Petőfi Népe, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-04 / 100. szám
A z utcák sötétek vol** tak és néptelenek. De ezt csak jóval később vette észre. Botorkált, céltalanul. Nem érdekelte az idő. A zajokat figyelte, a szomszéd, forgalmasabb utcákról átszüremlő motorberregést. Aztán az ablakokat. Felnézett minden emeletre. Ha fény látott, meg is állt. Néha megszédült, ha sokáig bámészkodott, a nyak meggémberedett. Ilyenkor dühös lett. De a magány már régóta nem bántotta. Régebben, egy-két évvel ezelőtt még szerette volna, ha az emberek leülnek az asztala mellé, talán még egy fröccsöt is hozatott volna nekik, de most már nem bánta, ha állnak, s az se fájt neki, hogy egész este nincs hogzá egyetlen szavuk. Utoljára akkor próbálkozott az emberekkel, mikor kiadták a munkakönyvét. Akkor úgy érezte szétpattan a melle, ha nem mondhatja el, hogy igenis ő ütött először, sőt: egyedül csak ő ütött, mert az a másik, az a senki, az még a karját sem emelte feL Csak állt, nézett, s vitatkozni se próbált, tagadni se, csak azt ismételgette, hogy rossz a gép, mondta ő hónapokkal előbb, nagyon rossz, ócskavasnak való. És amikor belevágott a pofájába, fel se hördült, csak megsimogatta olajos kezével az ütés helyét, s valami olyasmit mormogott, hogy „lám-lám, mi mindent elbír a mi szocializmusunk”. És neki ettől az agyára futott a vér, attól a szótól, hogy szocializmus, vagy talán még inkább attól, hogy ez a senki, aki minden vasárnap misét hallgat, azt meri mondani, hogy a mi szocializmusunk. Újra ütött, de már nem tenyérrel, nem bizony, az ilyent nem simogatni kell, törjön a csonja, fröcscsenjen a nyála, ha kell, dögöljön meg, de ne mondja, hogy a „mi szocializmusunk”, semmit se mondjon, azt pedig egyáltalán ne, hogy rossz a gép. A Heisenger úr gépe talán jobb volt? Akkor lehetett dolgozni? Akkor lehetett csodát művelni? Most nem lehet? Most elég a pof ázás? Nyolcvan százalékot csinál hetek óta, miatta van hátralékban a műhely, s akkor nyafog, szidja a gépet? — Először csak ütött, de hogy az a senkiházi ellenkezés nélkül összerogyott, bele is rúgott, másodszorra azonban megbicsaklott a lába, s akkor eszébe jutott, milyen jó lenne ha itt lehetne a régi csizmája, abban nem kellene óvatoskodnia, az bírja. Ezt szerette volna elmondani az embereknek/ meg azt, amit a bíróságon belefojtottak. Mert a csend és fülledtség majd szétfeszítette a tárgyalótermet; Pár méterre állt a bíró asztala előtt, de semmit se látott az arcából. Néha megfeszítette az izmait, koncentrálni akart egész testével, de nem tudta elűzni magától a felismerést, hogy fél ettől az embertől. És a csendtől is, amely újra meg újra felzúgott a fülében a bíró szavai után. — Megértette a vádat? — Igen. — Tehát bűnösnek érzi magát? — Nem... mondta, és el kellett harapnia a szót, mert majdnem kicsúszott a száján, hogy „elvtárs”. Kissé oldalra fordult, végignézett a zsúfolt padsorok felett, az arcokon, akik eljöttek, hogy tanúskodjanak ellene, és az idegeneken, akik úgy bámulták, mintha ismernék, s akkor még egyszer azt mondta: — Nem, bíró úr. Egyáltalán nem. Néhányan morogni kezdtek a háta mögött. Kissé feléjük fordult: — A földosztásnál sem éreztem ilyesmit, és akkor sem, amikor azt mondták, kergessük el a gyárosokat ... és ötvenkettőben se... Vagy csak akkor kellettem? ... Megfeledkezett az ügyészről, az őrökről, a tanúkról, úgy érezte, most még mindent meg lehetne változtatni, mindenkit meg lehetne győzni, de a bíró arca egyszer csak eltakarta előle a termet, s a hangja, bár alig hallattszott, valamit felfakasztott benne, amitől egyszerre elment a kedve, hogy bármit is mondjon. — Ez egészen más dolog. A becsület nem bérlet. Nem évekre szól. Minden nap meg kell váltani. Magának is. Mindenkinek... Az nem fájt neki, hogy „bűnösnek” találták, kesergés nélkül lehúzta volna a három hónapot, ha egyetlen szemvillanás azt mondta volna, hogy jól van, te a mi emberünk vagy, nem érdekes ez a ceremónia: számítunk rád. De az arcok nem mondtak semmit, porcelánból volt minden arc, és ismerőst sem látott a hivatalos emberek között, mikor elvezették; senkit a régiek közül; és hiába kezdte el újra meg újra, hogy ki volt ő, mit köszönhet neki a proletárdiktatúra, leintették, hogy nem ide tartozik. Mikor kijött, első útja a gyárba vitt. Mert végiggondolta odabent százszor is a dolgot: százszor és százféleképpen, de az eszébe sem jutott, hogy az igazgató komolyan gondolja az ő áthelyezését Ismerte a szokásokat, megért néhány hasonló esetet. Úgy számított, hogy más üzemrészbe helyezik, esetleg ideiglenesen csak csoportvezetői helyre, persze a régi bérrel. Jó kedve volt és erősnek érezte a karjait, még dúdolt és úgy lépkedett, mint régen, Néhány kilót fogyott ugyan a három hónap alatt, a nyakán vette észre, mert bár végig begombolta az ingét, nem érezte az ingnyak megszokott, egyenruhára emlékeztet' szorítását. Arra a szemét emberre se haragudott, most nem bár a börtönben néhányszor, szórakozásból végiggondolta, mi is lenne ha úgy lehetne, mint akkoriban. A Seres Sándor: Sikátor. haverok is eszébe jutottak, a százprőbás, kemény emberek, akikről mostanában olyan keveset hall. Még Bódoggal találkozik a legtöbbet, gépkocsivezető lett, s egész nap a városban furikázik. Olyanról is tud, aki most is szolgál, de ezek neki semmit sem jelentenek, az igaziak, a legkeményebbek, akikkel annyi mindenen keresztül ment és annyi mindent próbált, nincsenek sehol. Határozott volt és jókedvű. A gyárudvaron előre köszönt az embereknek. Mosolygott. Tudta, hogy megbámulják, összesúgnak a háta mögött. Egyenesen ment, keményen, mint a díszszemlén. Tervekkel volt tele, ötletekkel és — emlékekkel... A titkárság ajtaja előtt megtorpant, megigazította magán a ruhát, s aztán kopogtatás nélkül belépett. A titkárnő szája elé kapta a kezét. — Ácsai elvtárs? — Bent van... — mutatott a titkárnő zavartan a párnázott ajtó felé. — Nagyszerű. — Mindjárt szólok. — Nem kell. Az idegeneket szokás bejelenteni — mondta, s félretolta az útból. Most vette csak észre, milyen hatalmas az igazgató szobája. Egy zöld színű, furcsán-puha szőnyegen kellett végigmennie. Az igazgató háttal állt neki, egy iratszekrény előtt, s csak akkor fordult meg, mikor közvetlen melléje ért. Arca merev volt, s erről eszébe jutott a bírósági tárgyalás, és a porcelánképű idegenek. Érezte, hogy megfeszül valami a torkában, de nem akarta, hogy rossz kedve legyen. — Szervusz — mondta könnyedén. — Szervusz, Ácsai elvtárs. Az igazgató bólintott — Letelt? Idegen volt a hangja is. — Igen, ez az első utam... — Jól van. Ülj le. A kényelmes fotelek megzavarták. Állni vala" hogy jobban szeretett. Szemtől szembe. Az igazgató hangja is más lett. Csendes volt, szelíd, de más, mint ahogy ő elképzelte. — Mi a terved velem? — Majd megbeszéljük. — Ezért jöttem. — Természetesen rajtad múlik. — Hogy érted ezt? — Az emberek nem szeretnek. Mindent el kell követned ... — Eddig is ezt tettem! — De most másképpen. Egészen másképpen. Vagy tényleg nem érted? Ügy nem lehet. Nem szabad... — És persze most nehezebb is, hisz már nem csak ők függnek majd tőled, hanem te is tőlük. Akik együtt dolgoznak, azok nincsenek egymás nélkül. — Hová akarsz küldeni? — A szegecselőbe. „v — De hisz ott Bécs elvtárs a csoportvezető.. .fe i Az igazgató letette a kezében tartott iratokat. — Igen. — És én ...? — Te szegecselő leszel. Ma már nem emlékszik, lehet, hogy káromkodott. Az is lehet, hogy ganénak nevezte az igazgatót. Minden lehet. Bevágta maga mögött az ajtót, s bár minden dühe és megaláztatása benne volt ebben a görcsös rándulásban, az nem csattant: felfogta a hangot a súlyos kárpitozás. Ezt szerette volna elmondani az embereknek, akkor, két éve. ült az asztalnál, bámulta a színes műanyaglapot, s bár nem érezte a bor ízét, prcek alatt kiürített egy hétdecist. Már esteledett, egyre többen jöttek. Zajok vették körül. Poharak ütődtek egymáshoz, gyufa sercent, szavak botlottak egymásba. Valaki megérintette a karját. — Bocsánat. Szabad leülni? Felemelte a fejét. — Hogyne. Tessék. Telepedjen csak le. Szerette volna átfogni ennek az embernek a vállát, akiről semmit sem tudott, bár zavaróan ismerősnek találta az arcát, maga mellé akarta húzni a székét, tölteni a poharába, s mesélni neki, elmondani mindent, mindent, mindent. — Tessék. Üljön csak le ... Az ember azonban arrább húzódott, még a szokásos köszönetét sem morogta eL Arca fehér volt, s neki megint a bíróság jutott az eszébe, s bár tudta, hogy ez mindennél nagyobb hülyeség, úgy érezte, hogy ez az ember volt a bíró. Most már nem bántja a magány. Mióta megvette a kocsit, nincs szüksége arra, hogy hallgassák, s arra se, hogy szóljanak hozzá. És az sem érdekli, hogy milyen munkát kell végeznie. Végigbotorkált a szűk, üres utcán, nézte a gyér fényű villanyokat, s arra gondolt, hogy ma egy kicsit többet ivott a szokottnál. Talán lassabban is ezért ment, ezért bámészkodott ilyen ráérősen: ismerte magát, tulta, hogy mire végigér ezen a nyomorult sikátoron, mindennek el kell múlnia: a szédülésnek is, a bizonytalanságnak is, és az emlékeknek is ... A kocsit minden este a keresztutcában hagyta. Sok italmérés volt a városban, olyan is, mely elé elegánsan beállhatott volna a kocsival, de csak idejött, maga sem tudta miért; lezárta az ajtókat, s mikor eljött a záróra, végigbotorkált a sötét sikátoron. Az autót mindennél jobban szerette, és nemcsak azért, mert mindene ráment: lakás, bútorok; szigetnek érezte, ahol azt gondolhatta mindenkiről, amit akart, mert ha becsapta maga után az ajtót, kintrekedt minden, amit gyűlölt a világból. Mikor az utca végére ért, már nem érdekelték a fények. Most érezte csak, milyen nehezek a lábai. Egyedül volt. A sarkon megállt, körülnézett. Az utcák sötétek voltak és néptelenek. Egészen néptelenek. Most vette csak észre. És ekkor meglátta az árnyakat. Négyfelől jöttek. Megdermedt, figyelte, amint közelednek. Keze megszokott mozdulattal farzsebébe csúszott, de eszébe jutott, hogy hiába, nincs értelme. A kocsihoz szaladt, benyomta az önindítót. Hatalmas lendülettel indult, kifordult a mellékutcából, végigszáguldott a városon, s nem nézett hátra. Tudta, hogy az árnyakat nem lehet elhagyni. Lábát nem vette le a gázról. Néha azt hitte, a sebesség feloldja benne ezeket az évek óta tartó megmagyarázhatatlan görcsöket. Fülében zúgott a szél. Már a szerpentinen járt, de nem lassított. A kanyargó útról látni lehetett a várost, a színes neonfényeket és a toronydarukat. A daruk csúcsán villanyok égtek, s üstökösként úsztak az égen, amint fordult a gém. De ő csak az utat nézte. A fehér korlátokat, melyekről tudta, hogy húszméteres szakadék lapul mögöttük. És a lábát nem vette le a gázról. Akkor sem, amikor látta, hogy a reflektorok fehér csóvája megakad a korlát oszlopain. Keze ugyan megrándult, görcsösen a kormányhoz tapadt, de ekkor eszébe jutott, hogy eddig még sohasem érzett szánalmat, akkor se, ha roppantak a csontok, s ettől elernyedtek az ujjai és megnyugodott. * A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán dicséretben részesített novella. CSANÁDY JÁNOS: VASUTAK Vasutak a tömör szobában átcsattogják a könnyű csendet, a mozdulatlan sejtfalak síneken száguldva pihennek a vaskerék, akár a forgó olajos csontba ágyazottan, egészségesen szárnyralobban. váltó csattog, madár kiált, sas kering a tömör szobában, törökhoni hegyek felett, s nyújtózkodnak Szibériában vörösfenyők és tűhegyek — a világ minden moccanása e sínekben rezget ezüstben — egy űrhajó repül amottan. s kéken lebeg a Föld a füstben. Karai László : Az öröm megült a vállamon kék volt ezüst szárnyakkal ékes és csőrében hordozta a mosoly olajágát. A szobrok leléptek talapzatukról, bukfencet vetett a fény az utcaköveken és kacagott és kacagott. Tenyerünket csókolták az akácok aranytallérai és tudtuk hogy a Felelősség oltára előtt térdelünk kézenfogva.
