legszebbnek a munkájában? 1^ isse elgondolkodik, aztán így folytatja: ,v — Láttad délután, hogy milyen szénen illik a klubszoba modern bútoraihoz a népi szőttes? Azt a szép térítőt ott az asztalon a mi szakkörünk varrta, s Erdélyből hozta a mintát az egyik lányunk. S arra büszke vagyok, hogy nálunk a KISZ-isták tudják, hogy miért szebb a népdal a csa-csa-csá-nál. s nemcsak akkor énekeinek ha isznak. Ez is művelődésügy... Németh Géza Kiskun megye, büszkén állapíthatjuk meg, a népművészeti hagyományok ápolásában az ország élenjárói közé tartozik. A Kalocsa és Baja lelkes népművelőinek kezdeményezésére és közreműködésével, és a megyei tanács hathatós támogatásával megrendezett fesztivál másodszori megrendezése bebizonyította, hogy máris rangos eseménnyé vált. Táncosokat zenészeket, népi iparművészeket, a tudományos tanácskozások meghívottait és a rendezőket is beleértve mintegy kétezer aktív közreműködője volt a fesztiválnak. Már a szám is sokat mond önmagában, és még inkább elismerésre késztet, hogy a három helységre kiterjedő esemény szinte óramű pontossággal, az ilyen esetekben majdnem mindig szokásos zűrzavar, és kapkodás nélkül valósult meg. Hasonlóképpen csak jót lehet elmondani a rendezvények tartalmi értékéről is. A harmincegy táncegyüttes a folklór legtisztább, legnemesebb hagyományait képviselte. Ügyszólván nyomát sem láthattuk a néhány éve még kísértő népszínmű jellegű hamisításoknak sem mozgásban, sem zenében, sem viseletben. Ugyanilyen tisztán elevenedett meg a kiállításokon, kézműves iparosok, pingálóasszonyok sétányain a nemzedékek hosszú során át örökölt mesterség minden szépsége, leleménye. A nézők eleven példán mérhették le, micsoda különbség van az eredeti népművészet és giccses, üzleti, idegenforgalmi érdekek által diktált elkorcsosulása között, amelyre, sajnos, az utóbbi időben egyre szaporodó példákat láthatunk nemcsak a csárda-berendezésekben, de még a népművészeti boltokban is. A néprajzi bélyegkiállítás és a tehetséges Tolcsvay testvérpár Szelidi-tavi föllépése abból is adott ízelítőt, hogy miként használják föl más művészeti ágak a folklór elemeit. Külön kell szólnunk a tudományos tanácskozásokról. Fontosságuk érzékelteti, hogy a népművészet helyzetéről, az iskolai néptáncoktatás gondjairól tartott megbeszélésket olyan szaktekintélyek vezették, mint Ortutay Gyula, Váci Mihály, Nemesszeghy La- josné, és felszólaltak a Népművelési Intézet, a Néprajzi Társaság, a Népi Iparművészeti Tanács munkatársai. A népművészeknek, az együttesek vezetőinek kedvét értehetően nagymértékben megnövelte, hogy ügyükkel ilyen magas szinten foglalkoznak segítő szándékkal. Helyes lett volna, ha a táncfesztivál résztvevői is kaptak volna produkciójukról alapos, elemző bírálatot, : bizonyára legalább annyira hasznára vált volna jövőbeli munkájuknak, mint a verseny, és a jutalmuk serkentő hatása. Igen bíztató, hogy tovább szélesedett a fesztivál nemzetközi jellege. A bolgár, jugoszláviai, NDK-beli és román együttesek, valamint a magyar nemzetiségek részvétele azt bizonyította, hogy a nemzetközi folklór, a nemzetközi kulturális kapcsolatok ápolására nagyonis alkalmas. Figyelemre méltó, hogy a tavaly itt járt breton táncegyüttes küldöttei is eljöttek Franciaországból — ha csak nézőnek is. Ezek a jelek arra mutatnak, hogy a fesztivál híre már másodszori meghirdetésre is jóval túlnőtt határainkon. Mindezekért talán érdemes lett volna az országos sajtónak is valamivel bővebben foglalkozni a bajai, kalocsai Szelidi-tavi rendezvénnyel. Különösen bántó, hogy a Televízió Ígérete ellenére távolmaradt, holott gyakran sokkal kevésbé fontos, és kevésbé látványos eseményekről is tudósít. A II. Duna menti folklórfesztivál — mindent egybevetve — népünnepély volt a szó legjobb értelmében, bebizonyította, hogy a kezdeményezés megerősödött, folytatásáról nem szabad lemondanunk. Szabó János Szappanos István rajza.
