Petőfi Népe, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-01 / 124. szám
HATVANI DÁNIEL: Nyárfaerdők zúgjanak Mennék én is, arcom hogy elöntse krómfények vízesése. Sisteregve hadd zuhanjak acélerdők meséjébe. Nem mozdulok mégsem, fekszem az alföld pipacsos delelőjén. Madár köröz felettem lassúdan, csillagot visz a csőrén, Porlik az űr szikla-meredélye, kársán a mályvavirág, meggyulladtak az évszázadok, szememig csap fel a láng. Harangok szólnak a füstben, félredőlt radar forog. Halljátok? Bőgnek a gulyák, hasukig ér a homok. Tiporják ifjúságom zöldjét, — a láz harmatja széjjelmállott, míg a Tiszára hurkolódtak százezer voltos szivárványok. Vonagló kor — micsoda örvény taszít a Jeges égzengésbe, látomás-lavinát forgácsol szivemből a század kése. Hol vagytok gyermekkori tornyok? — Támaszponttá torlódtok össze. Az egek beton-nyílásán át suhogtok csenddé üs^kösödve. Képernyők falaznak körül orgonaszagú estékben, Geiger—Müller-csövekkel céloznak s hánykódom tüzes pengeélen. Majdan kőzetté merevülve folyók közé kilökve fekszem. Már itt tartanak ölelő ággal cserepes ajkú nyárfák engem. Szőlőkacsok fogják át lábam, a fürtökben zene ragyog. Sugarak szegeznek a földhöz, átjárnak örök évszakok. Fülem mégis a kozmikus síneken: — Hol késik a jövő vonata? Miféle idillből hentereg elő, vagy ideokádja egy űrbéli csata? Hallgat körül a pipacsos alföld, krómfényes jelen tombol a műúton., Zúgjanak fel a nyárfaerdők, ha zokogva arcrabukom. „Mindig előre vörös magyarok...” •• Hazánk sok nagyszerű internacionalista forradalmárt adott a világnak. Közismert, hogy ezrek és ezrek harcoltak a Föld különböző pontjain az elnyomók ellen a szabadságért, fegyverrel a kezükben szálltak síkra a spanyol polgárháborúban, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom oldalán, a cárizmus megdöntéséért. Ezek között a nagyszerű hősök között is megkülönböztetett hely illeti meg a kiskőrösi születésű Ligeti Károlyt, a képzett marxista forradalmárt, s harcos költőt. Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1919. június 2-án, huszonkilenc éves korában végzett vele Omszkban Kol- csak fehérgárdista bandája. A félévszázados jubileum kötelez bennünket, hogy rövid pillantást vessünk Ligeti Károly életútjára, arra a nagyszerű, bár rövid pályára, amely a kiskőrösi Hunyadi utcából az omszki emlékműig ívelt. Apja, a nyolcgyermekes kovácsmester kapcsolatban volt a község haladó gondolkodású iparosaival, akik közül nem egy tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak. 8 3T0H iOME 8 («H8 rOAY HÍXÖ4IW9 KO HÜTET OMCKQÍi 804M8KCTCK8Í IMTOKHOft C°rAHN3AlUW 80EHM1UEHHU& mmamimm sehtesckhm KOMMyHHCTOM KAPOEM mim 4 ŐMf-lSHrt/: . Ligeti Károly-emléktábla a hadifoglyok omszki pártszékházának falán. A kis műhelyben gyakran összejöttek ennek a csoportnak a tagjai és éjszakába nyúló beszélgetéseik során elemezték a nemzetközi helyzetet, s meglehetős magas szinten politizáltak. Hamarosan felfigyelt rájuk a csendőrség, s egy alkalommal, amikor a nyolcéves Károly is jelen volt az összejövetelen, a kakastollasok erőszakkal szétzavarták a gyűlést. A nyiladozó értelmű gyerek — ezt nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk — itt kapta meg azt a szellemi, gondolati indítékot, ami később tudattá, eszmévé érlelődött benne. A nagynövésű, vállas gyerek nemcsak testi erejével, de tudásával, általános tájékozottságával is kitűnt kiskőrösi iskolatársai közül. ,,Hatéves korában Károly öcsém már úgy olvasott, mint a vízfolyás ...” v. emlékszik vissza az idősebb testvér, Ligeti Béla. Olvasási szenvedélye jó talajra talált dr. Borsi Sándorék házi könyvtárában, ahol a kezébe akadt a Kommunista Kiáltvány, s ez a könyv igen nagy hatással volt rá, egyszeriben úgy érezte, hogy megvilágosodott előtte minden. A polgári iskola elvégzése után tovább akart tanulni, de ehhez a család ereje kevésnek bizonyult. Segédmunkásnak ment a fővárosba, a Tavaszmező utcai autó-motorszerelő és karosszéria-részleghez. Még ebben az évben — 1906-ban — tagja lett a Vasas Szakszervezetnek. Tizenhat éves, cikket ír a Népszavának, s elkészül első verse is. Tanulási szándékát azonban nem adta fel. Két év múlva beiratkozik a Nagymező utcai kereskedelmi iskolába, ahonnan hamarosan kizárják ateista nézetei és ifjúmunkás tevékenysége miatt. Ekkor azonban már Darwint és Hegelt olvassa. Nagybecskerekre kerül gimnáziumba, ahol a haladó gondolkodású ifjak vezetője lett, ő szerkesztette a Haladás című kőnyomatos lapot. Érettségi után tisztviselősködik, a háborúban már zászlósként szolgált, s a szerb fronton esett hadifogságba, ahonnan megszökött. Verseiből, egész magatartásából a háborúellenesség hangja szól egyre erőteljesebben: „Az éjszakában Dózsa lelke jár,..” Nem sokkal később ismét hadifogságba kerül, s viszik Oroszországba. Rövid idő alatt jó barátokra, elvtársakra talál, akik elmagyarázzák neki az ország helyzetét, munkát szereznek részére, s ő bekapcsolódik a mozgalomba, hiszen tökéletesen beszéli a nyelvet. Cikkeket ír a Forradalom című újságba, s ezekben leleplezi a háború értelmetlenségét. 1917. május 1-én az ünnepségeken mintegy 30 ezer hadifogoly is részt vesz, s előttük Ligeti Károly tart lángoló beszédet. A Kommunista Kiáltványt és Gorkijt fordítja, amikor az ivanovói hatóságok — megsokallva a hadifogoly forradalmi tevékenységét — letartóztatják, s Omszkba viszik, ahonnan a szökés szinte lehetetlen volt Itt sem tétlenkedik azonban: szervezi társait, felvilágosítja őket, megszervezte a hadifoglyok Vörös Gárdáját, már a forradalom győzelme után 1918-ban. A Vörös Gárda megpróbált kitörni a „hadifogoly városból”, de harcukat leverték az ott még túlerőben levő fehérgárdisták. Hosszú és iszonyú szenvedések következtek, majd a hadbíróság és a siralomház, aztán pedig — a halhatatlanság. „Mert nem adják olcsón a szabadságot az ára könny és mártír-vérfolyam ki érette hull százszor legyen áldott...” Ezt írta utolsó versében a siralomház falára a haj- .f1}'. kovácsmester fia, akinek szobrát hamarosan felállítják Kiskőrösön. Gál Sándor íUwÍGia™ Folyamatos szellemi élet w A Forrás új számáról Veres Péter írja a Forrás szerkesztőjének küldött — a folyóirat új számában közölt — levelében: Jtiagy gond ez, nagyon nagy, már én is többször írtam róla: sok-sok értelmiségi ember — köztük alkotó értelemben is tehetséges — van a városokban, de mindmáig nem sikerült folyamatos szellemi életet létrehozni, jóformán sehol sem.” És főleg azt nem sikerült elérni, írja tovább Veres Péter, hogy az emberek odafigyeljenek a helyi szellemi életre, komolyan vegyék, büszkék legyenek rá. Mi most már, remélhetőleg elértük. Megtettük az első, talán legnehezebb lépéseket. Állandó folyóirata van a megyének, amely címlapjára az „irodalom — művészet — tudomány” hármas jelszavát tűzte. Iránta számosán érdeklődnek már, olvasók is és országos szaktekintélyek, valamint tekintélyes fórumok is. Ami pedig a legbiztatóbb: az érdeklődés indokolt. A Forrás az eddigi jelek szerint nemcsak igyekszik megfelelni a várakozásnak, hanem meg is tud felelni neki. Mindenekelőtt azzal, hogy sajátos arculatot alakított ki kezdettől fogva. Egy új folyóirat számára járhatóbb út volna követni a példákat, utánozni az idősebb testvéreket, a nagy múltú folyóiratokat. A Forrás azonban a saját útját járja, annak a célnak megfelelően, amelyet maga elé tűzött. Különbözik a többitől mind külsőben, mind pedig tartalomban. A megye folyóirata akar lenni, nem pedig egy új folyóirat. Ez az elszántság rokonszenves... Még akkor is, ha az önkéntelen összehasonlítás a többivel esetenként balul üt ki, ha szeretném szebbnek, mutatósabbnak, modernebb törde- lésűnek látni a Forrást, mert itt is, ott is láttunk már jobbat, (örvendetes viszont, hogy a képzőművészeti wsyag. — kiváltképp Gfoór Imre címlapja, Pálfy Gusztáv szobrai, Kátay Mihály zománcai, és egy különlegesség: Buda Ferenc költő önarcképe — változatosabb, színvonalasabb, mint az első számban.) Az új keresésében a szerkesztőknek bizonyára igazuk van. Ha példák után mennének, a kész formák gyorsabb sikert ígérnek, de korlátokat is jelentenek. Ha viszont a maguk útját járják, megőrzik szabadságukat az útkeresésben, a fejlődés irányításában, mindig a legjobb és legújabb megválasztásában. Ennyi általában a Forrás második számáról. El kellett mondani, mert a célkitűzés most már nyilvánvaló, s mert bátorítást érdemel. Tartalmi szempontból még több jót mondhatunk el erről a számról, mint az elsőről. Az irodalmi rovat most színesebb és prózában is gazdagabb, változatosabb. Helyünkből jóformán csak felsorolásra futja, mégis ki kell emelnünk Raffai Sarolta novelláját, amelyben a kitűnő írónő kísérletet tett arra, hogy bármi konkrét tényanyag, jelenünk visszásságai közül válogatott történet nélkül, magát a közéleti hevületet rajzolja meg igen érzékletesen. Friss, jószemű írás Varga Mihály, A büntetés című novellája. Vadász Ferenc regényének Tenyérnyi égbolt címmel közölt részlete után érdeklődéssel várjuk az idén megjelenő művet is. Kitűnő írás továbbá, s joggal sorolható a szépprózához Pap Károlyné visz- szaemlékezése férje, és Illyés Gyula barátságára. Hatvani Dániel három versét az égető társadalmi hiányosságok, egyenlőtlenségek felkutatására vállalkozó, merész témaválasztás, és az ennek megfelelő, szenvedélyes igazságkereső hang teszi a lírai rovat vezető anyagává. A türelmetlenségben rokon Hatvanival Buda Ferenc: Kézirat-fakszimilében közölt epigrammája komor, de harcra kész aggodalom, a fiatal költőket be- vezető néhány sora illúziótlan bizakodás. A többi vers közül Petri Ferenc áttetsző szépségű elégiája a legem- lekezetesebb. Érdekes kísérlet ebben a számban a névtelen fiatalok bemutatása. Négy fiatal költő — Virágh József, Provaznik Géza, Szilágyi Zoltán és Hideg Antal — rokonszenves, néhol megdöbbentő verseit olvashatjuk, valamint egy fiatal grafikus, Vámos Zoltán egyéni, fantáziagazdag képeit láthatjuk ezúttal a rovatban. Várjuk tőlük is, a Forrástól is a folytatást. Jó néhány kiemelkedő írás érdemel említést az irodalmi anyagon kívül is. A Forrás és elődje, a Kiskunság, mindig igen figyelemre méltó volt ebben a tekintetben. S ez örvendetesen mutatja, hogy a megye szellemi élete szerencsés módon éppenséggel nem a művészek, és művészkedők nyüzsgésében, fórumért való tülekedésben merül ki, hanem az alkotó, és gondolkodó értelmiségiek nagyon is érzékenyen együtt élnek a közösség gondjaival, véleményt alkotnak, és szót kérnek, részt vállalnak bennük. Ilyen indíttatású F. Tóth Pál Helyünk az országban című cikke, Kovács Sándor Mégegyeszer a hazai konzerviparról című hozzászólása, Goór Imre Szobrok és várostervezés Kecskeméten című jegyzete. Kovács Győző Fábry Zoltánról, Orosz László Németh Lászlóról, Mezősi Károly Petőfiről írt tanulmányt. Mindhárom cikk a maga nemében kiemelkedő, eredeti írás. A Hazai tükör rovatban Zám Tibor egy pedagógiai kísérlet nyomán kérdőjelezi meg oktatási rendszerünk fogyatékosságát, rendkívül világos okfejtéssel, és meggyőzően mutat rá a hibákra, s próbál kiutat keresni. Jó néhány érdekes és figyelmet érdemlő írást kellene még említenünk, de hely hiányában nem térhetünk ki valamennyire. Az olvasóra bízzuk, hogy kiegészítse véleményünket saját tapasztalataival. Egyébként is várjuk a Forrás eddigi számaira vonatkozó észrevételeiket. Mester László
