Petőfi Népe, 1969. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-02 / 27. szám
BARANYI FERENC: Naplójegyzetek Európából MILENA NICCOLINI Milena szép volt és olasz, sosem kívántam szebbet, hűshullámú sötét haján halk barcarola zengett. Hűshullámú haja lehullt vállának parazsára, sistergett test-tüze, s a hús hullám találkozása. Milena, ha lobbot vetek testednek parazsától, hűvös hajaddal önts nyakon — úgy óvj a tűzhaláltól. (Modena, 1967.) FÖLDIM Folyóm, jóestét! — mondom ismerősen, s ő viszonzásul csobban egy nagyot, kalapomat megemelem és ő is megemel, im, egy pörge kis habot. Barátom rég a Duna, jóbarátom, beszél, meghallgat, szóba'áll velem, mi mindent mond a végtelen, s mi mindent mond el, kit szóra bírt a végtelen!... Költőt, s folyót mélysége tesz rokonná, s mindkettő messzi kékségekbe vág... A Duna indul, várja már a tenger, köszön —, s tűnődve hömpölyög tovább. (Belgrád, 1968.) Nguyen Dinh Ti (Vietnam): Ahhoz9 aki messze van Kire gondol a szikrázó csillag, mely Beragyogja a katona útját A felhőbe érő hágón? Kire gondol a tűz, mely az éj hidegében vörösük, Melengetve a katona szívét Ezernyi fa boltíve alatt? Szeretlek, ahogyan szeretem a földünket, vizeinket, Szenvedve, a végtelenre szórva panaszom. Rád gondolok minden lépésnél És minden lenyelt falatnál és minden éjszakán, mely álmot ád. A csillag lángját meg nem fojtja a sötét — Szeretjük egymást és harcolni fogunk mindig — A tűz az erdőben vörös lánggal lüktet — Szeretlek, büszkén rá, hogy emberek vagyunk. Bán Ervin fordítása Olvasni tanítani? Ugyan mikor? Orosz László Január 19-1 számunkban megjelent cikke élénk vitát váltott ki. A téma megítélésünk szerint }s tontos. Az lrodalomoktatás jelenlegi módszere nem (elel meg az alapvető célnak: az irodalom megszerettetésének, a tanulók olvasóvá nevelésének. Éppen ezért szívesen adunk helyet a további vitának. Várjuk olvasóink leveleit, a tanárok, a diákok és az irodalom barátainak hozzászólásait is. Orosz László kollégám cikkét olyan vészharangnak érzem, amelynek hangjára mozdulni kell. A kívülállók talán nem is gondolják, mennyire húsba vág a cikk éle. Darvas József szavai, amelyekkel elítélte az iskola távolmaradását az Olvasó népért mozgalomból, nemcsak megdöbbentőek, hanem tanulságQsak is: jelzik a bajt, amelyet orvosolni kell, mielőtt elhatalmasodik. Őszintén szólva nem csodálnám, ha mire a mai diákgeneráció felnő, kissé elavult módszernek tekintenék az olvasást, mint ismeret- és élményszerzést. Korunk a technika kora, diákjaink élményeik többségét a filmekből, a tévéből „szerzik be”, s csak kisebb mértékben a könyvekből. Az olvasás bizonyos mérvű háttérbe szorulásába bele is kell nyugodnunk. A könyv, amely Gutenberg óta a műveltség hordozója századokig, ma már meg kell hogy ossza e magasztos feladatát a technika újabb csodáival, a filmmel, a rádióval, a tévével, s ki tudja, milyen újdonságaival felmérhetetlen jövőnknek. Tulajdonképpen az írott irodalom kizárólagosságának előbb jelzett megszűnése tette szükségessé az eddigi irodalomtörténet mellett a filmesztétika és valamelyes hangjáték-, valamint tévéjáték-ismeret beleépítését a középiskola irodalomoktatásába. Nagyszerű, majdnem úttörő vállalkozása ez a magyar oktatásügynek — s legyünk büszkék rá, hogy egyik leghíresebb apostola, Bölcs István éppen Kecskemétről indult — csakhogy ezt is az a veszély fenyegeti, ami az irodalmat; tantárggyá válik. S a reááldozott tanórák olyanokká, mint a többiek, s a film, a rádiójáték nem mint élmény, hanem mint elvégzendő anyag, bevésendő ismeret jelenik meg. Kívánom a filmesztétikának, hogy tudjon megmaradni esztétikának, ne legyen belőle rossz értelemben vett tantárgy! , « Korunk a technika kora, iskolánk pedig a reáliák iskolája. Az oktatási reformnak a hagyományos humán műveltség trónfosztására irányuló lépései egy évtized alatt szomorú eredményre vezettek. Mondhatnánk: az akció túl jól sikerült. Az óraszámok megnyirbálása, a természettudományok előretörése, a filmesztétika és a mai magyar irodalom beépítése az amúgy is csökkentett óraszámba: mindmind valami alapos reform felé vezethették volna az irodalomoktatást. Ehelyett az történt, hogy a közel felére csökkent óraszámba bepréselték az egész hagyományos irodalomtörténetet — ha ugyan nem többet. Kimondom kereken: ilyen irodalomtörténeti koncepciójú anyagot az adott óraszám keretében elvégezni nem lehet. Jobban mondva: csak „elvégezni” lehet, megtanítani, számonkérni. Amit esetleg a többi tantárgyban elegendőnek tarthatunk, de az irodalom terén édeskevésnek. Orosz László és Szekér Endre megszívlelendő példákat emlegettek arra, hogy milyen kötelezően felüli szemelvényekkel teremtették meg egy-egy óra sajátos légkörét. De hol van olyan szaktanár, akinek ezek olvastán nem az az első gondolata: ugyan honnan vettek rá időt? Persze, tudom, szakítottak valahogy, és ezt tesszük valamennyien, akik meg akarjuk kedvel- tetni az irodalmat. Feladunk otthoni feldolgozásra vagy kihagyunk valamit. De egy-egy ilyen óra után hónapokig az a legrosszabb álmunk, hogy egy felmérés, egy versendolgozat, egy érettségi kiderítette „vétkünket”. Szóval Darvas Józsefnek azt válaszolom: ebben az óraszámkeretben az olvasás megszerettetésének inkább csak szabálytalanság árán jut hely. Amit az irodalomtanárok tesznek ebben az ügyben, azt jobbára a tanterv ellenére teszik, meg a lelkiismeretük szavára, így aztán hivatalosan nem is vállalhatnak szerepet a mozgalomban. Nézzük, mi is tartozik ma az irodalomoktatás körébe! Legfőbb az irodalomtörténeti anyag ismerete, de fontosak a történelmi és az irodalomelméleti ismeretek, összefüggések, nemkülönben a pontos és szép fogalmazás, ugyanúgy az értelmes és kifejező beszéd, ehhez jön még esetleg az olvasás, az írott irodalom megszerettetése. Azt hiszem, a fentiek sorrendje híven tükrözi irodalomoktatásunk jelen helyzetét, azt, amiért így fogalmaztam: Orosz kartárs cikke talán a 24. órában adta meg a jelet: változtatni kell az egész koncepción. Szerintem úgy, hogy meg kell fordítani az előbbi értékrendet, kerüljön élre az értő olvasók kiművelése, akik ezen a réven beszélni is, fogalmazni is szebben tudnak majd, akik a néhány de alaposan és élvezettel megismert mű alapján biztos következtetéseket is le tudnak majd vonni, amikor pedig irodalomtörténeti adatra lesz szükség, előveszik a lexikont. Mai irodalomkutatásunk túlságosan az irodalomtörténetre épül. Ha például egy-egy korszak alapvető történelmi kérdéseinek összefüggéseibe nem illik bele egy adott mű, akkor kimarad. Még ha történetesen a Parainesis-ről van szó, akkor is. Kölcsey gondolatainak időállóságát aligha kell bizonyítani, de jelenlegi tankönyvünk nem tudta felfűzni a reformkor történelmi alapkérdéseinek vezérfonalára, így csak valamilyen időnyerési manipulációval aknázhatjuk ki a benne rejlő esztétikai és pedagógiai lehetőségeket. Egyébként a szaktanárok többsége ezt meg is teszi, de attól félnek, egyre többen törődnek bele a jelen követelményeibe, s tanítják az előírt verseket idő hiányában elolvasás nélkül, mert belefáradnak az örökös versenyfutásba az idővel. • A természettudományok óriási ismeretanyagot halmoztak össze, sokat követelnek a ma diákjaitól, aki a reáliák iskolájába jár. S neki ezt mind meg is kell tanulnia, hogy a rohanó idővel lépést tarthasson, hogy a XXI. században is megállja majd a helyét. Ezért a tanórák rohanó tempójúak, magas színvonalúak, a délután is zsúfolt, a korrepetálás, a munka időszaka, s egyre kevésbé az olvasásé. Ebben a helyzetben az irodalomoktatás előtt két út áll: vagy versenyre kel a matematikával, kémiával, s az anyag mennyiségét még növelve, a számonkérést szigorítva is megtanítja az irodalomtörténet hagyományos anyagát, vagy sajátos fegyverét, az élményt, az értelmi-érzelmi hatást használja fel arra, hogy visszahódítsa elpártolt híveit az olvasáshoz, a könyvhöz. Akkor talán nem vesznek ki a szép vers szerelmesei, olvasói és előadói, benépesülnek az irodalmi szakkörök, előadások, s a Katona József Könyvtárnak is megtelik az olvasóterme (ha lesz, mert az olvasó népnek olvasóterem is kell). Beke József „Érdemes a fényt ráirányítani" Mit írtak a 600 éves Kecskemétről? Most, a 601. év elején érdemes visszatekinteni a jubileumi esztendőre: milyen volt az ünnepségek, megemlékezések visszhangja? Egyáltalán felkeltette-e a jubileum a sajtó érdeklődését? Hogyan vélekedtek rólunk a megyén kívül 1 Mit tartottak fontosnak? A válaszért átlapoztuk a művelődésügyi osztályon őrzött, teljesnek mondható gyűjteményt. A SAJÁTOS FEJLŐDÉS A fővárosi orgánumok közül a Magyar Nemzetet illeti a frisseség pálmája. Illés Sándor 1968. januárjában „A hatszáz éves reménységek városa” című, ünnepi hangvételű írásban a kecskemétiek kezdeményezőkészségét, szorgalmát dicsérte. S ha már itt tartunk: A Hazafias Népfront lapja évek óta megkülönböztetett figyelemmel regisztrálja, népszerűsíti az itteni eseményeket. Íme: három hosszú hasábon számoltak be márciusban Nyers Rezsőnek, a Központi Bizottság titkárának látogatásáról Április 21-én Antalfy Gyula, honi tájaink tudós ismerője és avatott poétája a település sajátos fejlődésének okait kereste, elemezte és vázolta a fejlődés várható irányát. Pamlényi Ervin, a Századok főszerkesztője méltatta augusztus végén a Katona József Társaság által 1966-ban és 1968-ban rendezett Molnár Erik estet. A szoborsétány avatásáról is tudósította az olvasókat. Pár nap múltán Fekete Vilma „Száll az ének szájról-szájra” címmel számolt be a II. Népzenei Találkozón szerzett kedvező élményeiről. A többi újsághoz hasonlóan részletesen elemezték októberben a színház ünnepi előadását. Az Esti Hírlap jellegének megfelelően rövid, színes írásokban tájékoztatta olvasóit; mi minden történik Kecskeméten. Kőbányai Györgyöt annyira lenyűgözte a szüret hangulata, a kiállítás bősége, hogy folytatásokban tárta ország-világ elé az Aranyhomok kincseit. A 600 éves jubileum fontosabb eseményeiről a Magyar Távirati Iroda által kiadott közleményeket általában átvette valamennyi fővárosi és vidéki napilap. Saját tudósítót azonban ritkán küldtek Bács-Kiskun megye székhelyére. Kiss Gy. János, a Népszava munkatársa szép mondatokban rögzítette benyomásait: „s ha a város emlékszik, elsősorban a szellemi kincseket mutatja fel önmagának, s azon méri le saját történelmét és alkot belőlük szép távlatokat”, (április 7.) TETTREKÉSZSÉG Vékonyka a vidéki újságokat tartalmazó dosszié. Április 9-én Dunaújváros köszöntötte a 600 éves Kecskemétet, „ök a muzsika szépségét vitték magukkal” az ének-zenei iskolák kórustalálkozójáról, a Pest megyei Hírlap riportere az „alkalomra született remekműről” a „600 éves” borról és az új palackozásról adott hírt (június 23.). A kecskeméti sajtó fennállásának századik évfordulóján itt tanácskoztak a vidéki lapok főszerkesztői. Jól érezték magukat, s ketten írásban is rögzítették tapasztalataikat. Rácz Lajos, a Csongrád megyei Hírlapban: „A tettrekészség egészséges lokálpatriotizmust fejleszt ki a város valameny- nyi lakója érdekében”. A Somogyi Néplapban olvastunk „a gyors léptű fejlődésről”, a maketten a város jelenét és jövőjét avatottan ismertető tanácselnökről. A napilapok után érdemes megemlíteni az Ország- Világ folytatásos „homokországi sétáját”, (június 5, 12.) az Élet és Tudományban Makkai Lászlónak Kecskemét gazdasági „energiaforrásait” kutató tanulmányát, a Lobogó képesriportját (április 10.) s mindenekelőtt a Kiskunság és a Tiszatáj remek különszá- mait. A különféle szakmai lapok is szinte kivétel nélkül találtak alkalmat egy-egy — néha több — kecskeméti vonatkozású cikk elhelyezésére. A mezőgazdasági jellegű periodikák — és a Magyar Hírlap — a nemzetközi szántóversenyről, a Népsport a sajtókiállításról és a jubileumi tornákról a Füles kecskeméti rejtvényekről, a Muzsika a népdalvetélkedőről, a Századok a történészkongresszusról és az itteni kiadványokról tájékoztatta az érdeklődőket. HAGYOMÁNYOK ÉS JELEN A külföld? Néhány rövid publikáció a környező államok nagyobb orgánumaiban, kinti magyarnyelvű újságok cikkei és idehaza idegen nyelven kiadott újságokban közzétett riportok alapján szerezhettek tudomást a határokon túl a hírős város hírős napjairól. A „Magyarság” két hatalmas, régi Szabad Nép nagyságú oldalnak megfelelő terjedelemben mutatta be a homok városát 14 nagyméretű kép kíséretében. Kitért a „külső csinosodásra és a benső gazdagodásra”, a szép, „méltóságteljes magyar vigalomra”. Fehér Ferenc az újvidéki Magyar Szó költőmunkatársa: „Kecskemét élő példája annak, hogy igényes, szervezett művelődéspolitikával, a helység történetébe ágyazott hagyományok következetes ápolásával és fölele- venítésével leküzdhető az úgynevezett vidéki sors”. (Március 3.) Az eddigiekből is kitűnik, hogy a cikkek kivétel nélkül elismeréssel szóltak az itt látottakról-hallottak- ról. S ha az ünnep jellege miatt vendégeink hallgattak az árnyakról, mi nem feledkezhetünk el a gondokról. őszintén örülünk a város fejlődését, a kulturális eseményeket hirdető publikációknak. Mégis megkockáztatjuk: ha a sajtó munkatársai még bőségesebb és átfogóbb tájékoztatást kaphatnak, árnyaltabb, gazdagabb lett volna a jubileumi év visszhangja. Ma már egy új kávékeverék bevezetésekor sajtótájékoztatót tartanak. Kár volt az évforduló előtt ezt a lehetőséget elmulasztani. No, majd legközelebb. A hétszázéves ünnepséget feltehetően kevesen érik meg közülünk, de lesz még addig ünnep a mi városunkban. S ha akkor felhasználjuk az 1968-ban szerzett, túlnyomóan örvendetes és bátorító tapasztalatokat, akkor felhőtlen örömmel összegezhetjük legközelebb az eredményeket. Tüzetesen tájékozódó vendégeink kivétel nélkül egyetértettek Szalatnai Rezsőnek — a Turista hasábjain — publikált következtetésével: „olyan szépen dolgozik, hogy érdemes a fényt ráirányítani”. Heltai Nándor
