Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-28 / 72. szám
1969. március 28. péntek S. oldal az olvasásról Időhiány és korszerűség Lengyel lap filmművészetünkről ZYCIE WARSZAWY Erőteljesen, szépén es magyarosan IRTA: STANISLAW GRZELECKI Van egy kérdés, amit az olvasásról lapunkban indított vita nem érintett. Az időhiány. Olvassunk? De mikor? Nem egy Ismerősöm panaszkodott, hogy valóságos szenvedélye az olvasás, és szenvedélyévé vált a könyvvásárlás. Egyszerűen nem tud ellenállni a csábításnak, hogy megvegye azokat a könyveket, amelyek érdeklik, de arra már nincs ideje, hogy el is olvassa valamennyit. Több száz kötetes házikönyvtárak díszítik a lakásokat így, félig olvasottam Maid ha nyugdíjas leszek! — sóhajtozik az ember, amikor már alig fér a könyvtől. Aztán ráébred, hogy hiába reménykedik. évek kellenének ahhoz, hogy elolvassa mindazt. amit szeretett volna elolvasni. amikor megvette. De időközben új művek jelennek meg, ú.i csábításnak lesz kitéve, s ami egyszer olvasatlanul maradt, könnyen lehet, hogy sohasem kerül már kézbe. Nem csak olvasni kellene tehát megtanítani az iskolában. hanem válogatni is, gazdálkodni az idővel. Erre pedig nem a legjobb példa a jelenlegi tananyag, amely helyenként mintha túlságosan is az illendőségre és a kegyeletre tekintene az ökonómia helyett. A rohanó tempót jelzi a kisregények megjelenése. A mai író nem számíthat arra, hogy oldalak százain bandukol végig kényelmesen a kedvéért az olvasó. Röviden kénytelen írni. Eev művel hamarabb „végzünk”. de nő. hihetetlenül gyorsan nő a művek száma. Tehát ismét csak válogatni vagyunk kénytelenek közöttük. Ez nehéz feladat. Nagyon tudatos olvasónak kell lenni hozzá. Az idővel vívott harcban születtek meg az olyan módszerek is. mint például a gyorsolvasás. Ma még csak próbálkozások folynak. Nem tudni, valóban jjárható út-e az olvasás fel- gyorsítása. A magam részéről egyelőre igencsak taA virslit igazán nem azért említettem, mert most jön a bukméker iroda, hiszen összetalálkozásuk csupán a véletlen műve. Az iroda falán színes plakátok virítottak. Különböző versenyekről adtak hírt. Középen egy feszes tomporú, kitűnő állású ló képe díszlett. Igazán rejtély, hogyan tudnak ilyen jó lovakból olyan rossz virslit csinálni. A helyiséget pult osztotta ketté. A pult belső oldalán négy tisztviselő szorgoskodott. — Melyik futamra óhajt fogadni, uram? — kérdezte készségesen az egyik, amint odaálltam. Mondtam neki, hogy én nem lóversenyezni, hanem teázni szeretnék, magyarokkal. Erre' se szó, se beszéd, a távolabb ülő idősebb tisztviselőre mordult, aki odajött hozzám, és megkérdezte: — Mit óhajt, uram? Ennek is megmondtam, máskodom. Aligha lehet megérteni egy művet, ha végigszáguldott az ember rajta, nem beszélve arról, hogy az ilyen sietség közben kimaradunk az olvasás örömeiből. (Közbevetőleg: kérdés az is. hogy folyton romló szemünk meg tud-e birkózni az ilyen feladattal?) Tériünk vissza azonban végül is a vitához, amelynek egy lényeges pontjáról, mint kívülálló, mint olvasó, úgy hiszem nyíltabban szólhatok. A pedagógusok érthető módon csak óvatosan bírálták a tananyagot. Volt aki kijelentette, hogy a tananyag adott, azon nem lehet változtatni: javítani a módszereken kellene. Ez azonban — ma már egészen világos — nem igaz. A tananyag rossz. Túlméretezett, túl sok felesleges ballasztot tartalmaz. Gyökeresen meg kellene reformálni, magyarán: alaposan ki kellene gyomlálni. A szakigazgatás azonban nem enged a negyven- nyolcból. Pedig emlékezhetnének azokra a vitákra, amelyek régebben a hazai közoktatásban a görög, majd a latin eltörléséről folytak. Művelt ember nem lehet meg nélkülük — mondták akkoriban. S íme, ma egyiket sem tanítják iskoláinkban, pontosabban szólva: már a latin sem kötelező. Kár érte? Persze, hogy kár. De semmiféle szükség- szerű újítás nem érhető el áldozatok nélkül. Mérhetetlenül sok az úi ismeret. Az ember befogadóképességének viszont korlátái vannak. Választanunk kell: vagy csak a nélkülözhetetlent tartjuk meg a régiből, vagy pedig leküzdhetetlen feladatok elé állítjuk a fiatalságot, abban a korban, amikor egyszer s mindenkorra el lehet őket rontani, túl lehet terhelni, tönkretenni fogékonyságukat. Ez nemcsak a magyartanításra vonatkozik, hanem az egész jelenlegi iskolai oktatásra. Ma már a tudóshogy teázni szeretnék. Az illető rögtön magyarra fordította a szót: — Vitéz alsónánási Ná- nássy Tódor vezérkari ezredes vagyok — és a kezét nyújtotta. — Szervusz, kedves öcsém! Lekezeltünk. — Ha szabadna megkérdeznem még egyszer: kihez van szerencsém? — szóltam ismét. — Vitéz alsónánási Ná- nássy Tódor vezérkari ezredes, a Magyar Nemzetmentők Bajtársi körének amerikai főigazgatója vagyok. Kissé meglepődtem, hiszen én a bukméker iroda tisztviselőjének néztem az illetőt, nem pedig főigazgatónak. De hát, gondoltam, szégyelli előttem, hogy olyan kis ember, és felvág egy kicsit. Istenem, emberek vagyunk. — Nánássy úr, szeretnék elmenni arra a teára ... — közöltem kívánságomat. — Fiam, nem tudom, ki vagy — mondta az öregúr, klubtól a szülői értekezletekig mindenütt szóba kerül ez a probléma. Az oktatásügy egyelőre nem enged. De nem lehet mesz- sze az idő. amikor bekövetkezik a nagy rostálás. Milyen mulatságos elképzelni, hogy úgy négyezer évvel azelőtt Babilonban ugyanígy védték a su- mér nyelvet az írástudók, amely akkor már holt nyelv volt. Mindenki az akkádot beszélte, de a vallásos szövegeket és más műveket továbbra is sumér nyelven írták. Ám már nekik is rendszerezniük kellett a régi szövegeket a tanítványok számára. Rendszerezni azt is jelenti, hogy a kevésbé lényegeset kihagyni. Ez bizonyára súlyos gondokat okozott akkoriban a „közoktatásnak”. S hogy csodálkoztak volna, ha azt mondják nekik, hogy abból az irodalomból, amit oly nagy becsben tartanak, későbbi korokban még csak a nyelv ismerete sem marad meg. Tessék csak elképzelni! Egymillió esztendő múlva tudja-e majd bárki is a világon, hogy ki volt Vörösmarty Mihály, vagy Móricz Zsigmond? Ma ez úgy hangzik, mint a szentség- törés. Pedig nem az. csupán intés azoknak, akik egy betűt sem mernek elhagyni abból, amit apáik és ők maguk tanultak egykor az iskolában. Nem számítunk arra, hogy a lapunkban zajló vita azonnali változást hozhat De fontosnak tartjuk mégis, mert úgy hisszük, s reméljük, hogy a vita tovább gyűrűzik az úgynevezett szakmai berkekben is. arra inti az illetékeseket hogy szembenézzenek a tényekkel, és megpróbáljanak segíteni. Ugyanakkor — s ez nem kevésbé fontos következmény volna — maguk a tanárok is bátorítást kapnak arra. hogy önállóbban és eredményesebben dolgozzanak. — de szeretettel látunk sorainkban. És kérlek, szólíts méltóságos úrnak. Nálunk még él a régi magyar katonaeszmény. Mi még nem feledkeztünk meg a hagyományok ápolásáról. Ez a biztosítéka annak, hogy hazatérve azonnal átvehes- sük majd az ügyek irányítását. — Értem, méltóságos úr. Önnél kaphatok jegyet? Az öreg bólintott, de még most sem vette el kezemből az ötdollárost. Arról érdeklődött, hogy milyen katonai rendfokozatom van. — A tizedes! rangban le- ledzem — mondtam, hogy vicces legyek. Hiszen egyébként is oly humoros volt az egész Nánássy már közelebb lehetett a hatvanhoz, mint az ötven hez, viszont legalább hetvenötnek látszott. És ő volt az első ember életemben, akit méltóságos úrnak kellett szólítanom. Gyermekkoromban a háziúr megelégedett azzal, ha „méltó bá- csi”-nak szólítom, viszont közölte a papámmal, hogy télvíz idején kitesz bennünket az utcára, ha én, a büdös kölyök még egyszer lecsúszom a korláton, A Z ÁTLAGOS lengyel, amikor hirtelen Budapest szivébe kerül, épp oly tanácstalanul érzi magát, mint mindenki, aki a magyar nyelv semmiféle nyelvi asszociációt fel nem keltő, áthatolhatatlan korlátjába ütközik. De a lengyel Budapesten előnyösebb helyzetben van, mint Magyarország sok más vendége. A magyarok szívélyes szeretettel fogadják és rövidesen testvérek között érzi magát, megérti a régi mondás igazát: „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s isz- sza borát”. Amikor pedig a lengyel ember magyar filmet néz meg — akkor minden világos előtte. Világos, otthonos, saját szívéből fakadt, bár nálunk, Lengyelországban még nem tudjuk mind- mindezt olyan színvonalon, olyan gazdagon és szépen elmondani, mint Magyarországon. A magyar filmgyártás nem tartozott és ma sem tartozik a legfejlettebbek közé. A magyar filmművészet azonban, mint a nemzeti művészetek egyike, sokszor messze túlszárnyalta már a magyar filmgyártás szervezeti adataiból és termelő-kapacitásából kiinduló várakozásokat * A Z UTÖBBI néhány nap alatt 11 magyar játékfilmet láthattam — egyévi filmtermés csaknem felét. A filmek között volt egy remekmű, egy kitűnő alkotás, a többiekről különféleképpen lehet vélekedni, de nem volt közöttük semmitmondó, üres film, amelynek megtekintése után azt kérdezné az ember: hát ezt meg minek csinálták? A magyar filmművészet jellemző vonása a jelenlegi szakaszban alighanem az, hogy az átlagos, tehát a második kategóriába tartozó filmek nem csupán a jó rendezői munka értékeivel és ezzel rongálom az ő tulajdonát. Az ezredes úr kissé meglepődött, amikor meghallotta, hogy csak tizedes vagyok. Némi gondolkodás után rájött, én nem az ő hadseregükben, hanem a néphadseregben szolgáltam, 1961-et írunk, elég volt, ha Nánássy az én, harminc esztendőmből kivonta azt a tizenhatot, amióta ő nem a Honvédelmi Minisztériumban, hanem a bukméker irodában „katonáskodott”, s rájöhetett, miként is áll a dolog. Aggódva kérdezte: — Sokat szenvedtél, fiam? Elmondtam neki, hogy csak egyszer szenvedtem a katonaságom idején: amikor az egészségügyi őrvezető újonckoromban érzéstelenítés nélkül kihúzta az egyik fogamat. Igaz, a tettes még jobban megszenvedte a dolgot, mert a vezető orvos rájött, és a nyakába varrt tizennégy nap szigorítottat. Ezzel, úgy látszik, felkeltettem a méltóságos úr érdeklődését, mert szaporábban kezdett kérdezgetni. Főleg katonai dolgok érdekelték. Immel-ámmal fetűnnek ki. hanem azzal is, hogy alkotóik elkötelezetten, bátran, felvetik a társadalmi problémákat. Szemmel láthatólag szenvedélyesen foglalkoztatja őket az. amiről beszélnek. Nálunk, Lengyelországban ezt a sóhajt hallottam: no igen, de a magyar filmeseknek nagyobb az alkotói szabadságuk, mint másoknak ... Kétségkívül nagyobb, mert bebizonyították, hogy joguk van ehhez a szabadsághoz. Egy magyar politikus (természetesen egészen közepes rangú politikus) azt mondotta nekem beszélgetésünk folyamán: — Olykor-olykor gondjaink vannak Jancsó Miklóssal. Beszélünk vele, érvelünk, sugallunk neki bizonyos dolgokat, sőt az is előfordul, hogy ezt vagy azt követeljük filmjei ügyében. Jancsó gyakran egyetért velünk, de csak azt teszi meg, amivel egyetért • A lighanem ez a dolog lényege. A magyar művészek filmjeikkel mindenekelőtt azt mondják: igen, és csak azután kezdenek vitát arról, hogyan? Ezért csinálhatta meg Jancsó Miklós „Fényes szelek” című nagyszerű filmjét, amely az ifjúságról szól. Kétségkívül politikailag igen éles film ez, és nem mindenki számára könnyen emészthető, de becsületes gondolkodású, szenvedélyesen eszmei film, amely annak a meggyőződésnek ad kifejezést, hogy „demokráciát nem lehet búikéivá teremteni”, s amely mind meggyőződéseit, mind kétségeit kifejezésre juttatja. Jancsó Miklós nem áll egyedül. Kovács András, Gál István. Szabó István filmjei nem kevésbé égető társadalmi, politikai és történelmi problémákat vetnek fel. tiszteletreméltó lelgettem, kitérő válaszokat adtam: hiszen, ha ezredes, jobban kell tudnia milyen a katonaság. Ha pedig nem tudja, úgy kell neki! Különben is, miért kíváncsi egy New York-i bukméker iroda alkalmazottja arra, hogy én milyen csapattestnél szolgáltam, milyen annak a fegyverzete, létszáma, kik a parancsnokai? Egy ilyen tisztviselő —még ha méltóságos úr és ezredes volt is — inkább azzal legyen tisztában, melyik ló esélyes a harmadik futamban, és tízre milyen fogadást ajánlanak. Nánássy azonban nemcsak hazai katonáskodásomra volt kíváncsi, hanem New York-i körülményeimre is. Már láttam, hogy vele aligha kötök majd barátságot, nem náluk eszem meg a tejfeles bablevest, ha egyáltalán eszem még egyszer az életben. Így aztán nem mondtam el, hogy egy óragyárban dolgozom, hanem azt hazudtam, hogy bankbetétből élek, és lakóhelyemül a Hotel Clive-ot jelöltem meg. (Folytatása következik.) nyíltsággal és őszinteséggel. A Budapesten látott filmek között voltak egymáshoz hasonló filmek. Közéjük számíthatjuk Pál Gábor ..Tilos terület” című szerény, helyenként monoton, de fontos problémát felvető filmjét, amely arról szóL hogyan tévelyeg az ember a bürokratikus gazdaság szövevényében, továbbá egy sajátosan magyar filmet: Szőnyi G. Sándor „Mocorgó”-ját. Azt írtam: sajátosan magyar, de ezek a filmek mind sajátosan magyarok, és éppen ezért emelkedik néhány közülük az egyetemesség rangjára. Ezt mondhatjuk el Elek Judit, a fiatal rendezőnő szép debütálásáról, a „Ma- 5>ány” című filmről. Ez a film ebben a formában csak Budapesten jöhetett létre, a város szesessziós építészetével, különös utcácskáival. lakásproblémáival és — természetesen — festői figuráival. És ez a nagyon magyar film ugyanakkor általános emberi értékeket hordoz az egyszerű téma: az öregedő, magányos nő életének bemutatásában. Szép. emberi alkotás, amely a rendező fogékonyságából és tehetségéből született. Természetesen nemcsak politikai és társadalmi kérdésekkel foglalkoznak a magyar filmművészek. Vígjátékok is keletkeznek a Duna partján, köztük némelyik jól sikerült, gyártanak bűnügyi filmeket (mint Wiedermann Károly „A halottak visszatérnek” című sikerült filmje) és jelmezes történelmi filmeket, mint Várkonyi Zoltán „Egri csillagok” című vonzó, látványos, színes filmje. A magyar filmesek különböző témákkal foglalkoznak. nem mellőznek egyetlen filmműfajt sem. Amit alkotnak, az erőteljes szén és magyaros. A Budavári Te Deum Kecskeméten Kodály Zoltán Budavári Te Deum című alkotása és Haydn 1798-ban komponált Nelson (d-moll) miséje március 31-én, hétfőn este 7 órakor hangzik fel Kecskeméten. A Katona József Színházban tartandó koncerten a Budapesti Kórust, a MÁV Szimfonikusokat Forrai Miklós vezényli. Közreműködnek: Erese Margit, László Margit, An- talffy Albert és Szabó Miklós, a Magyar Állami Operaház művészei. A nemzetközi Pen alelnökévé választották Illyés Gyulát Londonban tartotta végrehajtó bizottsági ülését a nemzetközi Pen, s a tanácskozáson Illyés Gyulát egyhangúlag megválasztották a nemzetközi Pen alelnökévé. Első ízben történt, hogy magyar író került a nemzetközi írószervezetnek ebbe a tisztségébe. Mester László 2.
