Petőfi Népe, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-17 / 137. szám

i. oldal

1969. Június n. kedd

Vita a tsz-demokráciáról

Közös munka— közös felelősség

Szövetkezeti gondok címmel nemrégiben cikksorozatot közöltünk, amelyben — a Hartai Béke Tsz-ben szerzett tapasztalatok alapján — a szövetkezeti demokrácia kérdéseit, a tagság és a vezetők kapcsolatának egyes fogyatékosságait feszegettük. A következőkben folyamatosan helyet adunk a beérkezett hozzászólásoknak. Elsőként Tiboldi János levelét közöljük!

Én is végigolvastam a Hartai Béke Tsz gondjairól íródott cikksorozatot, s ehhez csak azt tenném hozzá, hogy ez a mi gondunk is, és teljes egészében egyet is értek vele. Azt hiszem általában elmondhatjuk, hogy nekünk, hartai kommunistáknak sem mindegy az, hogy a jó hírnévre szert tett gazdaságaink a továbbiakban, mind politikai, mind gazdasági téren hogyan fejlődnek tovább. Az sem lehet közömbös, hogy az elmélyített tsz-gazdai öntudat miként alakul az emberekben. Hogyan jön létre az új embertípus a mi községünkben is, s hogy érvényesül-e, és hogyan a tsz- demokrácia, a közösség iránti szellem milyen színvonalon halad.

■ ■ ■ ■

Nem a hibákon akarok rágódni, inkább azt mondanám, hogy azért, ami a faluban történik, mindanv- nyian felelősek vágyunk. Hiszen tíz évvel ezelőtt is együtt, közös akarattal hívtuk a járás parasztságát a nagyüzemi gazdaságokba. Ha most azt tapasztaljuk, hogy fogyatékosságok vannak valahol, azokat nyilvánvalóan közösen kell megszüntetni. Persze hogy jobb lett volna, ha idejében és mi magunk vesszük észre ezeket a hibákat, és a mi részünkről hangzik el először a figyelmeztető szó, hogy a tsz-demokrácia érvényesülése és alkalmazása tekintetében nincs minden rendben. De úgy jártunk ezzel, mint azok az emberek, akik az erdőben laknak, vagy ott dolgoznak, de

már nem látják a fáktól az erdőt. Azt szokták mondani nekünk és mi is azt tartottuk, hogy Hartán minden jól megy, az emberek jól keresnek, és mindenki vagy legalább is nagy többségük mindennel meg van elégedve. S azt gondoltuk, ha egy párttag a taggyűlésen, vagy tsz-tag a közgyűlésen nem szól hozzá, ez azért van, mert nincs is hozzászólni valója.

Való igaz, ezekkel az emberekkel a hegyet is el lehet hordatni. Ezt így láttuk, és így tartottuk. Figyelmen kívül hagytuk azt, hogy a jó kereset, és a sok pénz nem minden. Nem mentségül, de meg kell azt is említeni, hogy sokszor a nagyobb jövedelemre való törekvés a vezetőséget, és a szakvezetést is hajtotta, űzte, s az idejük túlnyomó részét is erre fordították. Kevesebb idő jutott a tagság öntudatának vizsgálatára és fejlesztésére. Nem akkumulálódott kellőképpen az erkölcsi és a szellemi erő. Ez magával hozta a szövetkezeti demokrácia sorvadását, megszakadt, vagy legalább is gyengült az a lánc, ami a tagságot, és a vezetőséget egy évtizeden át annyira összekötötte. Megromlott az egymás iránti bizalom, és most látjuk csak, hogy milyen veszélyt rejt magában egye- | sek közömbössége. Az a nézet járja, hogy a vezetőség a gazda, a munkáltató,' a tag pedig a munkás, akinek az az egyedüli gondja, hogy a rászabott feladatokat elvégezze, még ha nem is tud az elért eredményekért lelkesedni.

Biztosan rossz a hasonlat, de egyesek úgy vetik fel, hogy a szakvezetők olyan „ispán”, vagy „inté- ző”-félék. Bár nem így van, mégis ezt mondják. Van olyan hang is. hogyha szólni mernek, és bírálják a vezetőséget annak visszavágnak. (Én azonban ezt még a Békénél sem tapasztaltam.) Lehet hogy az ilyesmi finoman történik,

és nincsenek külső tünetei, de akárhogy van, az emberek élete keseredik meg vele.

■ ■ ■ ■

Nyilvánvaló, hogy a tagságnak a maga választotta vezetői után kell menni, mert ha jó úton vezetik a szövetkezetei bizalommal követik őket a tagok is. Ez természetesen nem könnyű dolog. Mert akad olyan is, aki mindenütt és mindenben olyan „demokráciát” keres, ahol neki a saját érdekében mindent szabad. Ilyen emberek is vannak még és azt hiszem még sokáig lesznek is. akik szívesebben beszélnek a jogokról, mint a kötelességekről. Az ilyenek a szövetkezeti demokráciát is a maguk szája íze szerint magyarázzák.

Az érem másik oldala: ugyancsak nehéz ott a helyzet, ahol némelyik vezető a tagság véleményét nem veszi figyelembe, s ha kell, azt erőszakkal is elnyomja. Én úgy látom, hogy ahol a szövetkezeti demokrácia sorvad, ott a párton belüli demokráciával is baj van. A felsőbb vezetésnek is nyilván látnia kell mindezeket, hiszen sokat járnak ide Hartára. Betekintési joguk van mindenbe. Vagy tálán ők sem látták a dolgot?

A közös és helyes nézőpontok kialakítása szempontjából talán hiba az elkülönülés is, ami a községben pártvonalon is megnyilvánul. Javasolnám, hogy a következőkben állítsanak egy függetlenített községi párttitkárt is a munka élére, aki független mindegyik szövetkezettől, s ez fogná össze a község politikai életének, és a négy alapszervezet elvi irányítását is. Jó lenne élénkebbé tenni a patronálási mozgalmat is.

Ismerjük el őszintén: az elnökök és párttitkárok esetenként magukra vannak hagyatva. Lehet, hogy a szakvezetés jobban érti a dolgát, de ez ne jelentse azt, hogy csak a szakmai dolgok uralkodjanak. Vannak még vezetőségi tagok is, akik az elnököt valamiféle ütközőpontnak tartják, s azt mondják, hogy az ész a főmezőgazdászé, a pénzügy a főkönyvelőé, a párttitkárt meg egyesek úgy gondolják, hogy csak azért tartják, hogy félni kelljen tőle. Nagyon rossz munka- megosztás volna ez, ha valóban így lenne. S ha ilyesféle hangulat kialakul, abban egy kicsit mindenki ludas.

Lehetne még sok mindenről szólni, az alattomos irigységről, amely sokszor megmérgezi a levegőt, és nemcsak az egyszerű tagok közé, hanem még a vezetésbe is beszivárog. A tagság magába zárkózik és nem bírálja a vezetőséget, s a vezetőség tagjai sem bírálják egymást, uralkodóvá lesz az, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem, örülök neki, hogy a cikk írója rátapintott az elevenre.

■ ■ ■ ■

Volna még több tennivaló is, de nem megy minden egyszerre. Akkor lehetne teljes gyógyulást várni, ha minden fekélytől megtisztulnánk, de akkor mindnyájunknak bele kellene vágni az elevenbe, ez pedig nehezen megy. összefogással ezeket az apró, de jelentőségében mégis komoly hiányosságokat meg lehet szüntetni. Bízom benne, hegy ebben segíteni fognak bennünket minden vonalon. Jelenleg még nincs olyan egetverő nagy baj, amit ha akarunk ne tudnánk kiküszöbölni. Ehhez megvan az erő. csak összefogás legyen.

Tiboldi János Harta

Félfogadás

Szocialista szerződés

két kiskunhalasi vállalat között

Együttműködés kölcsönös előnyök alapján a vállalat, a népgazdaság és a lakosság javára. Ez a cél vezette- az Épületasztalos- ás Faipari Vállalat Kiskunhalasi Gyárát, valamint a Kiskunhalasi Építőipari Vállalatot, amikor ez évre kapcsolataik szorosabbra fűzésére és kölcsönös megrendeléseik határidő előtti teljesítésére szocialista szerződést kötöttek egymással.

A megállapodás első pontja szerint az asztalos- ipari gyár új műhelycsarnokát az építőipari vállalat 1969. november 30-a helyett — az elektromos szereléssel együtt — augusztus 31-ig átadja. A gyáriak az átvett műhelycsar nokban a termelést úgy szervezik, hogy a régi asztalosüzemet az építők részére szeptember közepéig átadják, akik viszont a

padlózatot október 1-re leaszfaltozzák.

Az Épületasztalosipa’-5 Vállalat Kiskunhalasi Gyára viszont a Kiskunhalasi Építőipari Vállalat által megrendelt ajtókat, ablakokat — többek között az első félévben a kiskőrösi iskola, a második félévben a kiskőrösi diákotthon és 28 OTP-lakás ajtóit, ablakait stb.-t — a megrendeléstől számított hat hét alatt leszállítja.

A két vállalat abban is megállapodott — hogy amennyiben az eddig ismert megrendeléseiken kívül újabb igények merülnek fel, azokra egymást kölcsönösen segítve állapodnak meg. A szocialista szerződés teljesítését — augusztus 20-a és november 7-e alkalmával közösen értékelik.

N. O.

___ Bocsásson meg egy ® pillanatra — fordul felém a tanácstitkár —, odakint néhány ember várakozik rám.

Természetesen „megbocsátok”, hiszen úgyis egy jegyzőkönyvet tanulmányozok, s addig a titkár elvtárs fogadhatja az ügyfeleket, akik ügyes-bajos dolgaikkal bekopogtattak az előszoba ajtaján. De amint a szomszéd szobában elkezdődik a beszélgetés, akaratlanul is szem- és fültanúja leszek, hogyan zajlik le egy ilyen fogadóóra a dunavecsei járás egyik nagyközségében, kik és milyen gondokkal keresik fel a tanácsot. A nyitott ajtón át látom az embereket, hallom a párbeszédet.

— Drága titkár elvtárs. Már ne tessék haragudni, és árulkodónak tartani, de nem bírom tovább nézni, ami a vasút melletti kis erdőben történik. Az én földem ott van a közelben és látom, hogy Z. A. minden nap kihajtja a teheneit, disznait, és a húsz darab birkáját ebbe a fiatal erdőbe, s az állatok letördelik a fákat. Tudom én, hogy sok pénzébe került az a falunak és fáj a lelkem, ha látom, hogy tönkre megy ez a kis erdő.

Ősz hajú, szemüveges bácsi mondja a fenti szavakat, s látszik az arcán, hogy sokáig töprengett: bejöjjön-e a tanácsházára?

— Nagyon köszönjük Józsi bácsi. Z. A.-val úgyis akarunk beszélni más, hasonló ügyben. Az erdő valóban sokba került és kár volna érte, ha tönkremenne.

A lig, hogy a bácsi tá- ” vozik, feldúlt arcú házaspár jelenik meg. Nem fiatalok már, s mint később kiderül, három nagy gyerekük van.

— Azért jöttünk a titkár elvtárshoz, hogy tanácsot kérjünk. El akarunk válni és a vagyont kétfelé osztani. Kell-e ehhez hatósági tanú?

— Hát ez bizony szomorú dolog! — töpreng a titkár, s vizsgálódva figyeli a két embert. — Meggondolták ezt eléggé? — fordul feléjük. A férfi nem válaBefejeződött a spárgaszezon

Az ország spárgatermésének nagyobb részéit a kecskeméti MÉK-telepre szállítják minden esztendőben Az idén 71 vagonnal vettek át az elsősorban külföldön kedvelt csemegéből. Ennek mintegy felét a megye mező- gazdasági nagyüzemeiben termelték. A termelőszövetkezetek egyre inkább megkedvelik ezt a növényt Képünkön ötletes házi szerkesztésű berendezés válogatja a spárgát.

Itt már az utolsó szállítmányt csomagolják. Hatvanki- lenc vagonnal szállítottak exportra a felvásárolt meny- nyiségből nagyobb részt a nyugati államokba. Hazai fogyasztásra kevés került mivel nálunk még kevésbé népszerű. (Pásztor Zoltán felvételei.)

szol, csak kalapját szorongatja, pislog. Az asszony annál inkább belelendül a beszédbe, s villámló pillantásokat vet a férjére.

— Tessék elképzelni. Huszonhárom évet éltünk együtt örökös pofozkodásban. Mert nem tudja otthagyni a kártyát, meg a bort, s ha részegen hazajön, veri a családot. Én már nem bírom tovább, majd megleszünk a gyerekekkel ...

— Kérem, ehhez nem kell hatósági tanú. Elég, ha az osztozkodáshoz odahívják a két szomszédot. Én persze azt javaslom, hogy béküljenek ki, márcsak a gyerekek érdekében is. Nem kis idő az a huszonhárom év, hát megéri maguknak? — kérdezi a tanácstitkár, s mély csend a válasz.

— Én nem tudok mást mondani, ha megjavul, közöttünk a helye — folytatja az asszony, a férj hozzáteszi: — Majd meglátjuk ...! S kimennek a szobából.

Á m máris halk kopog- ^ tatás hallatszik és egy idős asszony lép be.

— Tessék elképzelni — fordul a tanácstitkárhoz—,

hogy meggyűlt a bajom azzal a nővel. Tavaly novemberben engedtem be a szőlőben levő házikóba azzal a kikötéssel, hogy március végén kiköltözik onnan. És még a mai napig sem tudtam kitenni, pedig szükségem volna az épületre.

— Sajnos kérem, a tanács ebben nem tehet semmit. Önök megállapodtak, beengedte az asszonyt a présházba, tehát nem önkényesen költözött oda. Mi nem lakoltathatjuk ki.

— De kérem szépen, ott még házszám sincs, az illető nem is jelentkezett be. Én nem gondoltam, hogy így becsap engem.

— Nem tudok mást mondani. Tessék a járásbítv- ságboz fordulni, a felmondás érvényességének a megállapítása végett.

Mikor ez az ügyfél is elmegy, a tanácstitkár visz- szajön a szobába:

— Így telnek napjaink. Mindenféle problémával itt kötnek ki az emberek, s mi megadjuk a kellő felvilágosítást, tájékozta|juk őket mit lehet tenni, hová kell fordulni az ügyben. Ezt tudják is választópolgáraink, s bizalommal fordulnak hozzánk.