Petőfi Népe, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-03 / 1. szám

1969. január 3. péntek 5. oldal Az édesapa bizonyít! Balotai változások J OGOS az igény — bizonyítják a szer­kesztőségünkben ma is őr­zött közvélemény kutató ívek ezred —, hogy az új­ságíró ne példálódzón ál­talánosságban. Ahogyan mondani szokás: nevezze nevén a gyermeket, írja meg története negatív hő­sének a nevét is. Hiszen, ha az rászolgált, hát szé­gyenkezzen a közvélemény előtt! Ezúttal mégis azt ké­rem, legyen engedékeny a Kedves Olvasó. Tekintsen el a szereplők igazi nevé­től. Egy félárva, ötödik osztályos kislány és édes­apja érdekében. Érje be azzal, hogy a kecskeméti járásban tett riportútjai során értesült tolmácsoió- ja az igaz történetről, me­lyet a rokonszenves és méltán közszeretetnek ör­vendő községi tanácselnök elbeszélése nyomán jegy­zett fel. __ KI EM SZÓLAM, v agy közhely bi­zonyos problémák kapcsán a társadalom felelősségét emlegetni. Mert minden rajtunk, a társadalom tag­jain múlik. Talán csak az érzékeny szíven és az em­berek szeretetén — kezd­te az elnök. — P. Jánosék viszonylag fiatal házasok voltak, ami­kor meghalt az asszony, félárván hagyva okos, szép kislányát. Korántsem volt mintásnak nevezhető a há­zasságuk. Az alkohol miatt. Az asszony végzetéhez nem kis mértékben éppen ez já­rult hozzá. És sajnálatos módon • nem vetette meg az alkoholt a férj sem. A kis Erzsiké bizony nemigen is­merhette meg a családi fé­szek melegét, a kiegyensú­lyozott életet. És nem volt különb a helyzet a férj községünkben élő szülei­nél sem. Alig két és fél ezres faluban nem titok az ilyesmi. Ismerjük egymást. Ilyen körülmények között egy-kettőre cselekednünk kellett. Főleg a gyerme­kért és persze az apjáért is. A kislány majdhogynem adás-vétel tárgya lett. Ha­dakozni kezdtek érte a nagyszülők apai és anyai ágon egyaránt. Ifjúságvé­delmi bizottságunk pedig, sajnos, egyik helyen sem ítélte olyannak a körülmé­nyeket, ahol az okos és lelkileg megtépázott gyer­mek igazi otthonra, meg­nyugtató nevelésre találna. összeült az albizottsá­gunk, maga elé idézve az apát, aki maga is ragasz­kodott a gyermekéhez. A kérdések özönével árasz­tották el: Hogyan képzeli el a kislány nevelését, ha még csak állandó munka­helye sincs-, ha szinte na­pirenden italra költi az al­kalmi munkával szerzett keresetét, s részegen tér haza?? Földre szegezett tekintet, kínos hallgatás volt a vá­lasz. Az albizottság egyik tagja ekkor előhozakodott a kérdéssel: Vajon van-e közelebbi rokona valahol az országban? „Igen, Bor­sod megyében, B. község­ben él egy sógorom” — fe­lelte szemlesütve P. J. Megköszöntük a férfi megjelenését, a felvilágo­sítást Levelet írtunk a Borsod megyei kis község tanácsának, vázolva a kér­déses tényt és kérve, kö­zölje: megnyugató lenne-e, ha Cs. J. családját kérnénk fel a kislány átmeneti be­fogadására. A megkeresett tanács — csak dicsérni tu­dom! — példás gyorsaság­gal válaszolt. S a levélhez a község párttitkára is hoz­záfűzte kedvező vélemé­nyét. Cs. J. derék ember, kétgyermekes mozdonyve- i zető. Beszéltek vele. szíve sen vállalják a kislányt. — Pár nappal később — folytatta a tanácselnök — magas, szimpatikus ember állított be hivatalomba, bemutatkozott: P. J. sógo­ra. Cs. János. A kis Er­zsiké ügyében érkezett, magával is vinné ... Szó, ami szó, a kislány j a nagybácsiéknál igazi me- I leg otthonra talált. Jól ér­zi magát. Szorgalmasan ta­nul, előmenetele jó, lelki­egyensúlya helyreállt. Er­ről legutóbb néhány héttel ezelőtt értesültünk, amikor a derek mozdonyvezető ro­kon ismét felkereste taná­csunkat Pontosabban: el­látogatott hozzánk is. Mert tulajdonképpen a sógorá­hoz, az apához jött a kis­lányról szóló kellemes hí­rekkel. No. meg arról is bizonyságot akart szerezni, miként formálódik az em­bersége a kisiklott életű rokonnak, akiről azzal a jóleső hírrel szolgált, hogy Amint a balotaszállási ál­lomásra behúz a szerel­vény, a napfelkeltét követő szél hirtelen kifúj az em­berből minden bágyadtsá- got. S már új benyomások­ra szomjazó tekintettel is­merkedem a tájjal, a köz­séggel utam során: állomás­tól iskoláig. becsületesen küldi Erzsiké számára havonta a 300 fo­rint tartásdíjat.,. A MI ifjúságvédelmi ** albizottságunk meg­lehetősen kemény leckét adott fel P. J-nek: két és félévi bizonyítási időt. Eb­be a bizonyításba pedig ez tartozik: szerezzen állandó munkahelyet és legyen ere­je végleg lemondani az ita­lozásról! Csakis ez után térhet vissza hozzá a gyer­meke. És az édesapa azóta — egyre biztosabbra vesz- szük, hogy véglegesen — bizonyít! — Lám — mondja elgon­dolkozva a tanácselnök, de sokan vannak, akik csak legyintenek, amikor ezt a fogalmat hallják: „társa­dalmi összefogás”. És íme. a mi. sok-sok közül csu­pán egyetlen példánk va­jon nem bizonyság erre?! Perny Irén Dudás Ferenc, az általá­nos iskola igazgatója — aki a községi tanács vb-nek is a tagja — egyike a leghi- vatottabbaknak arra, hogy a község „hőskorára” em­Evezés a szobában A modern otthon bútor­zatához is illik a piros, zöld, vagy fekete kárpito­zással kapható legújabb an­gol acélcsővázas szék, amely pillanatok alatt átalakítható evezős gyakorlópaddá. Min­den megtalálható rajta, ami a tréninghez kell. a guruló üléstől az evezőket tartó villáig és a lábdeszkáig. „Evezői” aszerint állítha­tók, hogy felnőtt vagy gyer­mek gyakorol-e rajta. A 30 másodperc alatt szétszedhe­tő „evezőszék” súlya kb. 15 kg. Odébb kell húzódnia, bárhogy is szeretne az átfázott test meleget szív­ni magába. Hadd égjen le a tűz. Az izzó parazsat szét kell dobálni a felsepert föl­dön, s ha már megfeketed­tek, folyondár vagy vörös­fenyő ágakat teríteni rá, er­re meg a hálózsákját he­lyezni, belebújni és egy perc múlva behunyni a sze­met, a napnak hátat for­dítani és aludni, aludni, aludni! Leragadó szeme találko­zott még Tuj hízelgő tekin­tetével. A kutya fáradtan nyalta szőrét, és orrát tisz­togatta a fehér szőrcsomók­tól. Mellette ült a szelíd Káva. — Jóllaktatok? ... Hát persze, mi az nektek a ned­ves hóban utolérni a nyu- lat. Próbálnátok csak meg a jeges havon... — És be sem fejezve a mondatot, elaludt. Pétya akkor ébredt fel, amikor a nap már lenyugo­dott, az ég sötétedett, ke­leten pedig kigyúlt az első csillag. Csípős fagy legyin­tette meg arcát. A kipi­hent vándornak melege volt, sőt majd megsült a kényelmes szőrmezsákban. Megropogtatta csontjait és körülnézett. Mellette aludt a két kutya. Csend és nyu­galom honolt a tájon. De nem tudott mindjárt útnak indulni. A hó tele­szívta magát nedvességgel és ülepedett, az ember ne­hezen tudott lépni. „Inkább várok még — gondolta Pétya. — Most pi­henek, és éjjel, amikor erő­södik a fagy, elindulok.” Fellángolt a tűz. Bizto­san messzire ellátszott a sötétben — vörös pont, hát­térben a fekete erdővel. Pétya havat tett a bogrács­ba és a fekete ribiszke le­veléből teát főzött. Szpe- ranszkijtól. kapta útravaló- ul. Élvezettel itta a „teát” és hozzá Luka Lukics po­gácsáit rágcsálta. Csak éjfél tájban csatol­ta vissza a síléceket, bú­csúpillantást vetett az iz­zó parazsakra s elindult a délnek vezető völgyön. Éjszaka a hallgatag fel­föld gyér lakói ismét hall­hatták az emberi dalt: egy magányos fiúcska énekelte, aki sebesen siklott lefelé a keskeny völgyben. A róka fülét hegyezte, a nyúl ned­ves orrát mozgatta, egy pillanatra felvonta fehéres, hártyaszerű szemhéját a mélabús holló, amely egy ágon aludt. Mindnyájan hallgatták a dalt, amely fo­kozatosan halkult és távo­lodott a patak mentén, az­tán ismét kihalt, sötét és néma lett minden körös- körül ... Eltelt egy nap, a máso­dik, a harmadik, a negye­dik ... Az ötödik napon el kel­lett kanyarodni, elhagyni a kellemes völgyet, ahol fát lehetett találni és eleséget a kutyák számára: a völgy keletnek fordult. Pétya pe­dig egyre csak délnek tar­tott, egyenesen az alacsony vulkánkúpokon, kőomláso­kon keresztül. Hol elakadt a hóban, hol sílécekkel a vállán mászta meg a szik­lacsúcsokat, s ereszkedett le ismeretlen patakok mere­dek partjain. Bizonyára már nincs messze a Tom­boló folyó völgye. Ha oda­ér, a fele utat már megtet­te. A hegyekben nem tudott éjszaka menni: nagyon ne­hézzé vált az út. Éjszaka könnyen eltéved és akkor kész... Mennél magasabbak a hegyek, annál alacsonyabb és ritkább az erdő. De a vulkánkúpok közti völgyek­ben tűnődve, vénen pihent a tajga, tele volt kőomlá­sokkal és kidőlt, kicsavart fákkal. A völgyteknőben melegebb volt, megrekedt bennük a meleg levegő. Gőzölgött a kopár föld a déli lejtőkön, a szakadékok szélén csepegett a hóié, a havon foglyok, fajdok és császármadarak nyomai tarkállottak. Az egyik ilyen derűs na­pon Pétya Ogyincov felért egy kopár hegycsúcsra és örömteli csodálkozásában felemelte kezét: messze odalent sűrű erdőtömeg sö­tétlett, a látóhatáron meg a jólismert hegylánc csil­logott. Ez volt a Tomboló folyó völgye! Iám. oda kell leereszkednie, ott aztán megpihenhet, vadászhat, lékezzék, hogy párhuzamot vonjanak a múlt és a je­len között. — 1957-ben kerülteifi Ba- lotaszállásra. Akkor már állt a tanácsháza és a két- tantermes iskola, de azért még igen messze voltunk attól, amit zárt település­nek neveznek! Ma öt tanteremből és egy műhelyből áll az iskola, s a tervek szerint jövőre há­rom újabb tanteremmel és zuhanyozóval, öltözővel, bő­vítik. — Amikor idejöttem — emlékezik tovább az igaz­gató —, a kollégák a „két 6zomszédvár”, a központi és az öregiskola között inga­járatban közlekedtek, hogy itt is, ott is megtarthassák az órákat. Tudom, nem sok az az egy kilométer, de azért esőben, hóban napjá­ban többször is végigróni: ha nem is hősi tett, mégis dicsérendő, a lelkiismeretes helytállást bizonyító vállal­kozás. Minden körülmény az épületbővítés mellett szólt, minden ezt sürgette. — Bár nem nélkülöztük felettes szerveink támoga­tását, sokan mégis kétel­kedtek, hogy mindez egy év alatt megoldható. Erre a balotaiak azt mondták: ha úgy kell téglánként össze­hordani, akkor is megcsi­náljuk! És a ha nem is ilyen formában, mégis ren­geteg társadalmi munkát testesít meg az iskolánk. A gondjainkkal együtt érző magánemberek, üzemek, intézmények, összefogtak, s a kerítésépítéstől az anyagszállításig segítettek, amiben csak tudtak. A tantestület magvát öt pedagógus alkotta. Ök az­óta is itt dolgoznak. Per­sze, a bővítés gondjai gya­rapodtak olyan magától értetődő feladattal is, mint a nevelők letelepítése, ott­hon teremtés a számukra. Ez sokáig váratott magára, végül aztán tavaly a pe­dagógus lakásépítő köl- csönakció jóvoltából sike­rült: három család, öt pe­dagógus jutott korszerű, tágas, szép lakáshoz. Az 5—14 kilométer távol­hogy újúlt erővel még ne­hezebb ugrást tegyen dél­nek, geológus telepükre, az országúthoz, amely Hama- dánba vezet. — Tehát helyes úton ha­ladsz, Ogyincov elvtárs! — dicsérte Pétya hangosan sa­ját magát. — Gyerünk! — kiáltott a kutyákra, s elin­dult lefelé, süécein siklott a lankákon. Az erdő ismét sűrűbb és magasabb lett. Le kellett csatolni a sítalpakat és gya­log folytatni útját a bozó­tosban. Hóval betemetett, kidöntött fák akadályozták útját, minduntalan alatto­mos vízmosások leselkedtek rá. A rengeteg nyúl-, róka- sőt farkasnyom azt mutat­ta, hogy a völgy-lakott. Az egyik helyen a sza­kadék összeszűkült. Két ol­dalán meredek, csaknem függőleges falak magasod­jak. Hatalmas nyárfák és vad rozmarinbokrok borí­tották a sötét és nyirkos völgyet. Valahol a hóbuc­kák alatt láthatatlanul cso­bogott egy patak. Kissé fé­lelmetes volt ez a szaka­dék. — Előre! — szólt Pétya a kutyákra és azok előre­szaladtak. (Folytatjuk) ságra fekvő négy külterüle­ti iskolát is beleértve, a községi tantestület 21 pe­dagógust számlál. Közülük kilencen váltak az idők so­rán balotaszállási lakossá. — Hogy az iskolabőví­tés mit jelent, azt csak mi tudjuk, akik túljutottunk a nehezén: a tanítók és ta­nulók. Rövidesen példul a minimálisra csökken a dél­utáni oktatás; egy, legfel­jebb két csoport lesz csak kénytelen délutáni foglal­kozásra járni — a mostani négy helyett. És egyre ke­vesebb lesz majd az olyan gyerek, aki esti sötétedés­kor, rossz időben, a távoli tanyára ballag haza. A régi álmok közeli va­lóra válásának ígérete mel­lett egyéb jóhírekkel is szolgál Dudás Ferenc. El­mondja, hogy évről évre szorosabb és gyümölcsözőbb az iskola és a falu felnőtt lakói közötti kapcsolat. A társadalmi szervek élénken érdeklődnek a nevelés problémái iránt, s tőlük telhetőén segítenek is. Az üzemek, vállalatok hova­tovább rendszeresen aján­lanak fel az év végi ünne­pek alkalmából ajándéko­kat, jutalmakat. Sok-sok gondról és vív­mányról, feladatról és ered­ményről beszélgettünk még az iskolaigazgatóval, a jól sikerült „Forradalom láng­jai” mozgalőmtól egészen a veteránokkal való találko­zókig. Ottlétem, beszélge­tésünk summája és lénye­ge abban csúcsosodott ki: bizony sokat fejlődött — csak az utóbbi évtizedben is — ez a Halas „árnyé­kában” meghúzódó község. Ráadásul mi csupán az is­kolai oktatás szemszögéből vizsgálgattuk az erőlelépést. Holott ugyanez az életnek szinte minden területén ha­sonlóképp lemérhető. De erről majd egy későbbi al­kalommal szólunk. Jóba Tibor Előkészítő tanfolyamod a pedagógusoknak Karácsony és újév között előkészítő tanfolyamokat tartottak Kecskeméten, a honvédelmi ismeretek okta­tását vehető tanároknak. Az új esztendő első két mun­kanapján valamennyi vá­rosban és járási székhelyen kétnapos tanfolyamon vesz­nek részt azok a pedagógu­sok, akik az új tárgyat ok­tatják. A honvédelmi isme­retek oktatása februárban, a tanév második felében kezdődik meg az iskolák­ban. Móra­ünnepségek Móra Ferenc születésének 90. évfordulója alkalmából nagyszabású ünnepségsoro­zatot rendeznek, szülővá­rosában, Kiskunfélegyhá­zán. Az ez évi ünnepsé­gek programja már elké­szült. Erre az alkalomra — végül is — kisajátítják és restaurálják az író szülő­házát, ahol Móra-emlék- szobát rendeznek be. Az épület egyik részében pe­dig az ifjúsági könyvtár kap majd helyet.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom