Petőfi Népe, 1969. április (24. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-20 / 89. szám
I Tóth Menyhért fehérsége A Rákóczi sor valamivel kívül esik a Miske határát jelző táblán. Harmadik háza alacsony, fehérfalú. Tetszhalott, tél végi mivoltukban is látható, hogy az udvaron úgy burjánzottak a vadfüvek, ahogy vegetatív bölcsességüknek kedve tellett. A nyikorgó ajtajú szobácskát hatalmas, sohasemvolt lila állat gomolygó látványa tölti be, egy kicsiny ember tűnődik előtte. Lassan megfordul. Remetesovány, szinte nem is test, sérülések nyomai rajta mindenütt. Hunyorgó szemű, angyali mosolyú faunarcát vörösesszőke fénnyel lengi körül garabonciás üstöké. Ö Tóth Menyhért, az egyik legnagyobb élő magyar festő. A témával való küzdelem révületéből hosszú másodpercek múlva riad föl. Hirtelen rádöbben, vendégek jöttek, mentegetőzve kocog a hideg vaskályhához: — Sokszor megfeledkezem a fűtésről, ha dolgozom. Mindig megfeledkezett minden másról, ha dolgozott. Egész életében dolgozott. Hamarjában nem emlékszik rá, mikor végezte a főiskolát, a lexikonból tudom meg, hogy 1935-ben. Kedvelt tanítványa volt a modernség hazai apostolának, Vaszary Jánosnak, aztán hátat fordítva a szalonok, zsűrik körüli tolon- gásnk, hazajött Miskére. Kertjében paprikát kapált, majoránnát gondozott, szerszámokat, festéket, vásznat vett az árán. — A pálya választja az embert, nem én választottam. Ha valakinek feltétlenül olajat kell keresnie, nem állhat meg ott, ameddig szép kényelmesen lefúrhat, nem érheti be köldöklangyosító vízzel. A pénze után futkosó, hirét-becsét cicomázgató művész Pató Pál módjára elsenyved. Belső konfliktusaim bogoz- gatása helyett is inkább azt kérdeztem magamtól: Mit adok az embereknek? Senkiéhez sem hasonlító piktúrát adott, a kalocsai hímzések tüzes virágait megőrző és elfelejtő látomásokat, átitatva a tisztaságra törő szellem sugaraival, a regék mérhetetlenül lebegő és a kozmosz kiszámítható magasságába emelve. Hogy kezdődik az ilyen út? Hihetelenül sok kép van a házban. Egy valamikori ólajtót vonszol elő a kemence mögül, még 1942-ben kente értékének ezerszeresére az ecset: Vadvizek. Nyüzsgő hínárdzsungel, pokolmocsár, barnászöld, akár az akkor dühöngő háború egyenruhái. — A szenvedő ember patrónája legyen a művészet, mint a gótika és a reneszánsz szűzanyái. A bűzös marhaistálló előtt tearózsák nyílnak: ebben a mindent jóra fordító képességében kell a természetet — nem másolni — újrateremteni, a gondolatok, szenvedélyek, álmok oldószerében füröszteni az optikai formákat. Arató: elszánt indulatú kaszasuhintásától szinte reszket a levegő, az acéledzés színeiben parázsló mellkast majd szétrobbantja a bordák feszülése. Paprikafűzők: sápadt mosolyú sereg, ajándékozó mozdulataival, mintha a szíve vérét fűzné fonálra. Békelángok: emberarcú tűznyelvek, vagy tűztestű emberek égre lobogó, diadalmas kórusa. — A dolgokat mentesíteni kell melléktermékeiktől, hogy találkozhassunk igazi mivoltukkal, amely azonban nem azonos kifőzött csontvázukkal. Ha emberséggel nem ruházom föl az igazságot, fabatkát sem ér, az emberség plusz az igazsághoz. Az utóbbi évtized festményei mind fehér alaptónu- súak. „Európaiak közt az egyetlen fehér” — mondta róla tréfás tisztelettel egy művésztársa. De micsoda tengernyi sípú orgonája a fehér skálának, nagy erejű megszólaltatója a többi színnek. — Az én fehérem a szintézis, a humánum és az aktivitás eredménye, egyben szimbóluma. A szinme- zőkre osztott korong gyorsan forgatva fehér, a fehér fényt szivárványszínekre bontja a prizma. Az ártatlanság, a béke jele vagy a gyászé. A nagy mindensé- get egybetartó sugárzás színe, A fehér izzás a legfo- kozottabb izzás, nekem a kifejezések kifejezése, a legvilágosabb világosság... Tulajdonképpen már régen nem nekünk mondja heves, rapszodikusan kanyargó, de éles logikájú, magnetofon nélkül alig-alig visszaadható mondatait. Búcsúköszönésünk éppúgy megrebbenti, mint érkezésünk. — Tudjátok, hogy Kecskemét az ország legvilágosabb városa? Mostanában sokfelé járok, Pestre, Sopronba, nyáron Tokajba, nem bírom sokáig. Én vagyok a miskei Anteusz. Itt nem kutyulok el, ez a falucska a gyökere mindennek. Hallgatagon ülünk barátommal a kocsiban. Nem szólunk róla, mennyire összeszorította torkunkat ennek az egyhelyben zarándokló Csontvárynak a sorsa, boldogan vállalt hosszú magánya, szegénysége. Arról sem, milyen jólesően lazítja a szorítást az elmúlt években elért csöndes, de nagyon határozott sikereinek tudata: Rendszeresen szerepelt a rangos vásárhelyi tárlatokon. Egy kóbor angol műgyűjtő vagy harminc képet vásárolt tőle egyszerre. (Ezt azóta is bánja: „Nem lett volna szabad kiengednem képeket a hazámból.”) Nagy feltűnést keltett eredetisége az 1966-os pozsonyi triennálén. A zsűri neki ítélte a tavalyi Bács megyei pályázat I. díját. (Igaz, hogy nem kapta meg, mert a rejtélyes okokból elmaradt téli tárlattal együtt a pályadíjak is elmaradtak.) Gazdagon kárpótolta viszont, hogy a festőjével szeretettel büszkélkedő Miske kiállítást rendezett neki tavaly, ami olyan terjedelmű, olyan elismerő méltatást kapott a Képzőművész Szövetség folyóiratának legutóbbi számában, amihez fogható — érthetően — még nem jutott Bács megyei művésznek, április 8-án pedig Budapesten nyílt meg önálló tárlata. Azt sem tesszük szóvá, hogy legfőbb ideje lenne az idén gyűjteményes tárlatot rendezni a 65 éves mester műveiből Kecskeméten. Hallgatunk. Az élmény után az élménytadó szemével látunk még egy darabig, az ő nézőpontjából pedig mindez föl sem tűnik. Szabó János ABAJ: Kazah legény vallomása Te szép leány, köszöntelek, mint sorsomat, szerelmemet Nézd: napom könnyes, bánatos. Nézd: itt az életem, tied. A legszebb vagy. Száz éven át hozzád foghatót szem nem lát. Csak teutánad vágyom én, tőled ragyog fel a világ. Lehet, hogy vén koldus leszek, de az utam más nem lehet, éjjel mint lázálmot látlak, szívem színültig telt veled. Sem ellenség, sem gyűlölet, sem más asszony, ki rám nevet, szívemben nem olthatja el hőn lángoló szépségedet. Ö jönne bár oly pillanat, hogy érinthetném ajkadat, míg illatával elbócUt kemény kebled, befont hajad. Hideg pillantásod alatt meglátnám forró vágyadat, s mámoromban megérteném: hozzád hasonló nem akad. Lényeddel el nem telhetem, ha végigsiklom testeden, a szenvedélytől elhalok —i s tebenned tűz gyűl, szertelen. Enyém vagy már... a jurta szűk.,. De mégsem! Nem vagyunk együtt. Ám én sólyommadár vagyok, és rád találok mindenütt. Nem vagy te gonosz, kapzsi nő, de büszke vagy és vakmerő, s egyre drágább vagy szívemnek, amint repül a gyors idő. Bár találkoznánk mielébb! Madárkám, hadd szálljak feléd! Hadd nézzem, hozzád tapadva, szemednek izzó éjjelét. Radó György fordítása Abaj, Kunanbaj fia (1845—1904), az új kazah irodalom megalapozója, költő és zeneszerző volt. Mint hűbéres nagyúr fia, gondos nevelésben részesült, s az orosz irodalom hatása alatt a forradalmi demokrácia eszméi hatották át. ö tette modernné az ősi kazah költészetet azáltal, hogy új témákat, fotmákat, műfajokat honosiioti meg. Szerelmes versét, mely hangjában és versformájában a keleties kazah sajátosságokat matatja, a kazah kulturális napok alkalmából közöljük. Antalfy István: Homokba rajzolt jelek Hiába ültem ki a dombtetőre, az utakat mind elfújta a szél. Nem vigasztalt a nyári temető se, minden égett a nap tüzeinéL Homokba rajzolt jelek elmosódtak, de virágcsokrot cserélt valaki, a halál útján elindult a holnap, s a szemekben a nap sugarai. BTtztr/lGyula: . ,, Jókedvű magyar irodalom IRODALMUNK külföldi ismerői túlságosan komornak, sötét színezetűnek, sorskérdéseken tépelődőnek, tragikusnak tartják azt a fő vonulatot, amely a magyar irodalmat jelenti Balassától egészen napjainkig. Ez a vélemény egyáltalán nem alaptalan, tisztában vagyunk vele magunk is, annak ellenére, hogy tudjuk: vannak igen vidám alkotások, kacagtató regények, versek, színjátékok stb. A lényeg, a gerinc azonban valóban eléggé drámai képet mutat. Aki ismeri a magyar nép történetét, ezen. nem csodálkozik. Néhány sikertelen szabadságharc, felkelés, forradalom után és előtt mindig az elnyomás, a kiszolgáltatottság, a gyarmati sorsban tartott ország és nép sorsa volt a mienk. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy akik ezt a komor irodalmat „csinálták”, maguk savanyú, az életnek csupán az árnyoldalára figyelő emberek voltak, tíisztray Gyulának nemrégiben megjelent könyve, a Jókedvű magyar irodalom éppen ezt akarja bizonyítani. Talán nem is a bizonyítás a célja a szerzőnek, hanem az, hogy egynéhány igen jóízű, csattanós anekdotával, tréfával a másik oldalát is bemutassa azoknak az embereknek, akiket ma már mint klasszikusokat, nagyokat, vagy jelentőseket tart számon az irodalomtörténet. A könyv tehát afféle anekdotagyűjtemény írókkal, kritikusokkal, költőkkel és más „szakmabeliekkel” megesett furcsa históriák összesítője. Nemcsak szórakozás = bár annak is fejedelmi —, hanem ismeretszerzés szempontjából is igen hasznos a kiadvány. Kétségtelen, hogy nem teljes a gyűjtemény, hiszen ki tudná összeszedni mindazt az anekdotát, ami több évszázad mélyében hangzott el, vagy olyan helyen csattant, ahol nem hallgatózott éppen valaki, aki feljegyezte, hitelesen tovább mondta volna. HIBA ÉS VÉTEK volna szemére vetni Bisztray Gyula professzornak, hogy egyik-másik nagy írónkról, költőnkről csupán egy-két jóízű történetet mesél el. Talán azért van ez, mert a könyvben levőkön kívüliek már közismertek, olvasás közben az ember érzi és tudja például Petőfinél, hogy ez csak vele történhetett meg. Mikszáthnál, a nagy palócnál ugyancsak tudjuk, hogy ez annyira mikszáthi, mint a regényei. Kétely tehát nem marad bennünk, mert a hitelesség levegőjét árasztják a történetek. A Jókedvű magyar irodalmat a szerző kibővítette a huszadik századot tárgyaló fejezetet követően még eggyel. Nevezetesen azzal, amelyben az írók, költők, és az étel, ital, dohány „kapcsolatáról” beszél. Szó van ebben még a pénzről, a kártyáról és az írói párbajokról is. Köztudott, milyen sértődékeny emberek az írók, művészek. Apró szúrások miatt gyakran került sor közöttük duellumra. így került például szembe Gyulai Pál és Tóth Kálmán. Közbevetőleg megjegyezve: Gyulai rendkívül kis termetű ember volt. Egy alkalommal társaságban ugratták ezért, s ő elhárítván az élcelődéseket így szólt: — Ugyan, láthattok nálam kisebbet is! A sarokban eddig csendesen meghúzódó Deák Ferenc nem kevés iróniával most megszólalt: — De nem ingyen! Bisztray Gyula az általában tréfás véget ért írói párbajok után elégtételt ad a fűzfapoétáknak: részletesen ismerteti egy-egy nevezetesebb fűzfapoéta életútját, mint például Hazafi Verái Jánosét, Hódvízparti Cserei-Berei Farkas Andrásét, Honfi Keresztessy Pálét stb. Kik voltak ezek az emberek, akikről néhány szót már Ráth Végh István Az emberi butaság története című munkájában is olvashatunk, de csak kuriózumképpen? Bisztray nem szánakozva, nem is lenézően, hanem úgy beszél róluk, mint megszállottakról. Köny- nyű válaszolni a kérdésre, hogy kik voltak, ha egykét sort idézünk némelyiktől. Hazafi Verái például így írt: Hej csókom-fittyom Katalin asszony... Voj- tina Mátyás, aki Bernáth Gazsinak volt a „szárnysegéde”, s akit Arany tett halhatatlanná híres két versében, csupán egyetlen „költeménnyel” vonult a Parnasszusra. íme: „Egy kis halál nem tesz semmit, őseinknek szintúgy volt...” TERMÉSZETESEN ezeket a „vadpoétákat” nem lehet komolyan venni, de — amint a könyv címe is mutatja — nem is az volt a szerző célja, hogy filozófiai gondolatokat ébresszen az olvasóban, hanem hogy kulturáltan szórakoztasson, nevettessen, s ezáltal is jobban megismertesse velünk irodalmunk klasszikusait, a körülöttük forgolód.ókat és a velük megesett tréfákat, az ő szájukból elhangzott ugratásokat, él- ceket. A könyv 14 ezer példányban jelent meg a Gondolat. Kiadónál. Gál Farkas
