Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-06 / 286. szám
Í968. december 8, péntek 8. oldal A holnap szakmunkásai nevében Épül a kultúra új hajléka Rémen Megjegyzés A lángoló macska Kalocsa gyors ütemben iparosodó város. Tegnapja egészen más, mint jelene és a holnap a mainál sokkal többet ígér. Hogyan fest ebben az erősen iparosodó városban a szakmunkás-utánpótlás? Lépést tudnak-e tartani az ütemmel? Erre kerestünk választ a 619. számú Szakmunkástanuló Intézetben. Az iskola főbejáratát nemrégiben helyezték át a Tompa Mihály utcába, arról van ugyanis az új, korszerű főépület. Ebben az épületben 39 szakmára 750 tanulót képeznek. Járási iskola, ami azt jelenti, hogy a környező községekből ide járnak be azok a fiatalok, akik valamilyen ipari pályára készülnek. Először azt szeretnénk tudni: milyen a tanulók beutazási lehetőséi ge? Kaszap Antal igazgató így tájékoztat: — Bizony, vannak, akik már reggel 6-kor bent vannak az intézetben, vagy még korábban is. egy részük már 5-kor. Ók a tantermekben húzzák meg magukat és tanulgatnak, olvasgatnak. Sajnos, azt nem lehet biztosítani, hogy ami gyerekeink különbuszt kapjanak, mert a többi iskolával ellentétben nálunk 7 órakor kezdődik a tanítás. A visszautazás is hasonlóképpen körülményes, ezért a gyerekeknek sok szabad idejük vész el. — Hogyan lehetne ezen segíteni? — Elsősorban kollégiummal. Volna erre egy javaslatunk — válaszolja az igazgató —, mégpedig az: helyes lenne, ha az ipari- tanuló-képzésben érdekelt vállalatok segítenének egy hétközi otthon építésében és fenntartásában. Ha megkímélnénk a tanulókat a fárasztó utazástól és a tetemes várakozástól, sokkal jobb lehetne, a tanulmányi eredményük, alaposabb az elméleti, gyakorlati felkészülésük. — Milyen üzemek jöhetnének itt számításba? — Számos termelőszövetkezetnék képezünk gépészeti szakembereket, de érdekeltek a járás ktsz-ei és a kalocsai üzemek legtöbbje is. Egy 200 személyt befogadó kollégium mindenképpen elkelne. Érdemes volna a javaslaton elgondolkozni. — A gyakorlati képzés terén mi a helyzet? — Sajnos, a kalocsai üzemek közül kevésnek van tanműhelye, hiszen kicsi az üzemek kapacitása. Elsősorban a gépjavító állomást említhetjük ilyen szempontból. Mint köztudomású, a gépjavító állomás felszámolása küszöbön áll, a termelőszövetkezetek hatáskörébe kerül majd a mezőgazdasági gépszerelő szakmunkásképzés. Nos, jó volna tudni, hogy a Kalocsai Gépjavító Állomás helyén milyen profilú üzem létesül majd. Tárgyalások már folynak több oldalról, de még nem dőlt el, milyen vállalat vásárolja meg a telepet. Ez bennünket sem érint közömbösen, mert hiszen iskolánkban nyilván érezhető lesz majd a hatása. Mint az igazgató elmondotta: a kalocsai szakmunkásképző intézetben egyelőre csak délelőtt folyik tanítás, így — amennyiben a szükség úgy kívánná —, a délutáni tanítás bevezetése útján mintegy 300 tanulót lehetne még felvenni. Ez lényeges, mert Kalocsa cikkünk elején említett gyors mértékű iparosodása valószínűleg nagyobb igényeket támaszt a szakmunkásképzés iránt. Különösen Amint a gépkocsink Rém községbe érkezve, a tanácsháza sarkán elfordul, az utas a szemközti oldalon építők lázas sürgés-forgására lesz figyelmes. Az idő nyirkos, nyálkás — bizony elkél a meleg ruha —, de a falak közt egy percig sem tétlenkednek a munkások. A feladat, amelyre vállalkoztak, megfeszített igyekezettel jár, s ugyanakkor szép is, főként mivel régi hiányosságot van hivatva pótolni. a forgácsoló szakmára vonatkozik ez. Komoly, szép eredményekkel dicsekedhet az intézet, de ezek mellett panaszokat is hallottunk. Nevezetesen : az új épülethez nem készültek szakköri helyiségek és szertárak, ezért a szemléltető eszközöket ömlesztett állapotban kénytelenek tárolni. Hég egy dolgot említ az igazgató: helyes lenne, ha a szülők jobban megbecsülnék a szakmunkásképzés iskolai részét. A tapasztalat szerint ugyanis az intézet ilyen irányú munkáját csak másod- és harmadrendűnek tartja a legtöbb szülő. És ez megmutatkozik a tanuló előmenetelében. Balogh József A hajdani jegyzőlakásból alakítanak ki itt egy korszerű, minden igényt kielégítő művelődési otthont. A felsőbb szervek jóvoltából állami támogatással, csaknem háromnegyed millió forint költséggel a Jánoshalmi Községi Tanács építőbrigádja hozza tető alá. — Az épületnek eredetileg már a felszabadulás óta a művelődési ház szerepét kellett volna betöltenie — tájékoztat Rózsa György vb-elnök. — Sajnos, mindeddig csupán átmeneti jelleggel felelt meg céljának. A teljes korszerűsítéshez az idén fogtak hozzá az építők. de mi abban bízunk, hogy már a végleges befejezés előtt is használatba vehetjük maid néhány rendezvény céljára. Hová lett a pataji fodrász? Mostanában kellemetlen meglepetés éri azokat, akik a Dunapataji Vegyes és Építő Ktsz ízléses férfifodrász- üzletébe szeretnének hajvágás, vagy nyíratkozás okából betérni. Mert korszerű műhely ugyan van, de hiányzik belőle a mester. — Hová lett? — Elment zetorosnak a tsz-be. Ott többet keres. — És nem jön helyette új? — Aligha. Nem jövedelmező a férfifodrászat. Ezért nem is működtetjük tovább. így nyilatakoznak a ktsz vezetői: Hát ez bizony baj. Egy ötezer lakosú községet fodrász nélkül nehéz elképzelni. Igaz ugyan, hogy néhány korszerűtlen magánkisiparos műhely található a községben, nagyrészt a falu külső részein. Ám szocialista üzem egy se. A ktsz vezetői állítják: a jobb kereset reményében eltávozott férfifodrász helyett nem kapnak másikat, hiszen erre a rosszul fizető pályára nem jön senki. De ha jönne, akkor sem tartanák üzemben tovább a férfifodrászműhelyt, mert arra ráfizet a szövetkezet. Ezzel az állásponttal lehet — és kell is — vitatkozni. Először egy kérdés: más községekben, városokban nem ráfizetéses? A másik: vajon ha végleg bezárják a tetemes Völtség- gel létrehozott üzletet, az nem lenne ráfizetés? Végül — és ez a lényeg: — vajon a ktsz elsőszámú rendeltetése nem a község lakosságának szolgáltatásszerű ellátása? Ebbe többek között a fodrászat is beletartozik. B. J. Német vendégek Kecskeméten Az Országos Sütőipari Kutatóintézet meghívására ötnapos látogatásra érkezett hazánkba dr. Rolf Zimmermann és Günter Berchner, az NDK Bergholz-rehbrüc- kei Kutatóintézetének munkatársai. Látogatásuk során tegnap délelőtt dr. Csaba József, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Sütőipari Igazgatóságának főmérnöke kíséretében megtekintették a Kecskeméti Kenyérgyárat. Megismerkedtek az üzem technológiájával és elbeszélgettek a dolgozókkal. Az üzemlátogatás után elismerésüket fejezték ki Somogyi Józsefnek, a Kecskemét és Vidéke Sütőipari Vállalat párttitkárának és műszaki vezetőjének. 73. Uszkov, aki Ljubimov mögött haladt, iránytűt és egy papírlapot tartott a kezében. Megjelölte a folyosó minden kanyarét és a papírlapon nőtten-nőtt a furcsa, girbe-gurba vonal. Jobbra, balra kanyargóit ismét balra, de élesen, mint egy hajtűkanyar, aztán egyenesen, majd újra jobbra fordult, s közben állandóan lefelé lejtett. A barométer-magasságméter, amelyet Borisz cipelt, eleinte száz, majd százhúsz, végül százhetven méteres lejtést mutatott. Amikor a kutatók megtették’ több mint másfél kilométert, Ljubimov megállt. Előttük sötétlett a második, szokatlanul tágas barlang. Az idegenvezető intésére mindnyájan suttogóra fogták a hangjukat. Ljubimov a nagy kőtömbökre mutatott, amelyek a lábuk előtt hevertek. A leszakadt mennyezet maradványai voltak... — Omlás most is történhet — mondta. — Jó volna mesterségesen előidézni — felelte Uszkov. Az emberek visszahátráltak a keskeny folyosóba, megvizsgálták, tartós-e a mennyezet fölöttük, és ... Borisz felemelte puskáját. Lövés! Egy tüzérüteg össztüze is eltörpülne a dörrenés mellett. A visszhang nekicsapódott a sziklának, végigszállt a mennyezet alatt, újból a falaknak verődött, majd ismét a magasba vágott. A következő pillanatban mégindultak a kövek, elaludtak a mécsek, a nagy portól be kellett hunyniuk a szemüket, befogniuk orrukat. Kutatóink néhány percet vártak, míg leülepedett a por és megnyugodott a felajzott levegő. Ljubimov tüzet csiholt és meggyújtotta mind az öt mécsest. Alig lehetett ráismerni a teremre. Az üreg, amely az imént még a hegy szívében ásított, félig be volt temetve. Valahol messze elől még dübörgött, aztán fokozatosan gyengült, halkult a kőomlás. — Várjanak meg — szólalt meg Ljubimov és előrement a kövek tetején. Tíz perc múlva tért visz- sza. — Megvan! Az út kissé balra fordul. Valamivel tágasabb ... Amikor kutatóink elhagyták a veszélyes övezetet és új fent beértek a keskeny folyosóba, Ljubimov javasolta, hogy itt rendezzék be az összekötő tanyát. — Több mint két kilométert jöttünk. Azt hiszem, túl vagyunk az út felén — mondta. — Azt hiszi? — kérdezte Uszkov gúnyosan. — Szerintem pedig egyáltalán nem valószínű. Nézze csak meg a vázlatot! Kanyar- gunk, tekergünk ebben az átkozott hegyben, de egy tapodtat sem jutunk előbbre! Semmit nem értek! A papírlapon az útvonal vékony vonala kacskaringózott. A számtalan kanyar Hogyan is fest majd az épület belülről, a jövő év első negyedében esedékes átadás után? összesen hat helyiséget vehetnek birtokba a rémi fiatalok és öregek —, minden korosztály művelődési igényeinek kielégítésére alkalom nyílhat itt. Az újjáalakított nagyterem 250 személyt fogad be. A könyvtárhelyiségben — amely mindeddig a szó szoros értelmében egy éléskamrában kapott helyet — hatvanan olvashatnak, böngészhetnek egy időben. Három tágas, derűs klubhelyiség várja a fiatalokat. És ha megfelelő kulturális tartalommal töltik meg, a környékben feltétlenül párját ritkítja majd a KISZ-isták százszemélyes pinceklubja is. A nagyterem egyébként szükség esetén, választófallal két külön helyiséggé alakítható át. Büfé, presszó is lesz az épületben. A rémiek, érthetően, nagyon várják, hogy birtokba vehessék újjászületett művelődési otthonukat. Régi óhaj teljesül ezzel, hiszen — mint említettük — a rohamosan gyarapodó, fejlődő községnek, sajnos, még az igényekkel bátran szembenéző legutóbbi negyedszázadban sem volt arra alkalmas „kultúrcentruma”. — Nem puszta szórakoztatásra vágyik az itteni lakosság — summázza a tanácselnök. — A rádió és a tv, napjaink sajtója olyan szellemi szomjúságot ébreszt, amely szűkebb pátriánkban is magasabb fokon vár kielégítésre. Végezetül: nem akarok jósolni, de megalapozott az a reménységünk, hogy az évet váltó szilveszteri mulatság már ebben a megszépült épületben zajlik le. És mivel a község legtágasabb terme is itt lesz: a Dózsa Tsz zárszámadó közgyűlésének megtartására is az új művelődési ház falai közt kerül sor. J. T. urugyen A párizsi művészek világhírű utcája egy halászó macskáról kapta nevét. A legendás háziállat, ha békében hagyták csodálatos ügyességgel halászott — állítólag. Távoli kevésbé neves rokona — dr. Tóth Józsefné kiskőrösi lakos macskája — nem mutatott ilyen különleges képességeket. Ha békében hagyták, csak aludt, vagy sétálni szeretett. Egészen addig míg egy hétfői napon néhány unatkozó kamasz megfogta, gázolajjal leöntötte és meggyújtotta. A lángoló állat szerencsére nem okozott tüzet. Egyik olvasónk levélben fűzött néhány gondolatot az esethez, utalva nemrég megjelent „Csak tanácsi feladat vagy elmaradt szülői felelősségérzet” című írásunkra. Az égő macska ürügyén mi is feltennénk néhány kérdést. A kiskőrösi Batthyány— Tavasz utcai lakótelep több lakásához tenyérnyi udvar sincs, de az egész környéken nincs játszótér sem. A gyerekek az utca kövezetén rúgják a labdát, a keskeny parkban ugrándoznak, fo- gócskáznak. Talán mégis sürgős volna játszótér — korszerű játszótér — építése, olyan, ami vonzaná a gyerekeket. A község e része kezd városiasodul, de miért akar máris beleesni a játszóterek elhanyagolásának tipikus városi hibájába? A szülők felelőssége viszont még a tanácsénál is nagyobb, jobban kellene vigyázni, hiszen a gyerekek ott futkároznak, fogócskáz- nak, vagy éppen gyújtják meg a macskát, ahol lehet. A „legsúlyosabb” felelősség mégis azoké, akik — mint a levélből és a helyszíni beszélgetésből kiderült — minősíthetetlen hangon védelmezik csibészkedő csemetéiket. A felügyelet nélkül hagyott gyerekek okozta kárért — úgy látszik, nem tudják — anyagilag is felelősek. B. P. nem délre, ahová igyekeztek, hanem nyugatra vitte kutatóinkat. Talán, ha Uszkov az út elején elkészítette volna a kráter vázlatát, nem mondaná azt, hogy semmit nem ért De erről majd később. Egyelőre azonban a csapat kettéosztott Szperan- szkij és Orocsko visszamaradtak. Uszkov, Ljubimov és Borisz előre indultak. — Huszonnégy órát várunk, holnap délelőtt tizenegy óráig. Ne maradjanak el... A csoport eltűnt a kanyarban. Csend lett. — Vizet keresek — mondta Szperanszkij, s fogta a mécsest meg a bőrvedret és visszament a kőterembe. Orocsko elgondolkodva bámult a mécs lángjába. Elképzelt« magában, milyen hatalmas hegy tornyosul fölötte, s ettől kezdte rosz- szul érezni magát. Nyugtalanul fészkelődött ülőhelyén és közelebb húzta a mécsest. Szperanszkij visszatért. Teli vödör vizet hozott. Záptojásszaga, barnás színe volt. Inni persze nem igen lehetett belőle, és Szperanszkij félreállította a vedret — Tudja — mondta aggodalommal a hangjában —, azt hiszem, rossz úton indultunk el. A terem közepén, a kövek alatt találtam egy mélybe vezető nyílást. Azt hiszem, az lesz a föld alatti patak medre. Még most is maradt ott egy kis víz. — Beférünk rajta? Szperanszkij megrázta a fejét; — Aligha. A nyílást kövek temették be. Meg aztán amúgy is elég keskeny. Még váltottak néhány szót, aztán elhallgattak. Nyomasztó volt a csend. Szörnyen kikívánkoztak a szabad levegőre. Orocsko felsóhajtott. — Oltsuk el a gyertyát — ajánlotta Szperanszkij —, takarékoskodjunk vele. ön pedig mesélje el nekem, hogyan élnek most Oroszországban. ■ Míg Orocsko mesélt, a három felderítő egyre csak haladt a barlang mélye felé. Három-négy órai bolyongás után — hol négykézláb, hol kiegyenesedve haladtak — Borisz megállapította a barométerről, hogy háromszáz métert emelkedtek. (Folytatjuk.)