Petőfi Népe, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
IPODI\LQ/l/l T i estileg-lelkileg fáradt volt, behúzódott hát a Warszawa hátsó ülésének sarkába. Nem gondolt semmire. A negyven-negyvenöt perc, amíg a járás székhelyére érnek, a teljes kikapcsolódásra kell. Pihentetésnek. A fővárosban hajszos volt a hete, s e szombati irodalmi estre való készülődése, a háromórás szereplése minden maradék energiáját felemésztette. Hiszen ha hazáig vinné a művelődési ház autója! De nem, arra nincs keret, írta meghívójában a fiatal igazgató, s ezért telefonon úgy egyeztek meg, hogy autót csak a járási székhelytől a 40 kilométerre eső tanyai iskoláig és onnan vissza kap. A kétszer olyan messzire fekvő Budapesttől, illetve addig, a saját kocsiján teszi meg az utat... A Trabant ott várja a városka parkírozó helyén. A kimerültségtől vajon képes lesz-e vezetni? Nem alszik-e el a volán mellett az éjszakánként is nagy forgalmú műúton, amelyen nemrég is hárman lelték halálukat, mert egy tehensofőrt elnyomott az álom? ... Ráadásul nincs is valami nagy gyakorlata a vezetésben, hiszen három hónapja tudta megvenni a kiskocsit, akkor kapta meg, a jogosítványt is. Ügy érezte, kikapcsolódásának a szándéka eredménnyel jár, sikerül a szükséges mértékben kipihennie magát. Egy kis séta még a friss levegőn a járási székhely ilyenkor kihalt központjában, egy cigaretta, s hazáig senkit sem veszélyeztet a Trabantjával. Ennek tudatában pillanatok alatt félálomba bármelyik íróra. Az irodalmi esten a kíváncsiságukat akarták kielégíteni. Tehát önzésből mentek el... De csak jutott volna bajba arrafelé, mint idegen, nem tudom, segítették-e volna! Az író felfogta a szavak, mondatok értelmét, de képtelen volt visszavágni. Tudta, ha folytatná a vitát, az agyát ismét elzsibbasztó kimerültségtől csak dadogna. — Ajánlok valamit — mondta lassan, tagolva. — Folytassuk a vitát máskor. Most rettenetesen fáradt vagyok. sönd lelft közöttük. Egymástól széthajolva gubbasztottak az ülés két sarkában Az író agyában azonban éledni kezdtek a gondolatok. Az elidegenedésről. Arról, amit a szomszédja mondott. Cáfoló érvek és helyeslés viaskodott benne... Nem buta ez a fiatalember. Bár kevés lehet még az . élettapasztalata ... Jobban ismeri viszont e környék lakóit nyilván, mint ő... Illetve, ő nem is ismeri. A vidéket csak általában ismeri... Már úgy is alig. Mostanában legfeljebb havonta kétszer tud elutazni valahová. Fél napra, egy estére... Bezzeg a fővárost..., azt ismeri !... S ott mi van az elidegenedéssel ?!... Egyszer látta, egy ember összeesett az utcán, s vagy tucatnyian csak nézték bávatagon... Vele is, ...igen..., vele is törődik valaki? Kit bánt az, hogy szerkesztőségben, mások írásainak az adjusztálásával kell megkeresnie a kenyerét, ahelyett, hogy regényeket, novellákat írna..., irodalmat művelne?! Ahogy ifjú korában remélte .., Az első lépései pedig biztatóak voltak. Ki segítette, hogy a következőket is megtegye? Mire a várpsba értek, magában igazat adott az igazgatónak... És gyűlölni kezdte, amiért elvette tőle az irodalmi est sikerének örömét. Idegennek, ellenségnek érezte, s alig várta, hogy a város központjában búcsút vegyen tőle... Aztán ráerőltette magát, hogy ne gondoljon a témára. Arra kellett koncentrálnia, erőt gyűjtenie, hogy baj nélkül hazaautózhasson. Körülsétálta a kihalt teret, mélyeket szippantott a cigaretta füstjéből az éles levegőből. Tíz perc múlva alkalmasnak érezte magát a vezetésre. merült. A művelődési ház igazgatója azonban nem hagyta békén. Igaz, nem vette észre, hogy az író elbóbiskolt mellette. Tele volt a fiatalember keserűséggel. Azért Is, mert az egyetem után nem nagyobb városban kapott állást, nemkülönben azért, mert az utóbbi időben többször megbírálták a felettesei. Azt mondták: A hatalmas tanyavilág lakóinak a művelődésével is törődjék. Azért is hívta meg az írót, hogy lássák: Megszívlelte a fejmosást. Bár nem volt ínyére a vendéggel kiutazni az isten hátamögötti tanyaközpontba, s most, éjféltájban, a kanyargó dűlőutakon hazabócorogni vele. Idegen volt számára mindez, amit csak önmagának vallott meg. Valamilyen formában kikívánkozott azonban belőle kiábrándultsága, s az elidegenedésről kezdett beszélni. Korábban mintha divat lett volna ezzel a problémával foglalkozni, több cikk, tanulmányféle megjelent róla a különböző lapokban, folyóiratokban, s ő mindegyiket elolvasta. Ám csak az maradt meg benne, hogy az emberek egyre jobban eltávolodnak egymástól, nem érdeklik, nem segítik egymást, idegenek mások bajával szemben. Az ellenvéleményt, a cáfoló magyarázatokat nem emésztette meg a fiatal igazgató. __ Itt, vidéken is, csak önmagukkal törődnek az emberek — mondta. Az író kezdetben félálmosan csak ráhümmögött a nálánál legalább húsz évvel fiatalabb útitársa érvelésére. Ahogy abból egyre elkeseredettebben áradt azonban a szó, válaszolt végül is: — Nincs igaza, barátom. A mai irodalmi est élő cáfolata a vidékiek elidegenedésének. Magam sem hittem volna, hogy százötvenen eljönnek abba a tanyai iskolába. Az egyik asszonyról például megtudtam a tanítótól, hogy hét kilométerre lakik, a sáros dűlőutakon kerékpáron jött el az estre. S még többen tettek meg oda-vissza nyolc-tíz kilométert. Illetve tesznek, minthogy most gyalogolnak, bicikliznek hazafelé. — Persze, mert még sohasem járt náluk író —vágott vissza a fiatalember. — Ezek szerint az író kívül esik az elidegenedés és egyéb társadalmi problémák körén? Csodabogár az író, akit látni, hallani kell? Akihez nem lehet idegennek lenni? Így érti?... Legyünk őszinték. Talán elfogadnám kijelentését, ha személyemben valamelyik élvonalbeli, neves író látogatott volna el hozzájuk. De ön is tudja, hogy én mindössze két könyvet írtam, a másodikat is tíz éve. Egy-két barátomon kívül már kevesen emlékeznek rájuk, ön is azért engem hívott meg, mert az egyik művem szerepel a kommunista mártírokról írtak listáján, s a nevesebb szerzőket már máshová meghívták. Most a forradalmak évfordulóinak időszaka tett, hogy úgymondjam, aktuálissá ... Egyébként, amióta szerkesztő vagyok, kilenc éve, újságcikket is vajmi keveset írtam. Nincs rá időm. Ezt természetesen csak azért mondom, hogy bizonyítsam, itt, a tanyavilágban, senki nem ismeri a nevem, még a tanító is alig, tehát idegen vagyok errefelé. S mégis, mennyien eljöttek barátsággal. Segíteni nekem. A megjelenésükkel. Mert a toll munkásának a nyilvánosság segítséget is jelent, ösztönzést, biztatást. Erezte az író, hogy okfejtése egy bizonyos célzatossággal nem helytelen, de a témával kapcsolatban támadható réseket hagyott az igazgatónak. Akkor vette észre, amikor már elhangzottak a szavai. Hiába, a fáradtság gátolja a riposztozásban! — Egyszerűen arról van szó, kérem — támadott amaz —, hogy a kíváncsiság vitte el őket... Beszélhetek őszintén? — Csak az őszinte szót szeretem. — Ne haragudjék, de ha egy kardnyelő jött volna el, arra is egpen úgy kíváncsiak, mint önre. Mini Beült a kocsiba. Kihúzta a szívatót, indított, gázt adott A Trabant azonban nem indult. A műveletet megismételte még vagy háro mszor, s közben eszébe jutott, hogy ha sokszor nyaggatja az önindítót, kimerül az akkumulátor. Körülbelül ennyiből állt a műszaki tudománya. Meg abból, hogy a gyertyákat ki tudta tisztítani. Több semmi. A vizsgán azzal engedték át, hogy még egyetlen autó sem okozott bajt a közúti forgalomban ha nem vett részt benne. Majd elsajátítja a műszaki ismereteket, ha egyszer rákényszerül. Tudta, szerkesztői mivoltának köszönhette az elnézést — s most íme, itt a következménye... Á neonlámpák fényében kipucolta a gyertyákat, ismét indított, s megint semmi. Kiszállt a kocsiból. A toronyóra fél egyet mutatott, egyre jobban hűvösödni kezdett, s az író kétségbe volt esve. Még soha nem érezte magát ennyire tanácstalannak... Igen, jutott eszébe: Idegennek! Város nem volt számára még ennyire idegen. Senki ismerőse, akihez segítségért fordulhatna. Egyetlen járókelő sem a téren, sem a teret szegélyező járdán ... Szállodában éjszakázzon, s másnap keressen szerelőt? Vasárnap?... Megint felnyitotta a motorház fedelét, s inkább csak idegessége levezetéseképpen, meg valami halvány reménnyel megbabrált mindent, amiről tudta, hogy nem lesz rosszabb, ha hozzányúl. Ekkor vette észre, hogy a tér sarkáról rendőr figyeli ... Lecsapta a fedelet, indítózott, ismét hasztalan — s észrevette, hogy komótosan elindult feléje az egyenruhás ember... Kiszállt a kocsiból, állva fogadta a rend harminc év körüli őrét. — Jó lenne ismerni a műszaki dolgokat, ugye, elvtárs? — mondta-kérdezte kedélyesen, semmiképp sem feddőn. — No, mással is előfordult már ilyesmi... Megengedi, hogy segítsek? A Trabanthoz nem értek ugyan, de motor hajtja ezt is. Néhány perc múlva megállapította: „Szárazak a gyertyák. Nem folyik az üzemanyag. Valószínűleg eldugult a vezeték.” Az író reménykedve leste, tud-e valami megoldást, s miközben tanakodtak, egyikük sem vette észre, hogy egy munkás formájú fiatalember közeledik hozzájuk. Fekete műbőrlemberdzsek volt rajta, két keze a nadrágzsebébe dugva. A sarkon túli étteremben volt, megivott egy kisüveg sört, s hazafelé igyekezvén felfigyelt a két ember ügyködésére. — Segíthetek? — kérdezte tőlük. — Bár Trabanthoz még nem nyúltam, de van egy motorbiciklim... A rendőr tájékoztatta „diagnózisáról”. — A vízzsákot megnézte? — kérdezte az írótól a fiatalember. v — Az mi? — Itt van a tartály alatt... Zárja el a benzincsapot! Az író engedelmeskedett. A fiatalember pedig lecsavarta a vízzsákot, „ez meg tele van homokkal”, ki tisztogatta, visszacsavarta, s rászólt az íróra: „Indítson!” A motor egyből beindult. Az író odavolt az örömtől. Kiugrott a kocsiból, s megkérdezte: Mivel tartozók? — Ugyan, hogy képzeli! — „Legalább ezt az ötvenest...” — tartotta markában a bankót, amelyet még a kocsiban észrevétlenül kivett a pénztárcájából. — Csak nem képzeli! — mondta indignálódva a fiatalember. — Bármelyikünkkel előfordulhat ilyesmi. Hogy valakinek a segítségére szorulunk. — Köszönöm, nagyon köszönöm —, s mindkettőjükkel leparolázott az író. Még hozzátette: — Jó lecke volt ez nekem! A rendőr és a fiatalember az idegen autós műszaki ismereteinek hiányosságára gondolt. Egyikük sem tudta, hogy az írónak egészen más jutott az eszébe. Baranyi Ferenc: Üzenet a földekről Aratni kell. Az élete,t csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Évszázadok keserve bennünk lassan enged. Lelkünk sokára lesz szabad? Nem számít. Vágni kell a rendet. Aratni kell. Vad jégeső leselkedik a jó vetésre, viharral is megvív a nép, arany kévére hull a vére. Aratni kell. Nem hajt az úr, csupán jótékony ősi ösztön, amíg földből jön a kenyér, veríték is szakad a földön. Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Urak, papok kezében volt soká az ostor, nekünk csupán silány ocsú maradt a csont-törő robotból. Aratni kell. Ha pár konok paraszt kaszáját harcra fente: az ostorát féltő erő csomós vérünket hígra verte. Aratni kell. Jaj, volt idő — nem is túl rég — mikor az eszme nevében néhány vámszedő termésünk legjavát leszedte. Aratni kell. Ma még a gond nem kevesebb, de a törődés megsimogat, mint nyári szél, ha beleborzong is az önzés. Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Konok fiú a messzi kék mezőkre mentél, a hold is sarló alakú — tudd, hogy mit ér a jól kifent él. Aratni kell. A harcodat nem értjük, csak szorongva nézzük, de tudjuk majd, hogy te üzensz, mikor szívünkre messzi fény süt. Aratni kell. Sugarakat nem álmodott a pincegádor, lásd meg a pince-sorsokat a tündöklések távolából. Aratni kell. Ha visszatérsz, sarlónak hozd le majd a holdat, s a csillagok közt se feledd fiú, hogy közülünk való vagy. Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, min a bennünk növő szabadság. Tarján István j Bozso János két rajza.
