Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-16 / 63. szám
BALOGH JÓZSEF: A sánta kisöreg /% kendermagos hetek óta nem tojt a fészekbe. Anyám már fölöttébb gyanúsnak találta ezt és arra gondolt, hogy vasárnap, amikor apám hazajön a munkából, levágja a tyúkot. Ritkán jutott úgyis hús az asztalra, a malacot kevéssel előbb rekvirálták el, a jércéket megritkította a róka. Szombat délelőtt — az ünnepi ebéd előtti napon — kimentem Lacival a heretáblába gránátot szedni. Gránátot? Igen, gránátot. A térdig érő lóherében ugyanis százszámra hevertek a kukorica-, tojás- és kézigránátok. Harcok folytak itt nemrég és a román katonák töméntelen lőszert hagytak szerte a mezőn. Puskagolyó az ötös tárban: talicskaszámra gyűjtöttük Ö6sze. Kiszedtük belőle a lövedék hegyét, a lőport kom- zerves dobozban meggyújtottuk. Fenemód tetszett az oszloposán lobbanó láng. Egyízben, mivel hogy a doboz fölé hajoltam, le is pörkölte a hajamat. De mit számított ez akkor! Hatéves voltam, Laci tizenhét. Ö "már „segédúr” volt Búzás Mihály lakatosműhelyében. De ekkor, hogy ilyen rendkívüli idők voltak, nem járt be a műhelybe. Kint lopta a napot a tanyán. Mondom, órák hosszat csellengtünk a heretáblán és a vasúti töltés mellett, gyűjtöttük a lövedékeket. Vittük fel a padlásra és Laci óvatosan kiszerelte belőlük az „ütőt”. Most, ötven évvel megöregedve égnek áll a hajam, gondolván erre a vakmerőségre. Gyűjtöttük hát a lövedékeket most is, kint az április végi napsütésben pompázó lóherében. És ahogy lépek, egyszercsak hatalmas vertyogással felugrott lábam előtt a kendermagos és szaladni kezdett a letiport herében. A fészekben pedig ott a huszonegy tojás. Oda fészkelt a szégyentelen. El is meséltem anyámnak, mit művelt a kendermagos tyúkanyó, aztán testületileg kimentünk a fészekhez, megbizonyosodni felőle, hogy a kotlós megérdemli a kegyelmet. Hamarosan még jobban bizonyított, egy hét alatt ugyanis megjelent odahaza a családnál, a pihés kis csibékkel. A húsleves tehát elmradt, pedig nagyon kellett volna. Vendég jött ugyanis vasárnap. Ország Jóska bácsi, akit apám messziről ismert, a bökényi uradalomban volt gépész. Nemrégiben kerülközött haza a frontról és hamarosan el is látogatott hozzánk. Nem tálalt anyám húslevest vasárnap. A vendég is azt ette, amit mi: krumplit és tarhonyát. J nnen kezdődik ismeretségem — és ha szabad mondanom: barátságom — Ország Jóska bácsival, a sánta kisöreggel, akinek történetét el szeretném mondani. Fél évszázad alatt el is felejtődött az egész, Jóska bácsival is csak pár esztendeje találkoztam újból, szétdobált bennünket a sors. ö felkerült a fővárosba, sokáig művezető volt egy gyárban, mígnem a mezőgazdaság átszervezésének ideién ismét vidékre került. Értett ő ehhez, hiszen mindig a szegény emberek mellett szolgált. Nemrégiben együtt voltunk egy társaságban. Jóska bácsi a kör közepén régi élményeiből mesélt, hallatlan mesélőkedvvel áldotta meg a természet. Aztán átment a büfébe. Különös bicegését, kacsázó járását észre venni nem valami nagy művészet. Minden lépésnél bukik egy kicsit előre jeléül, hogy lábai nincsenek rendben. — Miért ilyen furcsa az öreg járása? — kérdezte az egyik vendég, régi ismerőse Jóska bácsinak. Senki se tudott rá válaszolni, pedig nem kevés a régi, kipróbált munkatárs a jelenlevők között. Nos, én elmondanám. Arra kérem azonban Jóska bátyámat, nézze el nekem, hogy megszegem a hallgatólagos titoktartást. Q ugyanis ötven esztendő alatt senkinek sem mondta el, miért sántít, mi történt a lábaival. El kell mondani, hadd lássák az utókor emberei is, milyenek voltak a hősök akkor, ötven esztendővel ezelőtt ... J^béd után áfjött hozzánk Somodi Kati, anyámat hítta másnapra kenyeret sütni. Árva lány volt, anyja tavaly meghalt. Kezét nemrégiben bekapta a kukoricamorzsoló, nem képes dagasztani. Anyám vállalta hát. Kati nyilván megtetszett Ország Jóska bácsinak, mert estefelé sem szedte a sátorfát, igaz is, hogy a Bökény a felsőréti tanyától jó pár óra járásnyira van. Sokáig beszélgettek, aztán Jóska bácsi ott aludt, az istállóban. Reggelre kelve különös világra ébredtünk. A tanya mögött, az akácosban hatalmas ágyúkat állítottak fel, csövükkel Csongrád felé. Az udvar tele volt román katonákkal. Meg sem várták, hogy anyám megfejje a tehenet, szűrés nélkül felhabzsolták a tejet. Egy őrnagy •— Dumitrasnak hívták — megparancsolta, hogy délre tyúkpaprikás legyen az asztalon. Jóska bátyám hajnalban haza akart indulni Bö- kénybe, mikor azonban a felfordulást látta, elhatározta: marad. Apámmal együtt kimentek kukoricát kapálni. Hamar sarjadt akkor a kukorica, április végén már elérte az első kapálást. Ügy tíz óra tájban bejön a tanyába az őrnagy a tolmáccsal és az iránt érdeklődik, hol az a két ember, akit reggel itt látott. Mármint az apám és Jóska bácsi. — Kapálnak kint a földön — így anyám. — Szaladj gyerek, azonnal hidd be őket! — rendelkezett az őrnagy. És én már szaladtam is. Apámék jöttek. Útközben törték a fejüket: mit akarhat az őrnagy. Ez azonban hamarosan kiderült. Úgy szólt a rendelkezés, hogy szánjanak kocsiba, aztán két katona kíséretében járják sorba a tanyákat élelmiszerért. Honnan vegyenek kocsit, lovat? Az őrnagynak mindegy, ég alól — föld alól. Apám végül Habranyiéktól kérte kölcsön a fogatot. Nekik még megvolt, elkerülték az „igénybevételt.” A kocsi csak estefelé került elő, bejárták vele az egész Felsőrétet, meg a kistőkei határt. Tele élelmiszerrel persze. Hús, zsír, szalonna, hol mi akadt még a kamrában. Elvették erővel a katonák. Piszkos Törökéknél még vért is ontottak. Az istállóban ugyanis nyomára jöttek, hogy a gazda egy zsák lisztet dugott el a vályú alá. Az öregdisznó bement az istállóba és agyarával kihasította a zsákot, habzsolta éppen a lisztet. A gazda nem akart adni élelmiszert. — Nincs, a család is éhezik! — siránkozott az öregember. — Majd keresünk! — így a katonák. És az istállóban lakomán csípték a disznót. — Az anyád, büdös magyar! — és durr, belelőttek az öreg lábába. gy látszik, Ország Jósika megtetszett az őrnagynak, mert meghagyta neki. hogy ne menjen haza Bökénybe, hanem másnap üljön fel apámmal a bakra és rekviráljon tovább. Ország József kiszolgált frontkatona azonban nem nagyon ajánlkozott ilyen feladatra. Elhatározta ezért, hogy — meglép. De nem haza megy, hanem be a városba, Szentesre, ö tudta, miért határozott így. A Vörös Hadsereg akkor már a Tisza másik oldaláról lőtte a román ütegállásokat, közte a mi tanyánk mögöttit is. Fel kellett adni a Tiszántúlt, hiszen az intervencióval nem bírtak ed a kisebbségben levő vöröskatonák. De csak a katonák vonultak el, a rokonszenv irántuk ott maradt. A lakosság ahol tehette, segítette azokat, akik a vörösök mellett állattak és titokban várták is vissza őket. Másnap hajnalban valóban eltűnt Ország József. Reggel jön az őrnagy és keresi a fiatalembert. Apámat fogja vallatóra. — Nem tudod, hol van? — ripakodott rá apámra. És akkora ütést mért a fejére, hogy nekiesett a falnak. — Akkor mégy magad! És melléje adta a katonákat. Két nap múlva előkerült Ország. De nem bújt el az őrnagy elől, sőt inkább igyekezett a szeme elé kerülni. — Haza kellett mennem, őrnagy úr, beteg a család. De visszajöttem. Szolgálatára. Dumitrás őrnagy megbocsátott. Nagy darab katona volt, tehénfejjel és baromi jó étvággyal. Azt mondják: nagyon hiszékeny ember. ^ kínált Ország József Szentesen? Erre csak a múltkoriban derült fény, amikor összetalálkoz. tunk és elbeszélgettünk a múltról. Magától mesélte el. — Emlékszel, hogy akkor két napra eltűntem. Nem voltam otthon ám. Egyfenét. Egészen másutt. Ahogy a vörösök kivonultak Szentesről,' át a Tisza másik oldalára, nem adták fel a reményt, hogy visz- szatérnek a városba. Otthagyták egyik emberüket, Pusztai Pista bácsit, a Kalpagos utcai kis házban. Pista bácsi betegen jött haza a frontról, már vért köpött, nem állhatott be a Vörös Hadseregbe, hiszen alig állt a lábán. Pedig de szívesen ment volna! Hiszen közéjük tartozónak mondta magát mindig. De ha már fegyvert nem is foghat, segít másként. Híre volt ennek még a tanyán is, mifelénk. Ország Jóska bátyám nem tudta, mitévő legyen. Csak azt tudta, hogy ez az őrnagy ellenség és az üteg a magyarokra lő a tanya mögül. Ha elbődülnek az ágyúk, lehet hogy odatúl a Tisza másik oldalán a testvérek vére folyik. Az ő életük pusztul. Ezt nem szabad tűrni. Pusztai Pista bácsi megszervezte a mozgalmat. Valóságos diplomata volt ez az egyszerű kubikosember, aki a város román megszállása alatt sem félt az ördögtől sem. ö jelentette a pártot, a mozgalmat és az ellenállást. Nála járt akkor Ország József. JJatéves voltam ekkor még, nem sokat láttam a világból, csak annyit, hogy egyre több az idegen katonaruha, egyre több a szétszórt lőszer és hogy naponta dörögnek az ágyúk. Állandó életveszélyben éltünk, hiszen a beásott ütegek kétszáz méterre sem voltak a tanyától. És meg kell hagyni: a vörösök kitűnően céloztak. Különösein reggelente reszketett a levegő, az a különös sivítás: fiú—ú—ú, aztán bumm!... Szét- szétfröccsent a védőállás, sok volt a halottja a románnak. De újabbak és újabbak jöttek. Egy ízben Mardarescu tábornok is eljött megszemlélni a csapatait. Volt akkor nagy izgés-mozgás! Már besárgult a búza, asszonyok készülődtek neki az aratásnak és göthös öregek, akik otthon maradtak a harcmezőről. Néhány férfi is akadt. Apám például, akit a szelevényi szélmalom vitorlája még legénykorában úgy fültövön vágott, hogy süketségében még az ágyúdörgést sem hallotta. Ezért a fronton is csak ló- pásztornak volt jó egy darabig. És Ország József? Nos, érdekes az ő története e szempontból is. Ahogy megindultak a toborzások a Vörös Hadseregbe, ő nemet mondott. Elég volt már a mundérból. Elég az értelmetlen harcból. Mert szerinte most már mindenféle harc értelmetlen. Ezért maradt itthon, míg a többiek a Tisza túlsó oldalán védték a munkáshatalmat. Ám nem sokáig maradt ezen az állásponton. Senki se tudja, mikor érlelődött meg benne az elhatározás, tény az, hogy mikor Dumitrás őrnaggyal való kapcsolata valahogy kialakult, ő már tudta, hovatartozik. F- eszerint cselekedett. D jmitras őrnagyot áthelyezték másik üteghez, hozzánk új parancsnok került. Ország Józsefről lassan megfeledkeztek, ám ő mégis ott maradt nálunk. Az istállóban rendezett be magának szállást. Segített apámnak a kapálásban, meg egyéb mezőgazda- sági munkában. És néha eltűnt néhány napra. Történt, hogy az ütegállásokat áthelyezték más-más helyre. A beásott állás már annyira tudott dolog volt a tiszántúliak előtt, hogy változtam kellett a helyzeten. Újat csináltak a várfoki erdőben, majd a Kapitány-tanya mögött, aztán a Nyújtó-domb tövében. A Csordajárás is búvóhelye volt az intervenciós tüzér, ségnek, de csak rövid ideig. Ország Jóska bátyám már napszámba járt dolgozni, csak néhány napra vállait munkát és — érdekes — mindig csak azon a környéken, ahol az újabb ütegeket felállították. Aztán eltűnt egy-egy éjszakára. Hol bement Szentesre Pusztai bácsihoz, hol pedig... Egy ízben mikor hazajött, csuromvizes volt a ruhája. Apámtól kért nadrágot, meg inget. — Az az ügyetlen zalotai révész, nem felfordította a csónakot!... Ügy csinálta, hogy Zalota megkerülésével átevezett a Körösön, majd a Bökényen keresztül neki a Tiszának. Hogy hogyan jutott át valahányszor? — Barátságból vittek át — mondja nevetve, sejtelmesen. Hány barátja volt, hány segítője, nem tudni. Csak egy biztos: futárszolgálatát olyan szorgalmasan és olyan finom diplomáciával teljesítette, hogy a „hivatásosak” is tanulhattak volna tőle. Egyszer azonban a románok is megsejtettek valamit. A bökényi rév táján nyomába szegődtek a figyelők. Szerencsére idejében észrevette őket és — mivel még sötét volt a hajnal — menekülésre szánta magát. Eljutott a zalotai koosmáros jégverméig. Oda vette be magát. Iszonyatos hideg volt a veremben, hiszen a kövér jégtáblák még félig megtöltötték a helyiséget, Két álló napig nem tudott kijönni, a katonák ott szaglásztak a környékein és mindent végigkutattak, csak éppen a jégverem nem keltette fel figyelmüket. Mikor elővánszorgott, nem tudott a lábára állni. Martók Péter koosmáros bevitte a szentesi kórházba. Néhány nap alatt valamennyi lábujja leüszkösödött... ^^hogy Ország Jóska bácsit a kórházban kezelték, hamarosan megindult a 2. hadosztály támadása, átkeltek a vörösök a Tiszán, elfoglalták Szentest, majd Szegvárt és Mindszentet is. Ám Mardarescu tábornok hadseregének túlereje arra kényszerítette a kommunistákat, hogy három nap múlva ismét feladják a birtokba vett községeket... Mondottam már: Ország József ebben az időben a szentesi kórházban tapogatta megfagyott lábait. Ahogy kiengedték, még egy útja volt mifelénk: felkereste Somodi Katit és összekötötte vele az életét. Ma is együtt élnek békésen, boldogan. Utána felszedelőzködött és elköltözött Pestre, a jobb kereset után húzta a szíve, de a megkóstolt mozgalmi élet is vonzotta. Aztán ahogy a tapasztalt ipari munkás segítségét kérte a mezőgazdaság, lejött ide, közel régi virtusának helyéhez. Részt; kért magának a munkából. Sokat találkozunk mostanában, van időnk beszélgetni. Azokat az időket is meghánytorgatjuk, elő-elővesz- szük, különösen most, hogy a nagy idők évfordulója elkövetkezik. Vasárnap délutánonként meglátogatom Jóska bácsit, a sánta kisöreget. Ilyenkor fogja azüveg- kancsót és lekacsázik a pincébe. Tegnap mikor feljött, kicsit megrázta magát, összeborzongott: — Hú, de hideg van odalent... Az idén lesz hetvenöt éves. Művelődésügyünk A CÍMLAPON koszorúban az 50-es szám. A Tanács- köztársaság jubileumára jelent meg a megyei tanács művelődésügyi osztálya időszakos kiadványának, a Művelődésügyünknek 12. száma. Erről a sorozatról a nagyközönség aligha tud any- nyit, mint amennyit megérdemel. Az első szám 1963- ban jelent meg. Azóta — kétéves szünettel — rendszer résén napvilágot lát. A művelődésügyi osztály az iskoláknak, könyvtáraknak és kultúrházaknak küldi meg. Általában 1000—1200 példányban adják ki, s így „a szakmán belül” mindenesetre hozzáférhető. Sok írása azonban bizonyára számot tarthatna szélesebb érdeklődésre is. Ezért tartjuk kötelességünknek, hogy a jubileumi, 12. számról kissé részletesebben szóljunk. EZ A SZÁM természetesen külön fejezetet szentel az évfordulónak. Érdekes publicisztikát írt Gyóni Lajos a hazafias ünnepek megrendezéséről. Tanácsai, megállapításai bizonyára segítenek majd abban, hogy az ünnepek a jövőben változatosabbá és élményszerűbbé váljanak. Dr. Gerelyes Ede cikke újszerűén vázolja fel a mai Bács-Kiskun megye területén lejátszódott 1918— 1919-es forradalmi folyamatokat. Ebben a fejezetben jelent meg még dr. Balanyi Béla részletes elemzése a felszabadulás körülményeiről és a rendelkezésünkre álló levéltári anyagokról. Nem célunk ismertetni a Művelődésügyünk 12. szá- mának valamennyi cikkét, pedig igen érdekes összefoglalókat olvashatunk benne pl. az érettségi vizsgák tapasztalatairól, a művelődési otthonok munkájáról, a '.pzenéről a klubkönyvtárakról stb. Kötelességünknek érezzük azonban felhívni a figyelmet még egyetlen tanulmányra, amely úttörő jellegű munka. János Mihály pályaműve — Hazafias és honvédelmi nevelés a matematika tanításában — a témájánál fogva kiemelkedik a másfél száz oldalas kötetből. A szerző érdekesen és meggyőzően elemzi azokat a lehetőségeket, amelyek még az olyan egzakt tudomány, mint a matematika tanításában is megnyithatók a honvédelmi nevelés előtt. á A MÜVELÖDÉSÜGYÜNK árusításban nem kapható, de a könyvtárakban hozzájuthatnak az érdeklődők. M. L.
