Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-06 / 286. szám

Í968. december 8, péntek 8. oldal A holnap szakmunkásai nevében Épül a kultúra új hajléka Rémen Megjegyzés A lángoló macska Kalocsa gyors ütem­ben iparosodó város. Teg­napja egészen más, mint jelene és a holnap a mai­nál sokkal többet ígér. Ho­gyan fest ebben az erősen iparosodó városban a szak­munkás-utánpótlás? Lépést tudnak-e tartani az ütem­mel? Erre kerestünk vá­laszt a 619. számú Szak­munkástanuló Intézetben. Az iskola főbejáratát nemrégiben helyezték át a Tompa Mihály utcába, ar­ról van ugyanis az új, kor­szerű főépület. Ebben az épületben 39 szakmára 750 tanulót ké­peznek. Járási iskola, ami azt jelenti, hogy a környe­ző községekből ide járnak be azok a fiatalok, akik va­lamilyen ipari pályára ké­szülnek. Először azt sze­retnénk tudni: milyen a tanulók beutazási lehetőséi ge? Kaszap Antal igazgató így tájékoztat: — Bizony, vannak, akik már reggel 6-kor bent van­nak az intézetben, vagy még korábban is. egy ré­szük már 5-kor. Ók a tan­termekben húzzák meg ma­gukat és tanulgatnak, ol­vasgatnak. Sajnos, azt nem lehet biztosítani, hogy ami gyerekeink különbuszt kap­janak, mert a többi iskolá­val ellentétben nálunk 7 órakor kezdődik a tanítás. A visszautazás is hasonló­képpen körülményes, ezért a gyerekeknek sok szabad idejük vész el. — Hogyan lehetne ezen segíteni? — Elsősorban kollégium­mal. Volna erre egy javas­latunk — válaszolja az igazgató —, mégpedig az: helyes lenne, ha az ipari- tanuló-képzésben érdekelt vállalatok segítenének egy hétközi otthon építésében és fenntartásában. Ha megkí­mélnénk a tanulókat a fá­rasztó utazástól és a tete­mes várakozástól, sokkal jobb lehetne, a tanulmányi eredményük, alaposabb az elméleti, gyakorlati felké­szülésük. — Milyen üzemek jöhet­nének itt számításba? — Számos termelőszövet­kezetnék képezünk gépésze­ti szakembereket, de érde­keltek a járás ktsz-ei és a kalocsai üzemek legtöbb­je is. Egy 200 személyt be­fogadó kollégium minden­képpen elkelne. Érdemes volna a javasla­ton elgondolkozni. — A gyakorlati képzés terén mi a helyzet? — Sajnos, a kalocsai üzemek közül kevésnek van tanműhelye, hiszen kicsi az üzemek kapacitása. Első­sorban a gépjavító állo­mást említhetjük ilyen szempontból. Mint köztu­domású, a gépjavító állo­más felszámolása küszöbön áll, a termelőszövetkezetek hatáskörébe kerül majd a mezőgazdasági gépszerelő szakmunkásképzés. Nos, jó volna tudni, hogy a Kalo­csai Gépjavító Állomás he­lyén milyen profilú üzem létesül majd. Tárgyalások már folynak több oldalról, de még nem dőlt el, milyen vállalat vásárolja meg a te­lepet. Ez bennünket sem érint közömbösen, mert hi­szen iskolánkban nyilván érezhető lesz majd a hatása. Mint az igazgató elmon­dotta: a kalocsai szakmun­kásképző intézetben egye­lőre csak délelőtt folyik ta­nítás, így — amennyiben a szükség úgy kívánná —, a délutáni tanítás bevezetése útján mintegy 300 tanulót lehetne még felvenni. Ez lényeges, mert Kalocsa cikkünk elején említett gyors mértékű iparosodása valószínűleg nagyobb igé­nyeket támaszt a szakmun­kásképzés iránt. Különösen Amint a gépkocsink Rém községbe érkezve, a tanács­háza sarkán elfordul, az utas a szemközti oldalon építők lázas sürgés-forgásá­ra lesz figyelmes. Az idő nyirkos, nyálkás — bizony elkél a meleg ruha —, de a falak közt egy percig sem tétlenkednek a munkások. A feladat, amelyre vállal­koztak, megfeszített igyeke­zettel jár, s ugyanakkor szép is, főként mivel régi hiányosságot van hivatva pótolni. a forgácsoló szakmára vo­natkozik ez. Komoly, szép eredmé­nyekkel dicsekedhet az in­tézet, de ezek mellett pana­szokat is hallottunk. Neve­zetesen : az új épülethez nem készültek szakköri he­lyiségek és szertárak, ezért a szemléltető eszközöket öm­lesztett állapotban kényte­lenek tárolni. Hég egy dolgot említ az igazgató: helyes lenne, ha a szülők jobban megbe­csülnék a szakmunkáskép­zés iskolai részét. A ta­pasztalat szerint ugyanis az intézet ilyen irányú mun­káját csak másod- és har­madrendűnek tartja a leg­több szülő. És ez megmu­tatkozik a tanuló előmene­telében. Balogh József A hajdani jegyzőlakásból alakítanak ki itt egy kor­szerű, minden igényt kielé­gítő művelődési otthont. A felsőbb szervek jóvoltából állami támogatással, csak­nem háromnegyed millió forint költséggel a János­halmi Községi Tanács épí­tőbrigádja hozza tető alá. — Az épületnek eredeti­leg már a felszabadulás óta a művelődési ház szerepét kellett volna betöltenie — tájékoztat Rózsa György vb-elnök. — Sajnos, mind­eddig csupán átmeneti jel­leggel felelt meg céljának. A teljes korszerűsítéshez az idén fogtak hozzá az épí­tők. de mi abban bízunk, hogy már a végleges befe­jezés előtt is használatba vehetjük maid néhány ren­dezvény céljára. Hová lett a pataji fodrász? Mostanában kellemetlen meglepetés éri azokat, akik a Dunapataji Vegyes és Épí­tő Ktsz ízléses férfifodrász- üzletébe szeretnének hajvá­gás, vagy nyíratkozás oká­ból betérni. Mert korszerű műhely ugyan van, de hi­ányzik belőle a mester. — Hová lett? — Elment zetorosnak a tsz-be. Ott többet keres. — És nem jön helyette új? — Aligha. Nem jövedel­mező a férfifodrászat. Ezért nem is működtetjük to­vább. így nyilatakoznak a ktsz vezetői: Hát ez bizony baj. Egy ötezer lakosú községet fod­rász nélkül nehéz elkép­zelni. Igaz ugyan, hogy né­hány korszerűtlen magán­kisiparos műhely található a községben, nagyrészt a falu külső részein. Ám szo­cialista üzem egy se. A ktsz vezetői állítják: a jobb kereset reményében eltávozott férfifodrász he­lyett nem kapnak másikat, hiszen erre a rosszul fize­tő pályára nem jön senki. De ha jönne, akkor sem tartanák üzemben tovább a férfifodrászműhelyt, mert arra ráfizet a szövetkezet. Ezzel az állásponttal le­het — és kell is — vitat­kozni. Először egy kérdés: más községekben, városok­ban nem ráfizetéses? A másik: vajon ha végleg be­zárják a tetemes Völtség- gel létrehozott üzletet, az nem lenne ráfizetés? Vé­gül — és ez a lényeg: — vajon a ktsz elsőszámú rendeltetése nem a község lakosságának szolgáltatás­szerű ellátása? Ebbe töb­bek között a fodrászat is beletartozik. B. J. Német vendégek Kecskeméten Az Országos Sütőipari Kutatóintézet meghívására ötnapos látogatásra érkezett hazánkba dr. Rolf Zimmer­mann és Günter Berchner, az NDK Bergholz-rehbrüc- kei Kutatóintézetének mun­katársai. Látogatásuk során tegnap délelőtt dr. Csaba József, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Sütőipari Igazgatóságának főmérnöke kíséretében meg­tekintették a Kecskeméti Kenyérgyárat. Megismer­kedtek az üzem technoló­giájával és elbeszélgettek a dolgozókkal. Az üzemláto­gatás után elismerésüket fe­jezték ki Somogyi József­nek, a Kecskemét és Vi­déke Sütőipari Vállalat párttitkárának és műszaki vezetőjének. 73. Uszkov, aki Ljubimov mögött haladt, iránytűt és egy papírlapot tartott a ke­zében. Megjelölte a folyosó minden kanyarét és a pa­pírlapon nőtten-nőtt a fur­csa, girbe-gurba vonal. Jobbra, balra kanyargóit ismét balra, de élesen, mint egy hajtűkanyar, aztán egyenesen, majd újra jobb­ra fordult, s közben állan­dóan lefelé lejtett. A ba­rométer-magasságméter, amelyet Borisz cipelt, ele­inte száz, majd százhúsz, végül százhetven méteres lejtést mutatott. Amikor a kutatók meg­tették’ több mint másfél kilométert, Ljubimov meg­állt. Előttük sötétlett a máso­dik, szokatlanul tágas bar­lang. Az idegenvezető inté­sére mindnyájan suttogóra fogták a hangjukat. Ljubi­mov a nagy kőtömbökre mutatott, amelyek a lábuk előtt hevertek. A leszakadt mennyezet maradványai voltak... — Omlás most is történ­het — mondta. — Jó volna mesterségesen előidézni — felelte Uszkov. Az emberek visszahátrál­tak a keskeny folyosóba, megvizsgálták, tartós-e a mennyezet fölöttük, és ... Borisz felemelte puská­ját. Lövés! Egy tüzérüteg össztüze is eltörpülne a dör­renés mellett. A visszhang nekicsapódott a sziklának, végigszállt a mennyezet alatt, újból a falaknak ve­rődött, majd ismét a ma­gasba vágott. A következő pillanatban mégindultak a kövek, elaludtak a mécsek, a nagy portól be kellett hunyniuk a szemüket, be­fogniuk orrukat. Kutatóink néhány percet vártak, míg leülepedett a por és megnyugodott a fel­ajzott levegő. Ljubimov tü­zet csiholt és meggyújtotta mind az öt mécsest. Alig lehetett ráismerni a teremre. Az üreg, amely az imént még a hegy szívé­ben ásított, félig be volt temetve. Valahol messze elől még dübörgött, aztán fokozatosan gyengült, hal­kult a kőomlás. — Várjanak meg — szó­lalt meg Ljubimov és elő­rement a kövek tetején. Tíz perc múlva tért visz- sza. — Megvan! Az út kissé balra fordul. Valamivel tá­gasabb ... Amikor kutatóink el­hagyták a veszélyes öveze­tet és új fent beértek a kes­keny folyosóba, Ljubimov javasolta, hogy itt rendez­zék be az összekötő tanyát. — Több mint két kilomé­tert jöttünk. Azt hiszem, túl vagyunk az út felén — mondta. — Azt hiszi? — kérdezte Uszkov gúnyosan. — Sze­rintem pedig egyáltalán nem valószínű. Nézze csak meg a vázlatot! Kanyar- gunk, tekergünk ebben az átkozott hegyben, de egy tapodtat sem jutunk előbb­re! Semmit nem értek! A papírlapon az útvonal vékony vonala kacskaringó­zott. A számtalan kanyar Hogyan is fest majd az épület belülről, a jövő év első negyedében esedékes átadás után? összesen hat helyiséget vehetnek birtok­ba a rémi fiatalok és öre­gek —, minden korosztály művelődési igényeinek ki­elégítésére alkalom nyílhat itt. Az újjáalakított nagyte­rem 250 személyt fogad be. A könyvtárhelyiségben — amely mindeddig a szó szo­ros értelmében egy élés­kamrában kapott helyet — hatvanan olvashatnak, bön­gészhetnek egy időben. Há­rom tágas, derűs klubhelyi­ség várja a fiatalokat. És ha megfelelő kulturális tar­talommal töltik meg, a kör­nyékben feltétlenül párját ritkítja majd a KISZ-isták százszemélyes pinceklubja is. A nagyterem egyébként szükség esetén, választó­fallal két külön helyiséggé alakítható át. Büfé, presszó is lesz az épületben. A rémiek, érthetően, na­gyon várják, hogy birtokba vehessék újjászületett mű­velődési otthonukat. Régi óhaj teljesül ezzel, hiszen — mint említettük — a ro­hamosan gyarapodó, fejlő­dő községnek, sajnos, még az igényekkel bátran szem­benéző legutóbbi negyed­században sem volt arra al­kalmas „kultúrcentruma”. — Nem puszta szórakoz­tatásra vágyik az itteni la­kosság — summázza a ta­nácselnök. — A rádió és a tv, napjaink sajtója olyan szellemi szomjúságot éb­reszt, amely szűkebb pát­riánkban is magasabb fo­kon vár kielégítésre. Vége­zetül: nem akarok jósolni, de megalapozott az a re­ménységünk, hogy az évet váltó szilveszteri mulatság már ebben a megszépült épületben zajlik le. És mi­vel a község legtágasabb terme is itt lesz: a Dózsa Tsz zárszámadó közgyűlé­sének megtartására is az új művelődési ház falai közt kerül sor. J. T. urugyen A párizsi művészek vi­lághírű utcája egy halászó macskáról kapta nevét. A legendás háziállat, ha bé­kében hagyták csodálatos ügyességgel halászott — ál­lítólag. Távoli kevésbé neves ro­kona — dr. Tóth Józsefné kiskőrösi lakos macskája — nem mutatott ilyen külön­leges képességeket. Ha bé­kében hagyták, csak aludt, vagy sétálni szeretett. Egé­szen addig míg egy hétfői napon néhány unatkozó kamasz megfogta, gázolaj­jal leöntötte és meggyúj­totta. A lángoló állat sze­rencsére nem okozott tüzet. Egyik olvasónk levélben fűzött néhány gondolatot az esethez, utalva nemrég megjelent „Csak tanácsi feladat vagy elmaradt szü­lői felelősségérzet” című írásunkra. Az égő macska ürügyén mi is feltennénk néhány kérdést. A kiskőrösi Batthyány— Tavasz utcai lakótelep több lakásához tenyérnyi udvar sincs, de az egész környé­ken nincs játszótér sem. A gyerekek az utca kövezetén rúgják a labdát, a keskeny parkban ugrándoznak, fo- gócskáznak. Talán mégis sürgős volna játszótér — korszerű játszótér — építé­se, olyan, ami vonzaná a gyerekeket. A község e ré­sze kezd városiasodul, de miért akar máris beleesni a játszóterek elhanyagolá­sának tipikus városi hibá­jába? A szülők felelőssége vi­szont még a tanácsénál is nagyobb, jobban kellene vi­gyázni, hiszen a gyerekek ott futkároznak, fogócskáz- nak, vagy éppen gyújtják meg a macskát, ahol lehet. A „legsúlyosabb” felelős­ség mégis azoké, akik — mint a levélből és a hely­színi beszélgetésből kide­rült — minősíthetetlen han­gon védelmezik csibészkedő csemetéiket. A felügyelet nélkül hagyott gyerekek okozta kárért — úgy lát­szik, nem tudják — anya­gilag is felelősek. B. P. nem délre, ahová igyekez­tek, hanem nyugatra vitte kutatóinkat. Talán, ha Uszkov az út elején elkészítette volna a kráter vázlatát, nem mon­daná azt, hogy semmit nem ért De erről majd később. Egyelőre azonban a csa­pat kettéosztott Szperan- szkij és Orocsko visszama­radtak. Uszkov, Ljubimov és Borisz előre indultak. — Huszonnégy órát vá­runk, holnap délelőtt tizen­egy óráig. Ne maradjanak el... A csoport eltűnt a ka­nyarban. Csend lett. — Vizet keresek — mond­ta Szperanszkij, s fogta a mécsest meg a bőrvedret és visszament a kőterem­be. Orocsko elgondolkodva bámult a mécs lángjába. Elképzelt« magában, milyen hatalmas hegy tornyosul fö­lötte, s ettől kezdte rosz- szul érezni magát. Nyug­talanul fészkelődött ülőhe­lyén és közelebb húzta a mécsest. Szperanszkij visszatért. Teli vödör vizet hozott. Záptojásszaga, barnás színe volt. Inni persze nem igen lehetett belőle, és Szpe­ranszkij félreállította a ved­ret — Tudja — mondta ag­godalommal a hangjában —, azt hiszem, rossz úton indultunk el. A terem köze­pén, a kövek alatt találtam egy mélybe vezető nyílást. Azt hiszem, az lesz a föld alatti patak medre. Még most is maradt ott egy kis víz. — Beférünk rajta? Szperanszkij megrázta a fejét; — Aligha. A nyílást kö­vek temették be. Meg aztán amúgy is elég keskeny. Még váltottak néhány szót, aztán elhallgattak. Nyomasztó volt a csend. Szörnyen kikívánkoztak a szabad levegőre. Orocsko felsóhajtott. — Oltsuk el a gyertyát — ajánlotta Szperanszkij —, takarékoskodjunk vele. ön pedig mesélje el nekem, hogyan élnek most Orosz­országban. ■ Míg Orocsko mesélt, a három felderítő egyre csak haladt a barlang mélye felé. Három-négy órai bolyon­gás után — hol négykézláb, hol kiegyenesedve halad­tak — Borisz megállapítot­ta a barométerről, hogy há­romszáz métert emelkedtek. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom