Petőfi Népe, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-31 / 201. szám

i. oldal 1969. augusztus 31, rasMrtap A tudós műhelyében Négyszemközt Öveges professzorral A gerlék vidáman sétál­nak a széles erkélyen, mint­ha ott volna a szállásuk. Ti- zen-húszan vannak, kézből eteti őket a házigazda. Ha csukva van az ablak, kopog­nak csőrükkel. És a profesz. szór enged a szónak, kiszór­ja a napi eledelt. Az erkélyről magas ház­tetők felett nézünk el a Bé­csikapu tér felé. Pontosan szemben az evangélikus templom sudár tornya, meg a Statisztika. Budán a Var­sányi udvar 2., negyedik emelet 17: itt lakik csendes magányban öveges profesz- szor. A lakás igazi „tudós” hajlék: könyv-könyv és könyv mindenütt. Képek a falon megbocsátható össze­visszaságban, látszólag ér­téktelen kacatok szemétbe- való konzerves dobozok, üvegszilánkok, stanioldarab- kák. Az üvegezett könyv- szekrény egyik fülkéjében tömérdek Karil és C-vitamin tabletta. Ez a sok össze­vissza holmi kincset jelent itt: a világ titkainak a fel­derítése folyik általuk. A professzor kísérleteinek esz­közei. Ismerjük a televízió­ból ... A professzor: negyven év­vel ezelőtt fizika tanárom a váci gimnáziumban. Korát messze meghazudtoló fiata­los mozgás. Pattogósán ka­tonás, az a sajátosan „öve- gesi” hang, amely már az első pillanatban nyugodt, fi­gyelő atmoszférát teremt maga körül. Ül egy magas karosszékben és várja a kér­déseket. — Hogyan lett tudós, pro­fesszor úr? — Én, tudós? őseim két­száz évre' visszamenőleg néptanítók voltak, én is néptanító akartam len­ni magasabb fokon, amikor tanári pályára mentem. Egy_ ízben lett volna módom rá, hogy tudós legyek. Mikor az egyetemet elvégeztem, 1919- ben az azóta Nobel-díjas Hevesy György professzor tanársegédjének hívott. Én inkább tanár lettem — kö­zépiskolai fokon ... István öcsém is tanár Kiskunfél­egyházán. ra. Ezt a tankönyvet évtize­deken át használták és a felszabadulás utáni eszten­dőben egyetlen tankönyv volt, amelyet a demokrati­kus cenzúra érintetlenül ha­gyott meg az iskolákban. — Első művének megje­lenése óta hány könyvet írt, professzor úr? — Huszonkilencet. A har­mincadiknak a kéziratát — 514 oldalt — most adtam át a kiadónak. Elektrotechnika a címe, szakmunkásképző iskolák számára írtam, tan­könyv lesz ez is. A tankönyvekre terelődik a szó. Megkérdezem: — Mit tart az iskolai ter­mészettudományos oktatás­ról? — Tankönyveink maxi­malisták, nagyon sokat kí­vánnak a tanulótól, de gya­korlatilag az iskolai oktatás alig segíti hozzá a diákot a leglényegesebb természettu­dományos tudnivalókhoz. — Ügy értsük ezt, hogy kevés a demonstráció, a szemléltetés? — Teljesen így. A tanuló­nak sok-sok elméleti anya­got tömnek a fejébe, a leg­többször nem is szerencsés válogatással, a legegysze­rűbb, sőt úgyszólván a leg­alapvetőbb jelenségeket vi­szont nem ismertetik meg velük. Véleményem szerint az iskolai szemléltetésre sok­kal, de sokkal nagyobb gon­dot kellene fordítani. Aztán hirtelen feláll, az asztalhoz lép és felragad on­nét két műanyagvonalzót. Kezembe nyomja: — Nézd, nézd. hát nem csodálatos! így fordítsd, fer­dén, hogy megtörje a suga­rakat ... Ettől kezdve nehéz az új­ságíró noteszába jegyezni, mert a délelőtt interjú he­lyett fizika bemutatóval te­lik el. Szinte percenkint pat­tannak elő az ötletek, a lát­szólag nehéz fizikai jelensé. gek, amelyeket öveges pro­fesszor a zsebéből előhúzott kezdetleges eszközökkel, va­lóságos hulladékanyagokkal jelenít meg, bizonyít, idéz elő ... Mint a televízióban. Közben elmondja: a gim­názium utolsó két osztályát a kecskeméti Piarista Gim­náziumban végezte. Az 1913- as évkönyvben megtalálha­tó a bejegyzés arról, hogy fizikából és görög nyelvből első díjat nyert dolgozatá­val. Első kapcsolata a népsze­rű tudományos ismeretter­jesztéssel tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor — a húszas évek elején — megbízást kapott a Szent István Társulattól középis­kolai fizikai tankönyv írásá­Beszélgetés közben meg­tudjuk: évekig tanította a tatai gimnáziumban a fizi­kát olyan eredménnyel, hogy a városból való távozása után díszpolgárrá választot­ták — elismerésként. — Ha már az iskolai ok­tatásban hiányos a szemlél­tetés, nem lehetne-e ezt a ■játékiparban valahogy pó­tolni? — Pótolni, azt nem. Az előbbin is javítani kell. de a játékiparunk választékát is bővíteni kell. illetve vál­toztatni az eddig járt úton. Mert mi most a helyzet? Kap a gyerek egy vonatot, eljátszogat vele. Tudja, hogy a vonatot elektromosság mű­ködteti, vagy felhúzós mo­tor. De, hogy mi az elekt­romosság, vagy az a húzó­toló erő, arról alig van fo­galma. Nem ismeri a jelen­ségeket, az anyag, a világ titkos, de nagyon szép tör­vényeit. — Mit lehetne tenni ezen a téren? — Sokat, nagyon sokat: Éppen itt volna a népszerű tudományos ismeretterjesz­tés szerepe. Nézzük1 csak. Építenek művelődési háza­kat, ahol klubszobákat, könyvtárakat létesítenek. Lehet kártyázni, olvasni, sőt a büfében iszogatni is. De van-e olyan természettudo­mányos játszószoba, ahol ezeket az elemi, szinte min­den ember számára megis­merni kötelező fizikai je­lenségeket játszva megis­merheti a gyermek és fel­nőtt? Higgyétek el, ennél izgalmasabb. érdekesebb szórakozást aligha találni. Mindjárt bemutatok egyet. És be is mutatja a Braun- féle mozgás törvényét. Elő­ször egy 2500-szoros nagyí­tású mikroszkóp üvegleme­zére csöppent parányi vizet, amelyet alumíniumporral — közönséges ezüstfestékkel — megfest. Mi történik a tárgylencse alatt? örvénylő sebességgel mozog a víz millió paránya! „Az anyag nem más, mint mozgás.” Igenám, de nincs mindenki­nek pénze ilyen mikrosz­kópra. Nem is kell! A pro­fesszor elővesz egy henge­res poharat, amelyet meg­tölt ezüstporos vízzel, majd ráhúz egy két helyen kilyu­kasztott papírhengert. A tű­ző Nap felé tartja. És íme — nagyítóval nézve — az előbbi jelenség: a víz pará­nyái örvénylő mozgással mozognak. Bizonyítva a tör­vényt! Hát nem lehet ezt bárhol bemutatni? (Legkö­zelebb a televíziós adásában erre is sor kerül majd!) — Egyszóval: játékipa­runknak nagyot kell lépni a természettudományos já­tékok megvalósítása felé. Szóba kerül az is: a tech­nika eszközeivel hogyan le­hetne segíteni az iskolai túlterhelés feloldásában? A professzor válasza: — Meggyőződésem, hogy a nem is olyan távoli jövő forradalmat hoz az iskolai oktatásban, a tanítás nagy­fokú gépesítését. Szerepet hoz elegendő nyersanyaggal rendelkezik a Föld! Talán utópia ez? Nem hinném... öveges professzor hetven- ötödik éves az idén — für­gén mozog, kávét főz, ki­szolgálja vendégeit. Megkér­dezem : — Mennyit dolgozik pro­fesszor úr naponta? — Huszonnégy órát. Táp­lálkozásra mindössze egy órát fordítok, csupán ebéde­lek. Keveset alszom, ha éj­jel felébredek és eszembe jut egy kísérlet, nem vagyok rest elvégezni. Mindig fog­lalkoztat valamilyen kérdés, így hát éjjel-nappal dolgo­zom. Folyik a televízióban a „Kedvenc kísérleteim” sorozat és a napokban el­kezdem új tankönyvem írá­sát. Több száz előadás évente. Rádió, televízió szereplések. Könyvtárat kitevő alkotá­sok. Páratlan testi és szelle­mi fürgeség. Hány ember helyett dol­gozik vajon ? ... Balogh József Bérházi bza'ok a jók Olvasóinktól szinte he­tenként kapunk olyan le­veleket, amelyekben a vá­rosi bérházakban zajló élet „hátulütőire”, a békés egy­más mellett élést zavaró körülményekre hívják fel figyelmünket. Magam is az egyik la­kásszövetkezet tagjaként töltöm a négy fal közt azt az időt, amely munkavég­zéstől munkakezdésig tart, — tehát a napnak hozzá­vetőleg a felét. És mint közösségben élő ember, sok tekintetben egyetértek mindazokkal, akik azt kö­vetelik, sürgetik: legalább ezt a pihenésre, csöndes szórakozásra szánt néhány órát tölthessék valóban rendeltetésének megfelelő­en. A napi munka, az ut­cai közlekedés, a bevásár­lás, a XX. század hetedik évtizedének végén — tet­szik, nem tetszik — zajjal jár, nem nélkülözi a tudo­mányosan megállapított decibel-fokok kisebb, de még többször inkább na­gyobb mértékét. Hát leg­alább a család körében töl­tött fél nap lehessen tény­legesen a kikapcsolódásé — mondják, és joggal, le­vélíróink. Az egyik panaszosunk végső elkeseredésében tol­lat ragadva, nemcsak so­pánkodik, de hasznos, érté­kes javaslatokat is tesz. Szól arról, mekkora ideg- feszültséget jelent egy né­pes bérház rádió-, magnó- és lépcsőházi zaj-egyvele­gében élni. Alátámaszthat­nám ezt a saját tapaszta­lataimmal is. Lakásom környéke ugyanis valaha csendes vidéknek számított, napjainkra azonban Kecs­kemét egyik legzajosabb 'környékévé vált. Vasút, gyárüzem, forgalmas köz­út, éjjel-nappali építkezés: mindez komplexen érvé­nyesül és hat reánk. S az ember a reggeli ébredéskor döbben csak rá, hogy amit pihenésnek vélt, az volta­képpen állandó zörejekkel, robajokkal aláfestett, fél­álomban való hánykoló- dás volt! Levélírónk arra is hivat­kozik, hogy a társaskedvű fiatalság — legtöbbször ál­landóan működő táskará­diók kíséretében — a vissz- hangos lépcsőházhan tart találkozót nap mint nap, De, különösen esős időben, az apróbbak is itt bonyolítják le nem éppen hangfogós játékaikat. Az említett, pontokba szedett javaslatok közül megszívlelendő az. hogy a zenegépeket napközben is csak fél hangerővel üze­meltessék a lakók. Támo­gatást érdemel az a nézet is, miszerint a „rendszeres, iparszerű” kalapálást, ko- pácsolást feltétlenül mel­lőzni kell. A lakás — nem műhely! A legkomolyabb, legel- gondolkoztatóbb felvetés egyébként kétségtelenül az, amelyik „száraz” klubhe­lyiségek létesítését szor­galmazza a fiatalság ér­dekében és szórakoztatásá­ra. Valóban törődni kelle­ne ezzel, legalább az ez­után felépítésre kerülő bér. házak. társasházak stb. tervezésénél. Tovább sző­ve ezt a gondolatot, fonto­lóra lehetne és kellene venni nem csupán a fiata­lok, de a lakók összessége számára valamilyen klub­szerű élet lehetővé tételét. Üjabb lakóépületeink — elég, ha csak a szalagházat említjük — valóságos kis falunak beillenek. S nem mindenkinek van tv-je, nem mindenki jár mozi­ba ... Egy több száz em­bert befogadó közösség fel­tétlenül megérdemelne és hasznosítani tudna a ne­mes szórakoztatás, időtöltés legváltozatosabb ..műfajait’’ kínáló egy, vagy több he­lyiséget. Nem tagadom, cikkemet kissé vitaindítónak szán­tam. Ha csak néhányan re­agálnak is rá, egy lépéssel még közelebb jutunk a „békés egymás mellett la­kás” jelenleg sokhelyütt csak ábránd számba menő óhajának megvalósulásá­hoz! J. T. kapnak abban a filmek, a gépek (magnetofon, oktató, feleltető és ellenőrző masi­nák). Természetesen az ok­tatás középpontjában ezután is a tanár áll majd. Hadd jegyezzem meg: tanárkép­zésünkben is arra kell tö­rekedni, hogy csak hivatá­sukat szerető és tudásban nagyon felvértezett emberek kerüljenek katedrára. Ha­sonlóképpen a tanulóknál is erős szelekciónak kellene érvényesülni, csak a ráter­mett fiúkat, lányokat szabad egy-egy tudományos pályára engedni. Lagymatag, félig- kész szakemberekkel nem sokra megyünk. — Mit vár professzor úr a technikai forradalomtól? Mennyiben fogja az emberi­ség javát szolgálni? — Jósnak kellene lennem, hogy tökéletesen válaszol­jak. Egyet azonban elmon­danék. Véleményem szerint csak természettudományo­sán művelt nép építhet új világot. És még valamit. Szükséges, hogy egy — min­denki által ismert — nem­zetközi nyelv elterjedjen. Már folytak kísérletek ilyen nyelv megalkotására 5 ma­gán- és 9 mássalhangzóval. Szükséges továbbá, hogy nemzetközi, szocialista er­kölcsöt tanítsanak vala­mennyi iskolában, és nem­zetközi gazdaságtant arról, hogy az emberiség eltartásé. Négyszemközt a szoborral A z első jó Petöfi-szo- borral Gyulán talál­koztam, nem sokkal az­után, hogy a városi tanács­háza előtt felállították Fe- renczy Béni alkotását. Ez, hogy „felállították" tulaj­donképpen nem igaz, mert a szobor alacsony, talán félméteres talapzaton áll. Amikor megláttam, az első pillanatban azt gondoltam, hogy az élő Petőfivel ta­lálkoztam, amint éppen el­indul a mezőberényi úton, az országos hírű karddal az oldalán, amelyről 1849- ben Pesten Petőfit az is felismerte, aki azt meg­előzően nem látta. Komi­kusán hatott a hatalmas, pallosnak is beillő fegyver a vézna ember oldalán. Tudták-e a gyulai kard­törők, hogy ezt a kardot Segesvár után egy évszáza­dig keresték a költő életé­nek megszállott kutatói, s tudták-e, hogy csak Orlay Petries Soma egyik fest­ményén maradt fent hiteles ábrázolása? A gyulai az első igazi Petőfi-szobor. A többi vagy idealizált, patetikus, vagy felhőkben járó. Ferenczy Béni a forradalmárt, a gon­dolkodót, a vasakaratú tisz­ta embert formálta meg. Erre a szoborra emlékezve, s az összehasonlítástól ki­csit félve kanyarodtam be Szalkszentmártonba, ahol nemrégiben — a költő ha­lálának 120. évfordulóján — új szobrot avattak. El­gondolkoztató, hogy ott, ahol leginkább megilleti a szobor, ahol rövid életé­ből meglepően sokat töl­tött, ahol a legtöbb ver­set írta, ahol költészetében, pályafutásában a legmaga­sabbra ívelő fordulatot tet­te, csak halála után 120 évvel tudtunk szobrot állí­tani. Pedig emlékezhetünk: volt idő, amikor nagyon igyekeztünk a szoborállí­tással. Petőfinek az ország­ban szerteszét sok szobra van. Féltem, hogy a szalk- szentmártoni sem lesz kü­lönb az átlagnál, a meg­szokottnál. J? Iső pillantásra azon- ban elfelejtettem a többit és csak Márton Lász­ló alkotását néztem. Igen, ez Sándor, akit az első ta­lálkozáskor vagy barátjává fogad az ember, vagy egy életre ellensége lesz, de közönnyel nem lehet iránta senki. Olyan ez a Sándor, amilyennek magam is el­képzeltem a kis falucska utcáin csavarogva négy év­vel ezelőtt, amikor zuhogó esőben egy teljes napig róttam a kacskaringós ut­cákat, s minduntalan ki­jutottam a határba. Min­den utcát végigjártams hátha itt ment, hátha itt... Elképzeltem ezt a felleg- hajtó kurta köpönyeget is, amit bronzba öntve látok a költő vállán, s amit va­lamikor a Sándor fiát féltő édesanya vitt elé a határ­ba, ahonnan beüzent az országjáró fiú, hogy olyan ruhában, ami rajta van. nem állhat az apja elé. Az édesanya, a drága Hrúz Maria, a hír hallatára, hogy Sándor várja, futó pillantással körülnézett — jaj, csak az uram ne lás­son semmit —; aztán gyor­san kötényébe törölte a kezét, s már sietett is a ládához. Kikapkodott né­hány ruhadarabot, s rohant Sándor elé ... Este Sándor már a kis szobában járkált, az ajtón

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom