Petőfi Népe, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
4L oldal 1969. Január 5. vasárnap Hétköznapi történet A KÖZVÉLEMÉNY lassan közönyössé válik a napilapok bűnügyi krónikái iránt, nem háborodik fel a megszokott eseteken, nincs rá különösebb hatással a cikkek drámai hangja. Ismerek olyan embert, aki csupán azokat a közlekedési baleseteket futja át, az újságban, amelyek halállal végződtek. Miből táplálkozik ez a terjeszkedő közöny? Sajnos, nem kell sokáig töprengenünk a válaszon: Sok a közlekedési baleset, sok az olyan bűncselekmény, amelyet ittas fővel követnek el az emberek, sok a súlyos testi sértés, a lopás, és elég gyakori az emberölés is. Amit Holló László. Fü- löpháza, II. kerület 403. szám alatti lakos tett. igaz. nem ennyire borzalmas. Az is megfelel a valóságnak, hogy ehhez hasonló családi tragédiáról sajnos, elég gyárán olvashatunk, de talán éppen ezért kell fokozottabb figyelmet fordítani a részeges, családüldöző apákra. Sajnos, nem kevés van belőlük. Holló László is azok közé tartozik, akikről az orvosszakértő nagyon rövid idő alatt megállapítja, hogy idült alkoholista, aki rendszeresen és nagymértékben fogyaszt szeszes italt, s annak élvezetéről saját akaratából lemondani képtelen. Ha felönt a garatra — márpedig az utóbbi években ezt szinte mindennap megtette —. nem állhat meg körülötte senki, kiirtással, agyon- ütéssel fenyegeti áz egész családot. Illetve csak fenyegette, mert éppen ezért került a vádlottak padjára. A szép szó, a figyelmeztetés. falra hányt borsóként lepergett róla, senki nem parancsolhatott neki, mert néhány fröccstől nagy erőt érzett magában. No, nem a munkára, hanem arra, hogy feleségét, gverek°i t rettegésben tartsa. Hollóéknál napirenden voltak a veszekedések, ame’vek általában azzal végződtek, hogy az ittas férj dorongot, kést ragadott és mindenkit elkergetett o++honról. KÉT ÉVIG tartott ez az állapot. Két évig élt a család örökös rettegésben, készenlétben a menekülésre. Végül is eljárás indult a részeges Holló László ellen, és ifjúság elleni bűntett miatt bíróság elé került az alkoholista apa. A tárgyaláson felvonultak a szomszédok, ismerősök, a tsz-el- nök, a rendőrség körzeti megbízottja és tanúvallomásukban elmondták, hogy Hollóval egyszerűen nem lehetett bírni. Amikor például egyszer a feleségét verte, a fia közbeavatkozott. Erre Holló kijelentette, hogy ha ez még egyszer előfordul, agyonüti a gyereket. Ezzel fenyegette a kislányát is, aki az éjszakát nem egyszer a szomszédoknál volt kénytelen Eredeti népi hangszerekkel gyarapodott a kecskeméti helytörténeti gyűjtemény anyaga. A Kecskeméti Városi Tanács VB. művelődési osztálya népi hangszerkészítőktől citerát, nádsípot és köcsögbőgőt vásárolt. tölteni az édesanyjával együtt, mert „apuka tombolt”. A fejére olvasott vádakat részben elismerte a tárgyaláson: üldözte, ütötte a feleségét, gyerekeit, italra költötte a pénzét, kést, dorongot emelt azokra, akik kifogásolták magatartását, de bűnösnek nem érezte magát. VAJON MIT tart bűnnek nük Holló László, ha a felsoroltak semmiféle megbánást nem keltettek fél benne? Talán tisztának, ártatlannak hiszi magát és mindenért a családját, a környezetét okolja? Az lenne a véleménye az ügyről, hogy ártatlanul ítélte el a bíróság nyolchónapi börtönre, méghozzá jogerősen? A Holló László féle emberek mélységesen tévednek, ha azt hiszik, hogy a férj még ma is „a család korlátlan ura.” Mert úgy látszik, ez a hiedelem még él egyesekben. A Holló család története, a hozzá hasonlókkal együtt arra int, hogy sokkal komolyabban, szigorúbban kellene venni az alkoholizmus elleni küzdelmet. Sokkal gyakrabban és bátrabban kellene élniük a társadalmi szerveknek, a községi és munkahelyi vezetőknek azzal a törvényes lehetőséggel, hogy a faluszerte közismert részegeskedőket. azokat, akik bár józanul mennek a munkahelyre, de onnan kilépve, a kapun kívül a szesz mámorában élnek — kényeszerelvonó kezelésre vitessék, kezdeményezzék ennek a lefolytatását. Különösen akkor, ha a családnak is ez a kívánsága. MIÉRT KELL évekig várni és tűrni, hogy az idült alkoholista megfertőzze maga körül a levegőt erkölcsi és szellemi lejtőre juttassa kiskorú gyermekeit? Több évtizedes tapasztalat, hogy az alkoholizmus elleni küzdelemben a szép szavak nagyon gyenge „fegyverek”. Gál Sándor Áttolnánk mi a Duna ... Olyan lelkesen mutogatta az új szakmáid iskolát Korsós István, a tanács gazdálkodási előadója, hogy majd ottragadtunk. Még a pincébe is lekukkantottunk, s apróra elmagyarázta, hogyan lehetne tornaterem a régi épületből. Régi-régi óhaj volt ez az iskola Szakmaron, s érthetően nem tudnak kifogyni az örömből a helybeliek, hogy végre megépült. — De így sose jutunk ki Felsőerekre, a Rákóczi Tsz- be Korsós elvtárs. Pedig megígérte, hogy elkísér... Erre aztán mégis elindultunk, s útközben tűnt ki, milyen lelkes lokálpatriótával hozott össze a szerencse. A széles szakmári határban egymásnak integetnek a szállások, az 50—100 —150 házból álló települések, s ő mindegyikről pontosan tudja, hányán lakják, milyen a helybeli téesz, mikor vezették be a villanyt, s minden egyebet. — Régen se volt szegény ez a vidék — mondja, ahogy éppen kifutunk két sor ház közül a széles mezőre —, s most se gazdag ... Csak később ébredek rá, mennyire tömören fogalmazott. De lássuk addig, mit tudtunk meg a Rákócziban. Vezetőségi ülés lesz, az elnököt várják az irodán. Kovács Árpád főkönyvelőt kérem, hogy nevezzen meg valakit az idősebbek közül, aki elmondaná, hogyan éltek itt régen, s hogyan érzik magukat most. Felderül: — Szóljatok csak Károly bácsinak — int a szomszéd szoba felé. — Nagy tréfamester az öreg — súgja —, de ő aztán nem tesz lakatot a szájára. Már jön is. Hunyorogva néz, hogy mit akarhatok. Szép szál ember, s nem is öreg. 58 éves. — Tóth Károly — nyújtja a kezét. — Bérszámfejtő. Megismétlem, hogy kellene nekem valaki, aki elmondaná ... — „Valakinek” én is jó leszek — mondja. — Hová menjek? összenevetünk. Értjük egymást. A viccre célzott: „Menjen valaki...” De már folytatja is: — Hogy élünk, azt kérdezi? Jól. Persze, mert lassan nekünk kell megenni mindent, nem tudjuk eladni... Elmondom, nekem is élmagyarázták: Reggel a falurádióban egy termelőszövetkezet vezetője panaszkodott: olyan nagy a kínálat, hogy lassan nem lehet eladni a terményt. A szerződöttön felül tavaly még mindent szabadpiaci áron értékesítettek. De most már nehéz. — Mi például — mondja a főkönyvelő — jó három hónapig nem tudtunk tejet szállítani Kalocsára. S a város meg sem érezte. Az a jó — vetem közbe —, bogy már versenyezni kell. — Na, köszönjük. Nálunk ugyanannyi a ráfordítás, mint a szomszédos Duna- menti tsz-ekben, de a termésátlagunk sokkal alacsonyabb. — De csak akad tán, ami itt kifizetődőbb? — Uram, a mi „kincsünk” a szik — szólalt meg ismét Károly bácsi. — Meg tudná mondani, hol veszik?... Közbevetőleg mégiscsak lássuk a legfontosabb adatokat: A felsőereki Rákóczi 2100 holdon gazdálkodik. Ebből 900 hold legelő. Majd egy- harmada szikes. Az egy tagra eső jövedelem legutóbb 12 600 forint volt. Az idén két kombájnt vettek, egy teherautót, kisebb gépeket, Megépítettek egy gépszínt és bekötőutat a majorhoz. A legjövedelmezőbb a birkatartás volna, de ahhoz, hogy számottevően fejlesz- szék az állományt, sok pénz kellene. A másik tervük az öntözés. — Itt a csökút nem jó — mondja Tóth Károly —, mert felhozza a sziksót. A legjobb volna áttolni egész Felsőereket a Duna mellé. Vagy a vizet ide hozni. A szénaréti csatornán. Négy téesz közös beadványban kérte az illetékesektől. Akkor a Rákóczi egymaga 300 holdat öntözhetne, s ez nagy sző. — Hogy volt hát régen, Károly bácsi? — Megélt itt mindenki. Föld nélkül se volt senki, meg nagygazda se... Azt mondom én, nem kéne itt vissza a föld egynek se. Ilyen úr nem volt soha a paraszt. — Miért? Nem kell dolgozni? — Dehogynem. Még éjszaka is. — Kinn a földeken? Ez azért túlzás, nem? — Ott okosabbak! Itt, az irodán! — s jót nevet, hogy rászedett. ■ ■ ■ ■ A mókázás jó dolog. De Károly bácsi most már maga fordítja komolyra a szót. Nehogy azt higgyem, mintha mindig csak a tréfán járna az eszük: sabb, amit az ismét is — Tudja, az a legfontosabb, amit az imént is mondtam: a biztonság. Mindig is ez hiányzott talán a legjobban a paraszt- embereknek. A másik meg: /mm ma már tisztességes munkából is meg lehet élni. A tisztességest úgy értse, hogy nem embertelen. Lehetnek igényeink, gondolhatunk előre, a gyerekeink jövőjét sem zabálja fel a hajsza meg a szerzés... Még folytatná de megáll, rámnéz: — Végeredményben azt mint elmondhatnám, amit maguk már annyiszor megírtak ... — Na, van azért panasz is! Divatbajött ugye már nálunk is a családtervezés, szóval kevés a gyerek. De azoknak sincs hol összejönni. Csoda ha még az a kevés is meggondolja amikor felcseperedik, maradjon-e? Ezzel többet kéne törődni.. Aztán meg a falu se önellátó már, mint rég. De itt hol nyitva van a bolt, hol meg nem, van is kenyér, meg nincs, egész nyáron nemhogy sört, még szódát, meg „Hüsit” se lehetett kapni. A falusi boltos lejárta volna annak idején a lábát, hogy megszerezze, ami kell... Hogy mondják Pesten?... Vannak még hibák. .. A tsz-szervezés annak idején nem ment éppen minden fennakadás nélkül ezen a vidéken. A legújabbat, legkorszerűbbet most sem könnyű elfogadtatni. Hogy mondta Korsós István? „Régen se volt szegény ez a vidék, most se gazdag.” Halad a többivel. Nem legelöl, de nem is hátul. Nem kell azért hozzá nagy jóstehetség, hogy lássuk a jövőt. Mindig jobb lesz. S nem is olyan sokára lehet majd itt is úgy termelni, s olyan jól élni, mintha csakugyan áttolták volna Felsőereket a Duna mellé... Mester László 95. A fűben rengeteg hangya nyüzsgött Az erdő dolgos népe új helyre költözött. Sok tízezer barna-fekete színű nagy hangya haladt felfelé Szperanszkij házának irányában. Minden állat cipelt valamilyen terhet. A többség fehér tojásokat vitt, mások meg lárvákat vonszoltak. Olyan volt ez, mint egy szervezett költözködés. — így távoztak el nem is olyan régen városainkból is az emberek, amikor az ellenség előrenyomult. Már meséltünk önnek a Hitler- fasiszták elleni háborúról — mondta Uszkov. — Igen. Én állandóan zülővárosomra. Pétervárra gondolok... — Talán Leningrádot akart mondani... — Sehogy sem tudom megszokni. Ott maradt a feleségem és két gyermekem: a fiam ötéves volt és Szásának hívták, Margarita a nyolcat töltötte be. Szófia, a feleségem ötvenhét éves... — S egy sóhajjal folytatta: — Bizonyára azt hiszik rólam, hogy meghaltam... Uszkov hangja magabiztosan csengett: — Annál inkább fognak örülni, amikor meglátják önt. De ehhez az kell, hogy élve maradjunk. Túlságosan ostoba dolog lenne, ha mindazt átélnénk, amit ön átélt és elpusztulnánk ettől a buta gáztól, amikor megmenekülésünk oly közel van. Tudja, azért nekünk is át kellene költözködnünk. — De hová? — Magasabban fekvő helyre, ahová egyenlőre nem ér fel a gáz. Ha már nem tudunk semmit se megmenteni a kráterben, a legfontosabbat azonban okvetlenül meg kell mentenünk. Különben, tudja, hogy miért nem jöttek haza a mammutok? — Kezdem sejteni... — ösztönösen megérezték a veszélyt. Érdekes, vajon hol telepedtek le? A mammutok azonban csak nem bírták ki a magányt. Másnap reggel Vid és Pim odajöttek a házhoz, megálltak a tisztáson és ormányukat lóbálták. Amikor megpillantották az embereket, trombitálni kezdtek, farkukat, fülüket lengették és amikor Szperanszkij és Oroasko odamentek hozzájuk, vidáman bólogattak. Szokásukhoz híven ormányukkal körülölelgették barátaikat, feltették a hátukra s örömükben, hogy sikerült foglyul ejteniük gazdáikat, elindultak velük felfelé, új lakóhelyükre. Szperanszkij nagynehe- zen tudta csak megállítani őket. A mammutok a megszokott hangra végre megtorpantak és fogoly utasaikat a földre helyezték. S amikor a két ember viszszafelé indult a házhoz, a mammutok sokáig csodálkozva néztek utánuk, mint akik nem értik, miért nem fogadták el a kráter gazdái az ő segítségüket az átköltözéshez... A két férfi beleveszett az erdőbe. A mammutok némán megfordultak és elhagyták a helyet, amelyről ösztönük azt súgta, hogy halálosan veszélyes az életükre. • Szperanszkij barlangjában elkeseredett munka folyt. A teljes kimerülésig. A hat kutató közül kettő állandóan a váj atban tartózkodott: rakták a tüzet, hordták a vizet, vasrúddal törték a makacs bazaltkövet. Már egy három méter mélységű lyukat vájtak. Még vagy négy méter volt hátra. — Egy hónap alatt azzal is végzünk — mondta magabiztosan Ljubimov, aki jóformán ki sem jött már a barlangból. — A legfontosabb: ki kit előz meg: mi a munkánkkal a gázt, vagy a gáz minket, ez itt a kérdés — tréfálkozott Borisz keserűen és szomorúan nézegette hetek óta kérges tenyerét. Orocsko szabad idejében az erdőt járta és kereste azokat az állatokat, amelyek még nem költöztek át új helyre. És ha megpillantott egy ostoba rókát vagy esetlen borzt, rozsét kapott fel s azzal kergette az állatot, míg fel nem futott a kráter felső végébe. Uszkov az átköltözés irányítója címmel ruházta fel Orocs- kót. Az agronómus ugyanakkor a vetéseket is szemmel tartotta. Esetenként jelentést tett megfigyeléseiről: — Az árpa bokrosodik. A bokrosodás foka átlagosan két-három tized. A burgonya százszázalékosan kihajtott. A palánták jól fejlődnek, de a napokban meg kell öntözni őket. Mi a további parancs? — kérdezte Szperanszkijtól. Az öreg halványan elmosolyodott és legyintett A gáz háromszáz méternyire közelítette meg a veteményes kertet. Érdemes-e még törődni az öntözéssel? Munkahelyük biztonsága céljából elhatározták, hogy a barlang beiárata elé tömör kőfalat húznak. Ha a gáz szétfolyik, az egész kráteren és eléri a barlangot, a fal bizonyos ideig megvédi a behatolástól. (Folytatjuk}
