Petőfi Népe, 1969. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
„ Forrás-szemmel’’ MILYEN FÜRCSA, amíg nem volt saját folyóirata megyénknek, más szemmel néztem a szomszédos megye irodalmi fórumát is. Érdekelt, de csak ritkán tudta igazán felcsiholni a képzeletemet. Mindig egy kicsit provinciálisnak éreztem, habár elismertem, egyre szélesedik horizontja. S tetszett formája, jó papíron nyomott változatos kiállítása is. Most, amikor már kénytelen az ember egybevetni, mérlegelgetni, a sajátunkhoz viszonyítgatni — mintha megnőne ennek az „öregebb” szomszédnak a becsülete is előttünk. Csak most látjuk, mennyi érték halmozódik fel benne lapszámról lapszámra, s elképzeljük, micsoda munka van egy-egy gazdagabb hónap termésében. Mint a legutóbbi, a júliusi száméban is. Az irodalmi anyagból — amely néha náluk is soványabb a kelleténél — ezúttal a „Fiatal magyar költők’' című összeállítás emelkedik ki. Huszonhat szerző 38 verse szerepel az összeállításban, valóságos kis antológia, köztük a csehszlovákiai, jugoszláviai és romániai legfiatalabb magyar költők is. A bevezető szó- váteszi, hogy az ifjú költőnemzedék ügye egy kicsit ebek harmincadjára van hagyva, a folyóiratoknál, kiadóknál nehézkes, bátortalan a velük való foglalkozás, nincs önálló fórumuk, mire a Magvető Üj Termés sorozatában megjelenik első köteteik, már jobbára harmincévesek. A szomszédos országokban élő fiatal magyar költők lehetőségei sokkal jobbak, a hasonló korú romániai szerzőknek már saját kötetük van, a Jugoszláviában élőknek pedig külön folyóiratuk. A Magyar Írók Szövetsége ez év augusztusában megrendezi a fiatal magyar írók találkozóját. Mintha ez az összeállítás ennek a találkozónak is az előhangja lenne. A Tiszatáj „örökségünk” rovata ezúttal — születésük kilencvenedik évfordulója alkalmából — Móricz és Móra emlékét idézi érdekes, színvonalas írásokban, melyek közül különösen a „Rózsa Sándor műhelyéből” című írást említem meg, mely a regénynek a folklórral való kapcsolatait veszi bonckés alá, s kimutatja, hogyan gyökerezik sok mondása, kifejezése a „szö- gedi” népnyelvben. KÜLÖN ÖRÖM volt számomra, hogy laptársunk megyénkben könyvrecenziót is közöl. Az Egy marék parázs című versgyűjteményről ad tárgyilagos és meleg barátsággal megrajzolt képet Nemes Gábor. S ki hinné, írigykedéssel kezdi! Ilyenformán: „Ha meggondoljuk, irigylésre méltó Kecskemét helyzete. Irodalmi folyóirattal nem rendelkező vidéki városaink közül (azóta nyilván már induló folyóiratunk híre is eljutott oda — a szerk.) kevés sorakoztathat fel ilyen erős lírikus gárdát. Itt van mindenekelőtt a kötet legmarkánsabb, országosan ismert alakja: Buda Ferenc ... A rég önálló kötetre érett Gál Farkas... a Tűztánc antológiából ismert Goór Imre... s az első kötetét már maga mögött hagyó Hatvani Dániel...” S ha már megyei szemmel vizsgálódunk, hadd említsem meg a Mi van a fiókban? című igen ötletes „kétflekkes" rovatot, ahol az alkotóműhelybe pillanthat be az olvasó. Most Péter László az interjúalany, akiről kiderül, hogy Jánoshalmán született, de már régen igazi szegedivé vált. A Forrás figyelmébe ajánlom a Tiszatáj „Krónika” című rendszeresen megjelenő rovatát, amelyben egyik lapszámtól a másikig röviden beszámolnak minden jelentős kulturális eseményről. Ezzel igen nagy szolgálatot tesz az utókornak, mely így nyomon követheti a fontosabb megmozdulásokat. „FORRÁS-SZEMMEL” — néztem, s rájöttem, nincs okunk szégyenkezésre. Alijuk a versenyt, de ki tudja, bírjuk-e majd szusszal? A szerkesztőkre mindenesetre nagyon nagy munka hárul. S körülményeik is sokkal mostohábbak... Erre is figyelmeztet bennünket a legújabb Tiszatáj. T. P. Szappanos István: Gyász. szerkesztőségi kocsi a kis utca sarkán állt meg. Magda az ölébe vette a magnetofont, és várt egy picit. Keresztes hátrafordult: — Itt menjen be, Magdi, látja ott azt a boltot, ha jól emlékszem, a mellette levő házban lakik a nem. — Köszönöm! — Ügyetlenül szállít ki, mert nehéz volt a magnó és sár is volt, a lábán meg csak köny- nyű cipőt viselt. Mielőtt becsapta az ajtót, visszadugta a fejét a kocsiba. — Lesz szíves megmondani Ácséknak, hogy ha végeztek, jöjjenek be értem. Elég ha megállnak itt a sarkon, én kész leszek akkorra. Persze attól függ, meddig marad majd Ragó elvtárs az édesanyjánál... Keresztes megígérte, hogy szól, s várta, hogy Magda becsapja kocsi ajtaját. A kocsi csak aztán indult el, amikor ő kiért a járdára. Még intett Keresztesnek, • befordult a kis utcába. Mindent pontosan kiszámított. Acsék a hangos kocsival felveszik az avatási ünnepséget, s amíg Ragó ellátogat az édesanyjához, leszedik a kábeleket, s mire jönnek, ő itt régen kész az anya és fia ’találkozásával. E egy fiatalasszony fogadta, meghallgatta, mit akar, aztán megmutatta az ajtót, s maga eltűnt a ház másik végében. Nagy, L-alakú ház volt, Ragó néni az elülső részben lakott, régimódi lilával és arannyal pingált szobában. A komor környezetben a kis fekete ruhás öregasszony elszomorította. Halványan pislogott a villanykörte az árva dróton, mintha restellkedne szétnézni a rideg szobában. A kis vaskályhában égett a tűz és teaforraló állt a tetején. — Aranyoskám, igyon egy kortyot — kérte az öregasszony és piciket lépdelve csészét szedett elő, majd leszűrte a teát. A cukor a nagy ovális asztalon volt, néhány más edénnyel együtt, amiben a vacsora maradéka lehetett. Az asztalterítő felhajtott csücske fedte el az edényeket. A tea jól esett. Nem akart még kérdezősködni, hagyta, hogy magától menjen a beszélgetés, gondolta, egy idő után úgyis kialakul benne, hogy miről kérdezze a nénit a riporthoz. Azt már látta, hogy nem lesz nehéz dolga, a néni igen értelmes és szellemileg frissnek mutatkozott. Nem látszott meg rajta a hetvenkét év. Bár a lábát fájlalta, mondta, hogy nem bír már elmenni sehová, ezért is nem tud ott lenni az avatáson. — Ragó elvtárs pedig örülne. Azt mondta, hogy beteg tetszik lenni, s biztos, hogy nem tud elmenni az avatásra a néni. Tőle tudtam, hogy itthon kell keresnem. A néni szeme felcsillant. — Ügy, hát beszélt vele? Hogy van? Nem viselte meg túlságosan az a külföldi út? Küldött egy lapot, hogy mennyi elfoglaltsága volt ott is ... Nézze ... ! A kredenchez tipegett és az üvegbe tűzött levelezőlapok közül kiemelt egy széles, színes kártyát. Esti felvétel volt, lila ég, rengeteg városi fény, reklám és az autók lámpájának kusza fénycsíkjai. Maguk az autók nem is látszottak, csak a csíkok. ■— Még jó, hogy itt van, kedves, maga biztosan tudja, mik ezek a piros vonalak. Kérdeztem a legkisebbik lányom, meg a vejem, de nem tudták megmondani. A vejem ugyan azt mondja: autók. Dehát hol autók ezek? Ezek valami csíkok, vagy mi... — Csakugyan autók ezek, néni. A reflektorok csíkot húznak. Este nem lehet másként fényképezni, csak ha fél percig is nyitva van a fényképezőgép lencséje. S ennyi idő alatt az autók fényei nem maradnak egy helyben. Csík lesz belőlük, ahogy haladnak előre. Az autók meg nem látszanak, csak a lámpájuk. A néni a szemüveget az orra elé tartotta, és úgy vizsgálta hosszan a képet. Látszott a szemén, hogy próbálja megérteni a fényképezés titkát. Magda moCsontos Gábor: A reflektorok csíkokat húznak... solygott magában és elhatározta, hogy először erről a külföldi lapról fogja kérdezni az öregasszonyt. Apró, töpörödött parasztnénike, akinek a fia magas pozícióba jutott, egy fontos társadalmi szerv elnöke, külföldön forgolódó, diplomata és tudós férfiú ... Hogyan találkozik ebben a kis vidéki házban a régi paraszti időtlenség a legmodernebb világszemléletű és tudású közéleti ember nagyvonalúságával. Ilyen mondatokat kerekítgetett magában, úgy vélte jó lesz összekötő szövegnek, s ha a néni kimondja újra azokat a csodálkozó szavakat, amelyekkel az autók fénycsíkjait illette, kitűnően összejön a riport első része. M íg a néni most magának töltött teát ■— egészen sötét kis löttyöt —, Magda az ölébe vette a magnót és a gombjait babrálta. Aztán visszaült az asztalhoz és középre tette a mikrofont, de nem kapcsolta be, csak előkészítette, hogy majd akkor nyomja le a gombot, amikor benne lesznek a beszélgetésben. A néni szótlanul figyelte a ténykedését. — Nem fog zavarni egyáltalán ... Csak tessék úgy válaszolni, mintha ez a kis masina itt sem lenne. — Természetesen, lelkecském — mosolygott a néni Szarka István: Lélekút Szilágyi mester udvarában konok keményfa-tömbbe zárva, évgyűrűk mélyén bizseregve vártak a küllők, szerszámnyelek. Arrébb, Vas Berci műhelyében felocsúdott a köszörűgép, az üllő halkan belecsendült, amint a napfény megütötte. A lovak heves álmaiban feldübögött az égi hídlás, terhes szél jött a földek felől; minden már az embert kívánta. Az meg nyújtózott hunyorogva, s a körfűrész jajongni kezdett, langyos szagú forgácsot köpött röpködő kések koszorúja, Berci piciny kohója izzott, áldozat-füst szállt a patákból, a vas meggyhúsú karjaiból nedves szerszámfa illata dőlt. S a kasban szürke ekevassal billegett el a gyógyult szekér, mester, gazda tette a dolgát napnyugtáig, mint ezer éve. Kisember, roppant hadaid most milyen lankákon feketéllnek? Tenyeredben a munka égő madarával hol jársz az új közt? Épül lassan az új tulajdon, fölserdül ím szelíd hatalmunk; a lélek verőfényes útján mikor, mikor találkozunk már? és várta a kérdést. De Magda ujja csak tétován simogatta a gombokat, s nem jutott eszébe semmi. Végül a néni felállt és a szekrény aljából egy kis dobozt hozott élő. Faládika volt, mint egy nagyobbfajta cigarettás kazetta, fényképek voltak benne. — Nézze lelkem, mindenütt megtalálja őt... —, s' enyhe kis szomorúsággal hozzátette: — Minden nap nézegetem ... A néni sorra szedte a képeket, Magda egy fekvő guminadrágos képnél elkaccantotta magát: — Nahát, az elnök elvtárs! — Az én kisfiam — mondta a néni — nekem ő nem elnök, vagy miféle, nekem ő csak a kisfiam... — Hát igen — mosolygott Magda meghatódva. T alán egy félóráig is nézték a képeket. Közben kétszer is megnyomta a magnó gombját, de csak suta, és összefüggésbe nem hozható mondatok kerültek fel a szalagra. Egy kicsit elcsüggedt, s arra gondolt, hogy nemsokára vége lesz az avatásnak, jó lenne mégis valami direktebb kérdést feltenni. Vagy várja meg, amíg ideér Ragó és akkor a vele való beszélgetésbe vonja be a mamát? No, azért még próbál valamit... De amikor végre rávette a nénit, hogy hosszabban beszéljen a fiáról, valami megmagyarázhatatlan keserűség lepte meg a mondatokat. „Drága, aranyos fiú volt... Amíg itthon volt is csak a könyveket bújta ... Szegény apja mondta, nem akárki lesz a mi fiunk... Amikor hazajött, hogy beléptesse az apját, akkor is együtt sírt vele, hogy baj, megérti, de muszáj, őmiatta, a hivatala miatt... Kár, hogy olyan nagytermészetű ember volt szegény apja, nem sokáig bírta ki azok közt, akikhez nem vágyakozott...” Efféle félmondatok ragadtak bele, ahogy erősítette, vagy gyengítette a hangerőt. Egy kis csend ereszkedett közéjük, lopva megnézte az óráját és nem értette, hogy miért nem jön még mindig Ragó, aztán megkérdezte: — Mikor volt utoljára itthon? — s hogy a néni nem válaszolt azonnal, még utána tette: — az elnök elvtárs ? — Már a fiamat érti, kedves... Hát bizony, csak húsvétkor tudott... Sok a dolga... De akkor egész nap itthon volt. Akartam, hogy aludjon is itthon, de hát igaza volt, hova tehettük volna a sofőrt. Ezt ugye meg lehet érteni, szűkösen vagyunk ... A rra figyelt fel, hogy tocsogva beállt a hangos kocsi az ablak alá, épp ráesett a fény a függönyeién üvegen át. Magda megnyitotta az ablakot. — Mi van Ács? Mégis akarnak maguk is valami felvételt? — Szinte örült volna, ha anya és fia találkozását a hangos kocsi riportere veszi fel, elment a kedve az egésztől. De Ács csak vigyorgott, amint kidugta fejét a lehúzott ablakon: — Semmi meló, Magduska, jöjjön kocogjunk haza. — Dehát mért? Mi van? — csodálkozott. — Ragó már rég úton van. Nem ér rá ... Na, jöjjön ... ! Magda ólmos karokkal csukta be az ablakot és nem mert megfordulni. A néni szólalt meg előbb: — Ügy, hát nem érkezett... Hallottam, lelkem ... Nem baj ... Hisz annyi a dolga... Majd hazajön karácsonykor ... — Igen, nénikém, biztos sürgős dolga volt — suttogta, míg búcsúzásul megcsókolta az öregasszony arcát. — Sajnálom, igazán sajnálom. — A néni halványan mosolygott: — Én sajnálom, aranyos, mert hisz így a maga dolga nem sikeredett... Szegénykém, pedig mennyit várt, töltötte itt az időt... M agda megfogta az ajtóban a néni kezét, s erősen két tenyere közé szorította. Mosolyt erőltetett az arcára: — De, nénikém, az én munkám így is sikerült. Nem töltöttem itt hiába az időt... Higgye el, egyáltalán nem voltam itt hiába • *-• ,iL- / i.i , ________■ w
