Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

S ohasem tagadtam, na- Tabi László: gyón rossz tanuló voltam. Gimnáziumi pá­lyafutásomból alig emlék­szem másra, mint hármas­ra. Lusta diák voltam, nem voltak nagy ambícióim. Csak semmi feltűnés! — ez volt az elvem — marad­junk meg a szolid elégsége­seknél. Azt viszont nagyon is tudtam, hogy mennyit kell tanulnom a hármashoz. Csodálatos Ösztönöm volt e tekintetben, csak két íz­ben tévedtem nyolc év alatt. Egyszer megbuktam latinból, egyszer kettest kaptam fizikából. Az év vé­gére azonban mindkettőt kijavítottam hármasra. De miként lett hetedikben majdnem jelesem történe­lemből. és nem sokkal utóbb, hogy álltam bukásra belőle?... Abban az évben új történelemtanárt avattunk. A régit nyugdíjazták. Az új tanár tiszteletére az első lec­két bevágtam, különben Is az volt a tervem, hogy megjavulok, és színjelesen végzek. Hát szóval bevágtam a pún háborúkat, és mit tesz isten, az új tanár ki szólított. Óriásit produkáltam. Az osztály meg volt döbbenve, és Lápóczy — így hívták az új tanárt — elismerően bólintott: ez igen! Akkora je­lest irt be, hogy még a Czira is látta az utolsó pádból. Ettől a naptól lógva nagy ember voltam Lápóczy szemében. Amikor megtudta, hogy egyébként igen kö­zepes tanuló vagyok, még jobban megkedvelt. Nyil­vánvaló lett előtte, hogy a történelem életem célja, s nem tartozom a minden tárgyat egyformán magoló eminensek közé. Nem a jeles bizonyítvány lebeg a szemem előtt, hanem a történelem tudás, K i sem hívott többé feleink Bizonyára úgy érezte, bogy a pún háborúkról tartott beszámolóm után sértés lenne; ha feleltetne, Ha magyarázott, időnként bizalmasan felém bólintott, mint aki azt mondja: JPersze, Szvoboda, maga ezt nagyon jól tudja, de hát a többiek, ugye..." Nyugodtan ültem a Jelesemen szeptembertől májusig. A pún háborúkkal nagyobb si­kerem volt, mint magárnak Hannibálnak. Évközben pedig megtanultam alkalmazkodni a jelesemhez. Lá­póczy magyarázatai közben szorgalmasan és főlénye­az ifjúsági klubban talál- összetartó a fiatalság. Van juk. köztünk érettségizett is, ipa­A sarokban magnó szól, a ri tanuló is, meg tsz.tag, kályha mellett csöppnyi bi- — S az öregek? Nem el- liárdasztalkán folyik a jáu lenzik, ha más nemzetiségű ,ték. lányt vesz el a fiuk, vagy így megy férjhez a lányuk? — Se emiatt nem szólnak már, se a vagyon miatt. — Maguk tudják-e még az anyanyelvűket? — Tudjuk hát Tanultuk! az iskolában is. — S a szüleik? — Otthon ki-ki leginkább az anyanyelvén beszél, ol­vas. Újságokat járatunk, s a könytár 30 százaléka nem; magyar nyelvű. De egy­másközt már inkább csak magyarul beszélünk. Hanem azért ápolják a! népi hagyományokat. Bu- nyevác táncegyüttesük a 1 szüreti napokon sikert ara- í tott Kecskeméten. 5 — Milyen szórakozóhely > van még Garán? < — Kocsma, meg a cuk-< rászda. De nekünk jobb itt. í S igen, az állami gazda-) Ságban, ott van egy KISZ-) klub. Hanem azok már tíz-5 kor bezártak. < ÉJFÉL UTÁN I Csakugyan. Jóval elmúlt) tíz óra, szedelőzködünk. ! Baján kiderül, hogy a ta-i nítónőképzőben mégis csak; megtartották az író—olvasó; találkozót. Szép számmal { gyűltek össze a fiatalok. 5 Felvesszük Ferit. i A Béke Szállóban még ja-í vában szól a zene. A mű­velődési ház ablaka már í sötét. > Nemesnádudvaron is zár- > va a művelődési ház, nem! tudtak megvárni bennünket. < Kecelen sötét a cukrászda! ablaka, Soltvadkerten be-! zárt a vendéglő. > Kihalt az út. Bócsa után! megelőzünk egy elkésett s Trabantot. ! • < Le Sage sánta ördöge í csupa rosszat, csúnyát lá­tott Madridban. Amit mi láttunk, szívderítő. Körkép egy magyar tájról, 1908-ból.! Mester László—Szabó János; sen bóllntgattam, olykor-olykor fontoskodó kérdéseke* tettem fel, amelyek senkit sem érdekeltek, legkevésbé éppen engem. Az év végére már magam is elhittem, hogy tudor vagyok. Máig is rejtély előttem, hogyan Jutott eszébe Lápó- ezynak hat nappal a bizonyítványkiosztás elótt újra kiszólítani engem, a kiváló historikust Talán megtu­dott valamit a múltamról, talán élvezni akarta legjobb diákjának tudását —■ mindegy. Kiszólított Egy betűt sem tudtam. Meg sem szólaltam. Feszeng­tem, egyik lábamról a másikra álltam és hallgattam. Lesújtó percek voltak, Lápóczy hol letette a cvikkerét, hol felvette. Alaposan megnézett én vagyok-e az csakugyan. Fájdalom, én voltam. Nem értette a dolgot és jobban megviselte az ügy, mint engem. — Leülhet Szvoboda... — mondta fásultan és én a helyemre vonultam. A következő órán már az év végi osztályzatokról beszélt Amikor a nevemhez ért, így szólt: — Hát Szvoboda ... magával igazán nem tudom, hogy mit csináljak... Jelesre állt a legutóbbi óráig... Fejlehajtva álltam a helyemen. G szomorúan folytatta: — Nézze, Szvoboda, én nem merek ítélni a legutóbbi felelete alapján ... Talán Indiszponált volt... Vagy valami családi ügy... Kettest kellene adnom, de sze­retnék magának jelest adni. Szeretném, ha kiköszörül­né a csorbát... Jöjjön ki, Szvoboda] Síri csend az osztályban. Nem akartam hinni a füleimnek. Erre a tragikus fordulatra nem számítottam. A legszívesebben odaáll- tam volna Lápóczy elé, és azt mondtam volna: — Most már mindegy, tanár úr kérem... Majd Jö­vőre kijavítom, van még egy évem. Hagyjuk ezt a csorbát, tanár úr, amúgy kiköszőrületlenül... De hát ezt mégsem mondhattam. Ügy mentem ki a kartedra elé, mint egy temetési ló. És úgy is feleltem. A fiági örökösödésről kérdezett, ■ én, szerencsétlen, még azt sem tudtam, hogy mi az a fiág. Azt mondják, olyan vörös volt a fejem, mint egy paradicsom, ahogyan ott álltam. EU is hiszem. Roppant kínos volt. Lápóczy most már dühös lett, mert becsapottnak érezte magát, — Leülhet — mondta keményen. És megcsóválta a fejét. É n nem törődtem az egésszel. Adjon kettest vagy hármast, bánom is én. Sőt. jobb. ha hármast ad. Éppen az az egy kettesem legyen? Elcsúfítja a szín­hármasomat. Ha színhármast viszek haza. atyám muk­kot sem szól. Ellenben, ha van egy kettesem, felpofoz, amiért nem tudok többet szerezni. Szép meleg május volt, kit érdekelt a történelem? Lápóczyt. A legközelebbi órán ugyanis megint la­pozgatott a noteszában, s egyszerre csak azt mondta: — Itt van ez a Szvoboda... Rejtélyes, hogy mi van magával, Szvoboda... Álljon fel, ba magával be­szélek! Felemelkedtem és sajnálkozó mozdulatot tettem: — Tanár úr kérem, ugyanis a múlt héten meg vol­tam hűlve, és nem tudtam készülni rendesen.., Lá­zam volt, de azért nem akartam hiányozni az iskolá­ból... Látszott Lápóczyn, hogy szívesen elhiszi, amit mon­dok. így szólt: — Egészén tanácstalan vagyok magával.Jöjjön ki, Szvoboda... Nem akartam hinni a fülemnek. Hát lehetséges az a huszadik században, hogy harmadszor feleltetnek egy diákot egymásután? Ügy látszik, lehetséges. Ki­vánszorogtam és vártam a kérdést, amelyről már eleve tudtam, hogy nehéz lesz. —- Beszéljen valamit Mária Terézia reformjairól. Ugyan kérem. Mit beszélhetnek komoly férfiak ilyen női ügyekről? Nem beszéltem Mária Terézia reform­jairól. Tudtam, volt egy Mária Teréziánk, hallottam, hogy különböző reformokat csinált, de hogy mit, hol és mikor, azt nem tudtam. Az osztály beleröhögött a pádokba. S zegény Lápóczy most már látta, hogy kígyót me­lengetett a keblén. Kinézett az ablakon, s úgy éreztem, hogy belül sír. Nagyon, nagyon csalódott ben­nem. Nemrégen még nem tudta, hogy jelest adjon-e, vagy kettest, majd később nem tudta, hogy kettest adjon-e, vagy hármast, most már ott tartott, hogy a hármas és a négyes között habozott. És ez most már az utolsó óránk volt, döntenie kellett. Felém fordult: Mondja, mit csináljak magával, Szvoboda? Megbuk­tassam? Ez volt az első kérdés, amire felelni tudtam volna. De pirulva hallgattam. Talán mégsem fog megbuktat­ni... — erre gondoltam. És akkor Lápóczy feltette a cvikkerét és újra felém fordult: — Hát még egy utolsó kérdés... Beszéljen nekünk valamit a pún háborúkról... Óriásit produkáltam ismét. Lápóczy megkönnyebül- ten küldött helyre és csak annyit mondott: — No látja, Szvoboda... Abban az évben kettest kaptam történelemből. ** Szegény Lápóczy nem hagyta veszni az illúzióit. És azóta tudom, hogy az ember ne legyen polihisztor. Egy valamit tudjon, de azt tökéletesen. Fájdalom, azóta sem kérdezték tőlem a pún hábo­rúkat. Gara. A „mini-biliárdban” ügyesebbek a lányok. Az igazgató bemutat négy fiatalembert: Zom József, Lápity Antal, Domokos Ist­ván és Csibri István. A klub vezetőségének tagjai. Egy német, egy délszláv, egy székely és égy magyar. —- Pontosabban szólva: én vagyok a „mesztic” — ne­vet Csibri István — bunye- vác—magyar keverék. A klub vezetőségében mindegyik nemzetiség két taggal képviselteti magát. — Így láttuk jónak — mondják —, a hagyomá­nyok végett. De ellentétek már nincsenek közöttünk. Az az idő már elmúlt, amikor valósággal hadilábon álltak a legények, aszerint, hogy ki melyik nemzetiséghez tartozik. Máskülönben is ira^cr^ t j nrwríl Holló Lászlóval A művész élete érdemes a figyelemre. Tanulságul, segítségül szolgálhat. Hát még, ha olyan gazdag és izgalmas életút van mö­götte, mint a 82 éves Holló László mögött! Oldalakon át lehetne sorolni életének és művészi pályájának leg­jellemzőbb adatait. Lobogó lángú művész. Ha a képeit nézed, magá­val ragad élénkségük, moz­galmasságuk, lendületük. Atmoszférateremtő, alko­tó. Látomásos, robbanófe­szültségű művekkel vall az őt körülvevő világról. Mennyi munka, kísérlete­zés, harc vezette őt át a vi­szontagságos éveken! Láttam fél egy házi és budapesti kiállításait. Olvastam a róla szóló írásokat Hallottam sokat idős barátaitól, örültem hát, amikor debreceni műtermében találkozhattam vele. Kék szem, mosolygós arc, fehér szakán. — Ügy tudom, most Párizsban van kiállítása. — Igen. Am — sajnos —, nem mehettem el fájós lábammal. Panaszkodik, de mosolyog. Nézem újabb képeit. Fel­tűnően élénkek a színek: zöld, kék, sárga, vörös. Em- berszeretete, gyermekesen tiszta hite az emberben mindenütt jelen van a vásznain ... Átforrósodik a lélek, amikor a színek, formák fel­szabadult világába láthat, s részese lesz egy olyan gyönyörűségnek, ami hosszú időre nyomot hagy benne. A mester és műterme két egymást kiegészítő, egy­séges, pazar gazdagságot jelentő világ. Érdekes ellentét: törékeny, halk szavalt kemény, energikus kézmozgással kiséri. Az egyik képre mutat: — Ez is félegyházi élményem. Kiskunfélegyházán született, s ott töltötte gyermek­kora szép éveit. Nagyapja tanyája, a piac, a csendes városka kanyargó utcái, a kocsmák kiszűrődő zaja: ezek voltak az élményforrások, melyekből táplálkozott akkoriban. Móra Ferenc barátja volt — Móra mesélt — hej, de gyönyörűen tudott me­sélni. Elérzékenyül, csendesen emlékezik, lassan ejtve ki a szavakat — Soha nem szakadtam el lélekben a szülőváro­somtól ... A Kiskun Múzeumban külön termet töltenek meg a Holló-képek, Az ő ajándékai. Az egyik asztalon a Kiskunság új számát veszem észre. Erről kérdezem a mestert. — Szép dolog ez, hogy Bács megyének saját folyó­irata van. Büszkék lehetnek rá. — Sok látogatója van? — Van. Jönnek. Szeretnek és ez jó. Igaz, hogy za­varnak néha a munkában. — Ha dolgozik, nem engedem be őket! Ezt a mester megnyerő, fiatal felesége mondja, aki egyben titkárnő is; óvó, féltő, vigyázó, gondviselő őr­angyal. Most gyermekkori élményeit meséli ismét Laci bácsi. Hancúrozások, verekedések, cseresznyelopás. Huncutul nevet: — írd meg, hogy jó gyerek voltam. Csak tanulni nem szerettem. A barátairól kérdezem. Mostani barátairól. — Van sok: ügyvéd, orvos, múzeológus, író, szerkesz­tő. Sokféle akad. Szeretem az embereket. — Ügy tudom, Kecskeméten is van barátja? — Igen. Sántha György és Simonka György költők. Sántha Gyurit le is festettem annak idején. — Láttam a képet — mondom — ott van ma is Gyuri bácsi ágya fölött. , Láthatóan megörül ennek. — Hej, Gyuri, Gyuri! Üdvözlöm, mondd meg neki! Szeretném már látni. Meg Simonkát is. Jöjjenek el Debrecenbe! Ismét a képeket nézem. Keménység, harcos lendület, életigenlés. És olyan lelkesítő derű, lángoló életkedv, lobogás, tűz, hogy lehetetlen nem fellelkesülni. — Honnan veszi a mester ezt a gyönyörű lelkesedést; ezt a különös erőt. lendületet? Olgára mutat, komoly — szép arcú feleségére: — Tőle kapom. Azután széttárja energikusan a karját: — És a nagyvilágtól, az élettől, melyek szépség és változás tekintetében kimeríthetetlenek. Ezt a válto­zást, ezt a sokféle szépséget akarom meglátni és ki­fejezni. Hogy nagy művész, a legnagyobbak közül való, az régóta nem vitás már. De, hogy mennyi meglepetést tartogat még hátralevő éveiben, azt nem lehet tudni, önmagát újrateremtő, tehetségét, művészi alkatát ál­landóan megújító alkotó ő. akiben az elhivatottság le­nyűgöző emberi magatartással, páratlan szerénységgel párosul. Őrizze meg erejét, alkotókedvét, az emberi kor leg­végső határáig!... Varga Mihály

Next

/
Oldalképek
Tartalom