Petőfi Népe, 1969. április (24. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-04 / 78. szám

TAVASZVÁRÁS

(Mohácsi Regös Ferenc rajza)

Hatvani Dániel:

Szederinda

Eső kéne-, füstös-lángos lelkem hogyha hűtené; falevélen száll a város kék cukorhegyek felé.

Kristály-mezőn dérrel vert út újjaim közt tekereg, tenyeremből a nap elfut, nyögnek csillag-tengelyek.

Gyökér-lábon erdő billeg át a fürtös ég alatt, narancs-felhőben keringnek olló-csőrű madarak.

Mire megzörren a nappal föl-lejáró kosara, garabonciás vonattal vígan vágtatok haza.

De az évek fonnyadóban tűnnek réz-lombokon át.

Úsznak mennyei folyóban fehér kutya-koponyák.

Árokparton elterültem, fű-álommá olvadok; esthajnali fény-sűrűben szederinda kanyarog.

Finály Olga:

Munkáslány

Izmos, akárcsak a sok fiatal munkásfiú, kikkel Együtt dolgozik ő, jöjjön a tél vagy a nyár.

Szőke hajára bukik minden fény, s tétova szellő Játszik gondtalanul bőre sötét aranyán.

Hogyha nevet, menekül minden gond, oszlik a felhő, Kék szeme kékjétől kékül a nagy, magas ég.

Hogyha dalol, nagy házak köztcpuszták szele vágtat, Ámul a kő; fiatal fecske repülni tanul.

Nem fáradt sohasem, s mi a bánat, a baj s a betegség, ;

Hírből ismeri csak. Érzi, az élet övé.

S mégis néha piciny felhő szürkül szeme tükrén,

S szívében suta vágy bontja sziromlevelét.

Látja, a réti virág mily gyenge, parányi, törékeny, Mily gyámoltalan és védelemért remegő.

Csókolgatja a Nap, széltől meg a barna hegy oldal Védi, s a hajnali hűs harmat üdíti tövét.

S álmaiban nem erős ő sem, gyengébb a virágnál,

És gyámoltalan és védelemért remegő.

KARAI LÁSZLÓ:

Vers a kalászról

Szélben, esőben, zivatarban valami furcsa, ősi balzsam védi a kalászt, a magot.

Volt, hogy a búzát bomba tépte, varjak szálltak a zöld vetésre és minden gyökér jajgatott.

Hideglelősen, fogvacogva halál hajolt a gyönge rozsra mint gyermek arcára a láz.

De júliusra szőke, sárga szemekkel nevetett a nyárra millió, milliárd kalász.

Törékeny száron drága élet újraéledt, s az emberé lett a reménység és a kenyér.

Piros cipó és szőke zsemle — úgy simultok a tenyerembe, mint egy baráti, hű tenyér.

DARÁZS ENDRE:

Katonagyerek

Csupa föld volt, meg csupa sár,

Meg csupa fegyver és alaktalansága Elriasztotta a kisdedeket. De csak addig,

Amíg dalt nem kezdett, olyat, amiből már csal < Félsorokat tudott,

mert könnyű elfeledni a Földrésznyi csaták zajában. Hogy nem lőttek Többet, hogy a béke első napja volt, kisfiú Lett megint, csupa föld és sár, csupa fegyver És mégiscsak kisgyerek, aki megtalálta első Játszótársait, mintha háború nem is lett volna.

BOROSS ELEMÉR:

Párbeszéd a vízben

S

zaunázik a szél is. Végigfut a Balaton hűs hullámain, aztán elszáguld ide, megmártózik az istenáldotta források hévizében, így ingázik többször is, térül, fordul, majd fújtatva, de fáradhatatlanul körbe-körbe járja a meleg torkú tavat.

Mint ez a nem is nagyon erős, sőt inkább sovány, aszténiás, nem öreg, de nem is fiatal férfi, aki mintha le akarná körözni a faleveleket kergető forgószelet — járja, járja hol egyenletes, hol legyorsuló tempóban, széles karívvel tolva szét maga előtt a szurokszínű vizet, megszámlálhatatlan köreit.

A lépcsőn kuporogva, előírt óvatosan csak szívszélig húzva magamra a forró víz takaróját, odakiáltok a vakmerő rekordernek:

— Nem lesz kicsit sok. bátyám?

Felém fordítja fejét. Meghökkenek. Az arc ellentmond a fraternizáló megszólításnak. Jóval fiatalabb- nak látszik, mint én. De úgy látszik nem sértődött meg. Viszakiált:

— Még egy kör.

Nézni is rossz, de ő leússza ezt a kört is. Aztán pár méterre a lejárati lépcsőtől lefékez, úgy szuszog, mint egy lerobbant motor. Főtt rák az arca. Nyúlni akarok a kezéért, rámszól:

— Kösz. Nem kell. Csak egyedül.

Elkapja a korlátot, előbb odahúzza, majd feltornászó sza magát mellén a lépcsőre. Hátranyúl, most látom, partszélre tett két mankó az övé. És most látom, ahogy a sűrű víz megemeli, az egyik lába térd alatt csonkolt Tekintete elkapja részvétpillantásomat:

— Jó vágású gyerek vagyok, igaz?

Zavartan elhajtom magam elől a vizet. És ezt a témát is:

— Ismerjük egymást?

— Én tudom, hogy maga kicsoda. No, semmi rejtély. Tegnap, amikor a kabinosnő bekáltott magáért megnéztem magamnak.

— Nocsak. És kereste a copfot, a gitárt a hátamon? — Nem hiszem, hogy az én korosztályomat is csak ezek a Leventék... De tudja mit. Bár minket is ezek a leventék oktattak volna. Ha meg nem sértem, valami iskolát azért én is jártam. És a nagybetűket is ismerem. Tehát újságot is olvasok.

— Melyiket?

Értetlenül néz rám. Mintha azt kérdeztem volna, határon vagy lóvasúton jött ide a fürdőhelyre.

— Többet is, ha nem haragszik. A Népszabadságot ide is utánam küldik.

M

ár készültem valami engesztelő magyarázatra, de pillanatnyi feszült szünet után. megszólalt. És a hangját mélyről hozta fel, mint a mellre szívott dohányfüstöt:

— Mondja kérem. Maga ugye kommunista? Ránéztem. Mit akarhat ez az ember? A legegyszerűbb, ha megkérdem:

— Ha az vagyok... akkor mi van?

— Akkor elmondok magának egy történetet. Ha akarja, megírja, ha akarja nem. De mindenesetre tanulhat belőle.

A téma az utcán hever, tudjuk. Csak le kell hajolni érte, sőt, ahogy Heltai mondta, még a vészkorszakban: csak le kell ülni érte. De nem szeretjük, ha a témát az utcáról behozza, felkínálja valaki. Pontosabban, én nem szeretem. De most, a puhatestű tóban ázva, a bársonykezű szél simogatásától jókedvre hangolva, felcsigázott a magabiztos mondat: „Mindenesetre tanulhat belőle.”

De hogy ne tartson sokáig a párbaj, elővágást alkalmaztam:

— És mit tanulhatok belőle?

— Hát azt... hogy a kommunistákat szereti az isten. Kikerekedett szemmel bámultam rá:

— Most néz maga, igaz? Ne meséljem?

— Sőt. Nagyon érdekel.

Csonka lábát simogatva, kezdte:

— Ügy mondom sorban, ahogy maguk szokták írni. 1944 novemberében, a nap talán nem is fontos, vagy

dehogyis nem, nagyonis fontos november tizenhetedikén, este nyolc óra felé megzörgette valaki Kovács asztalosmester ablakát. Ne cifrázzuk, mondjuk ki mingyárt, az a valaki egy bújkáló kommunista volt. Persze, maga most azt kérdezi, hogy hívták ezt a fickót. Ha azt mondom magának, Kőrös Antal, mond ez magának valamit? Semmit. Nem volt ő nagy szám. No, menjünk tovább.

Megvonaglott az arca, lábához kapott Nem tudom, az emlék, vagy a reuma nyilallott-e bele.

— Tudja maga mi az egy bújkáló kommunista? Hát persze, maga ne tudná. De így ... ahogy ez történt.., Ez az ember, ez a Kőrös Antal, úgyszólván hason csúszott el a földszintes házig, amelyben Kovács asztalos műhelye, lakása volt Az ő háza. Régi kis családi ház a Ferencvárosban. Kőrös egy büntetőszázadtól szökött meg és ott bújt, közel az asztalos mester házához, egy szenespincében. De akkor este rátörtek erre a házra a nyilasok, Kőrös Antal kimászott az ablakon, a nyilasok a zajra odalőttek egy sorozatot és a lábát eltalálták. De a házban zsidókat is kerestek. Kőrössel már nem törődtek, benyomultak az udvarra. Kőrös ezalatt

egérutat nyert

__elfutott a sötében. Futott? Vánszorg

ott. Érti? Úgyszólván hasoncsúszva vánszorgott.

É

szrevétlenül nézem a víz alatt libegő lábcsonkot, kezdem összefogni a fonalat — Várjunk, várjunk. Kőrös Antal és Kovács még segédkorukban sokáig laktak közös kvártélyban. Aztán az egyik ment erre, a másik. arra. Egyiknek így sikerült, a másiknak úgy. Kőrös is megnősült, Kovács is ... Kőrös gyárba került, a mozgalomba... Kovács egy francstadti jólmenő műhelybe, családi házba. A többit már sejtheti. Szétvitte a két barátot a szél. Meg a másfajta igyekezet Néha évekig alig látták egymást. Tudja, hogy van az. A nagyvárosban két kerület is messze van egymástól, hát még így... Kőrös, az újpesti komcsi meg Kovács, a francstadti asztalos ... Negyvennégy októberében ezen a környéken grasszált a legtöbb zöld inges... hiszen tudja.

— Amikor Kőrös megszökött a századától, még semmi baja nem volt a lábának ... sőt... ő volt a futár a csoportjában ,.. hanem aztán bekergették az elhagyott szenespincébe... aztán mikor kimerészkedett... meglátta régi barátja, Kovács asztalos cégtábláját... Elfulladt a hangja:

— Tudja, nem könnyű erre emlékezni. Sokáig tipró- dott Kőrös, hogy bekéredzkedik a barátjához. De nem. Még akkor se akart, amikor már az utolsó kenyérhajat is elrágta. Hanem aztán... amikor kifüstölték a pincéből... amikor meglőtték a lábát... nem tehetett mást... odakúszott a régi barát házához... felnyúlt ... és megzörgette az ablakot.

— A türelmetlen zörgetésre Kovács kinyitotta az ablakot... és nem nyitott ajtó. Nem. Hasztalan ri_ mánkodott Kőrös, a régi barátságra emlékeztetve... vérző lábára hivatkozva... sőt... épp a vérző lába miatt mondott nemet... Még ő könyörgőtt a barátjának, menjen tovább, keressen egy kötözőhelyet, mert a vérnyomok elvezetik a házhoz a nyilasokat, és akkor. .. neki beteg felesége van ... a gyerekei nyugalma ... Szóval hitvány volt, gyáva.

— Egy szomszéd akadt rá Kőrösre, hajnalban. Bevitte magához, orvost is kerített, de ekkor már üszkö- södtek a sebek, segíteni nem lehetett, csak amputálással. Még így is nagy szó, hogy megmaradt az élete. Most már érti? Dehogy is érti. Egészen másképp van. Kovács azt hitte, Kőrös most majd benyújtja a számlát a csúfságáért, amit vele tett ez a Kovács. A csonka lábáért.

Fölnevetett. Furcsa, különös zengése volt ennek a nevetésnek:

— Ugyan kérem. Kőrös örült, hogy megtalálta a családját, az embereit. De Kovács nem így. Nem így. Kovács félt a számlától, menekült, felkapott egy vonatra, azaz csak kapott volna, ha meg nem csúszik. A vonat kereke leszelte a lábát.

Felágaskodott. Féllábon egyensúlyozva, amely szinte táncmozdulatnak hatott, folytait:

— És tudja melyiket? A jobb lábát. Véletlenül épp a jobb lábát. És véletlenül pont ugyanazon a helyen.

Mankóját felemelte, mint egy zászlórudat:

— Maga hisz a véletlenben? Én nem. De hát akkor mi ez? Én most újra mondom magának, amiért maga engem ki fog nevetni. Tudja mi ez? Ez az, hogy a kommunistákat szereti az isten. És ha mégis leírja ezt a témát, ne röstellje, írhatja nagy I-vel is az Istent. De nézd csak, már egy órája beszélgetünk, és én még be se mutatkoztam ... Kovács vagyok.

Mankóit beigazítva, felhimbálta magát a lépcsőn, majd megkönnyebblüten búcsút intve, eltávozott.

F

elnéztem az égre. Ahogy szokták mondani, Isten látja telkemet, nem is mosolyogtam azon, amit Kovács, az asztalos mondott.