Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-03 / 283. szám
1968. december 3, kedd 5. oldal Remények és lehetőségek A Kodúly-hőrus jubileuma A jubileum emlékére. Boros Sándor, a Nagykőrösi Iparos Dalkar elnöke szalagot köt a Kodály-kórus zászlajára. A középiskolák XV. osztályaiban rövidesen megkezdődnek az 1969/70-es egyetemi tanévre a jelentkezések. A Művelődésügyi Minisztérium és a tanácsok művelődési osztályai az előzetes felmérések alapján a közelmúltban tárgyaltak a továbbtanulás lehetőségeiről. Általános tapasztalat: még a gyenge eredményt elért tanulók fele is továbbtanulási vágyakat, szándékokat hordoz, holott köztudott: számos egyetemre — bölcsész, jogi, orvosi — tavaly helyhiány miatt még a maximális húsz pontot elérők egy részét sem tudták felvenni. Az idei tanévben például Budapesten előreláthatóan 13 ezer — országosan pedig 52 ezer — fiú és lány fejezi be középiskolai tanulmányait. A felmérések szerint a végzős diákok közül Budapesten és a nagyobb vidéki városokban — Pécs, Szeged, Miskolc, Győr, Debrecen, Szolnok, Székesfehérvár — valamivel több mint 25 ezer fiatal — ebből 6 ezer a fővárosi — szeretne valamelyik egyetemen vagy főiskolán továbbtanulni. A szándék és elképzelés tehát 7 hónappal az érettségi előtt világos. Ám ugyanilyen világos az is, hogy a társadalom értelmiségi igénye meghatározott. Az ország összes egyetemére és főiskolájára mindössze 6700 — a felsőfokú technikumokba pedig 4500 — elsőéves kerülhet be. A legtöbb helyet, 2201-et a különböző műszaki egyetemek, míg a legkevesebbet — országosan 258-at — a jogi egyetemek kínálják. A Művelődésügyi Minisztérium — nagyon helyesen — számarányuknak megfelelő 75 százalékban a vidéken érettségiző fiataloknak tartatja fenn az egyetemi helyeket. Azonban a kisebb városok és járási székhelyek középiskoláiban végzők mégsem juthatnak számarányuknak megfelelő egyetemi képviselethez. Ennek oka: képzési színvonalkülönbség, korlátozott művelődési lehetőség, tehát a kisváros adta kisebb „kezdősebesség”, ami a felvételi vizsgákon óhatatlanul alacsonyabb pontszámot helyez kilátásba. Különösen 18 éves korban érzékeny a csalódott lélek, és bizony az adott realitások miatt nagyon sokan már felnőtt életük első pillanataiban kisebb- nagyobb belső válsággal, az elképzelések és a lehetőségek rideg konfliktusával kényszerülnek szembenézni. A statisztikák sokévi átlaga azt bizonyítja, hogy például országosan minden ötödik érettségiző fiatal bejuthat valamelyik felsőoktatási intézetbe. így talán kevésbé tűnik reménytelennek a fiatalok helyzete. Azonban, mint ahogy az egyik gimnázium IV-es tanulói a minap erre válaszolták: csak a látszat biztató, mert valójában olyan ez, mint a minden második sorsjegy nyer mottója; hiszen vehet valaki akár 10 sorsjegyet is, mégsem biztos, hogy egyet is kihúznak számai közül, bár általában igaz, hogy minden második nyer. Ez a nagy számok törvénye. És igazsága különösen vonatkozik a vidéken érettségiző és továbbtanuló fiatalokra, mert ha a vidék 75 százalékos egyetemi férőhely lehetőségét vizsgáljuk, ennek nagyobb részét a felsőoktatási intézményekkel rendelkező és iparilag fejlettebb, nagyobb vidéki városok középiskoláiban végzett fiatalok foglalják eL A nagy számok törvényéből adódik az is, hogy például Budapesten a 2 és fél ezer várható jeles érettségiző közül, a végzés évében mintegy ezer fiatal nem érheti el az egyetem padjait, mert ahol a túljelentkezés nagyobb arányú, ott a jelesek aránya is nagyobb. így megeshet, hogy egyes megrohant szakokra olyan fiatalokat sem vesznek fel, akiket más egyetemeken — ha érdeklődésük szerint oda jelentkeztek volna — elsők között vennének fel. Mindenekelőtt vonatkozik ez a bölcsészkarokra, amelyekre országosan a tavalyi előfelvételizettekkel együtt alig 350 elsőéves iratkozhat be. Sokan kifogásolják: nem túlzott-e ilyen erős korlátozásokat alkalmazni! A kérdezőknek kérdéssel kell lehet válaszolni, melyik jobb: elhelyezkedni nem tudó 24—25 éves állástalan diplomásnak lenni, vagy 18 éves korban úgy módosítani az érdeklődést és pálya- választást, hogy az mind az egyén, mind pedig a társadalom egésze számára hasznos és kielégítő legyen? Anélkül, hogy az életről vallott elveiben bárki megalkuvásra kényszerülne, a társadalmi munkamegosztásba való bele- illeszkedés tekintetében ma még igen gyakran elkerülhetetlen — bizonyosfokú kompromisszum. Annál is inkább szükségszerű ez, mert hiszen szerte az országban évek óta hiány van magasképzettségű szakmunkásokban, és ide még most is kevesebb a jelentkezés, mint amennyit ezek a szakmák fel tudnának venni. Aki pedig a szakmai képesítés megszerzése után is ragaszkodik eredetileg elképzelt hivatásához, az a szocialista oktatási rendszer lehetőségeivel élve később is megszerezheti az ahhoz szükséges diplomát. Sz. R. Élménybeszámoló - képekben A vácrátóti országos hí" rű arborétumba és a váci Forte Gyárba tettek nemrégiben kirándulást a Kecskeméti Városi Művelődési Ház fotoszakkörének, valamint a Kecskeméti Fotóklubnak a tagjai. Az akkor készült fényképeket, diapo- zitíveket, illetve filmfelvételeket szombaton, december 7-én délután 4 órakor mutatják be az SZMT székházának első emeleti termében. Erre az alkalomra a fotósokon kívül minden érdeklődőt szívesen látnak. Vasárnap délelőtt a városi művelődési ház nagytermében kórushangversennyel ünnepelte megalakulásának 80. évfordulóját a Kecskeméti Kisipari Szövetkezetek Kodály Kórusa. A jubiláló férfikar élén. Bartha Mihály, a kórus titkára üdvözölte a közönséget. Ismertette a nyolc évtized sikerekben gazdag történetét. Ezután Heltai Nándor városi népművelési felügyelő köszöntötte a kórus tagjait a megyei és a városi tanács művelődésügyi osztálya nevében. A városi tanács emlékserlegét, a megyei párt- bizottság és a megyei tanács elismerő oklevelét nyújtotta át Galamb Lajosnak, az énekkar elnökének. Egyénileg is jutalomban részesült három veterán kórustag: Bodacz József, Gudricza Sándor és Kerekes István. A Kisipari Szövetkezetek Szövetsége nevében Fekete László megyei elnök kívánt további sikereket az énekkarnak, majd az ünnepi hangversenyen részt vevő kórusok vezetői díszes szalagot kötöttek a Kodály-kórus zászlajára. A hangverseny a KodályA homok városa című kisfilmben bizonyára nemcsak a kecskemétiek lelik örömüket, hanem mindenki, aki szereti a szép, tartalmas dokumentumalkotásokat. Feltétlenül dicséret illeti a városi tanács végrehajtó bizottságát kezdeményezéséért és anyagi hozzájárulásáért; a tizennyolc perces film méltó formában örökítette meg a várossá nyilvánításának 600. évfordulóját ünnepló Kecskemétet. Nem volt könnyű dolga a rendezőnek, Borsodi Ervinnek. Egy 76 ezres lakosú, rohamosan fejlődő városról ilyen rövid idő alatt hiteles képet adni úgy, hogy a múltat Is felidézze, a jövő perspektíváit is sejtesse: szinte lehetetkórus szereplésével kezdődött. Zsiga László karnagy vezetésével nagy tetszés mellett tolmácsoltak egy népdalcsokrot, illetve Bartók és Vecchi műveit. Szép énekléssel járult hozzá a jubileum sikeréhez a négy vendégegyüttes, a kiskunhalasi Erkel-kórus, a Nagykőrösi Iparos Dalkar, ' len feladatnak látszik. Borsodi azonban — igazi do- kumentumfilmeshéz méltó rutinnal — kitűnő érzékkel tapintotta ki a változatos arculatú megyeszékhely legtalálóbban jellemző vonásait. Egyben azt is igazolja ez, hogy alaposan megismerte a gazdag témát, sőt — a vonzó, derűs képsorok tanúsága szerint — megszerette. Egyik legszembetűnőbb erénye a kisfilmnek az, hogy mindvégig elkerüli a hasonló témájú művekre gyakran jellemző unalmas, áltudományos szárazságot. Felszabadultan, szinte a véletlenszerűség látszatát keltve pásztázik a kamera, ám a könnyedség nagyon is tudatos kompozíciót, haa Solti vegyeskar és a kiskunfélegyházi Petőfi-kórus. Befejzésül ismét a Kodály-kórus lépett pódiumra. Lassus, Kodály és Bárdos műveket adtak elő mély átéléssel. A jubileumi hangverseny méltó volt a Kodály- kórus nyolcvanéves hírnevéhez. tározott szándékot fejez ki. Dinamikus alkotás, társadalmi mozgásában ragadja meg a várost. A régi, virágzó mezőgazdasági kultúrájú, de mégiscsak parasztváros és a messzire tekintő tervek alapján épülő, modern nagyüzemi központ párhuzamos együttélésének ábrázolása adja meg a montázsok lüktető ritmusát. Kecskemétnek ezt a sajátos kettős jellegét a képek nyelvén fejezi ki. A tömör összekötőszöveg csupán a legszükségesebb információkra szorítkozik. Az operatőr, Drahos Kálmán, képzőművészeti igényességgel fotografált a Zománcipari Művek forró csarnokaiban, a Habselyemgyár lenge kelméi között is, de igazán a szabadtéri felvételeknél van elemében. Remekül sikerült elemezni lencséjének az ódon és modern épületeket, nagy kedvvel időzött el a festői gyümölcsösben, finom humorral elevenítette meg a piac nyüzsgését és valósággal tobzódott a szüreti tánc tarka forgatagában. Ezekben a jelenetekben érvényesültek leginkább a színek is, amelyek egyébként néha túlzottan rikítottak, de ez szerencsére némiképp illik is a film vidám hangütéséhez. A képek művészisége sehol sem csap át elvont artisztikumba. Az alkotók számára az ember volt a legfontosabb. Ezt nemcsak az életteli munkajelenetek, a rendkívül karakterisztikus portrék alapján mondjuk, de az ábrázolásmód egészéből is kiolvasható. Olyan frissen cikázott a felvevőgép a 600 éves városban, mint egy mindent fölfedezni vágyó, egészségesen kíváncsi emberi szem. Borsodi Ervin filmje Kecskemét régi ismerőseinek is az újdonság erejével mutatta be a várost, azok pedig, akik a vetítő- vászonról ismerik meg, bizonyára kedvet kapnak rá, hogy közvetlenül is megismerjék. Sz. J. 70. — Csupán Pim és Vid voltak a segítőtársaim. De az ő szerepük a teherszállításra korlátozódott Nagyszerű hordárok. A mammu- tok hozták ide a sziklafal lábához és adogatták fel a nehéz állatbőröket, a tömőanyagokat, a támasztó gerendákat. De a kitömött állatok csupán a terem egy részét foglalták el. Kissé távolabb tőlük sorakoztak az óriásállatok összeszerelt csontvázai. Mammut, bölény, barlangi medve és egy alacsony, de hosszú testű, lapos agyarú állat hiányos csontváza ... Kardfogú tigris? Az bizony! Egy sziklapárkány alatt, mészkőfalbemélye- désben pedig öt vagy hat emberi csontváz állt. — Ezek honnan kerültek ide? — kérdezte Orocsko. — A föld alatti barlangokból. Innen nem messze van egy barlanglabirintus, amelyet nem tudtam még teljesen átvizsgálni. Ott találtam rá a csontokra, ide hordtam és összeszereltem őket. Ez például — mutatott egy hosszúkarú, lapos, előreugró homlokú csontvázra — a neandervölgyi ember kortársa. A többiek sokkal későbbi korokban éltek ... A kráterben egyébként sok ősemberi települést találtam. Melegre és táplálékra leltek itt, míg a vulkán körül folyt az eljegesedés és aratott a fehér halál, a hideg minden élőlényt elpusztított. A barlangokban még ott hevernek az egyszerű szerszámok, kőbalták, tűzcsi- holókövek... — De hogyan óvja meg ezeket a tárgyakat az enyészettől? — kérdezte Usz- kov az öregtől. — Nagyon egyszerűen! Látja ezt a gödröt? — Szperanszkij egy rendkívül áttetsző vizű kis tócsára mutatott, amelyet fehér kövek vettek körül. — Ez a víz a föld méhéből tör fel és valahol messze lent telítődik meg mésszel. Nagyon kemény és keserű. Ez helyettesítette a laboratóriumi oldatokat: minden csontot bemártottam ebbe a meszes vízbe. Időnként átmosogatom benne a csontvázakat és remélem, hogy kiállított tárgyaim még hosszú éveken át fogják szolgálni a tudományt. — Mit keresnek, barátaim, Északon? — kérdezte váratlanul Szperanszkij. — Tudom, hogy geológusok. De mi az, ami érdekli önöket? — Arany, ón, wolfram — felelte Uszkov. — Ér em. És persze találtak is? — Ivanov naplója segített bennünket. Találtunk egy patakot, amelynek medrében valamikor együtt éjszakáztak Ivanovval. Ott találtunk aranyat. — Sokat? — Sokat. De az országnak is sok kell. — Ige-en... — Szpe- ranszkii elgondolkodott. Mintha akart volna még mondani valamit, de nem mondott semmit. Uszkov megértette az öreget és szintén hallgatott. Ráérnek. A bizalom nem születik meg azonnal. XX. FEJEZET, amelyből kiderül, hogy helyzetük nem is olyan kilátástalan, mint ahogy Szperanszkij hitte. A csoport vezetője elhatározta, hogy nem tétlenkednek. összegyűjtötte a többieket és rövid bejelentést tett: — Nagyon érdekes dolog tanulmányozni a krátert és annak természetvilágát. De most a legfontosabb számunkra — kijutnunk a kráterből. El tudják képzelni, mennyire izgulnak miattunk? Mennyi ideje nem hallanak rólunk semmit! Vüószínűleg már földön és levegőben keresnek bennünket. Ezért azt javaslom, egy percet se vesztegessünk tovább, hanem gondosan vizsgáljuk meg a kráter falait. A déli falon mégis csak lenni kell átjáró barlangoknak. Bizonyos vagyok benne. A geológus hirtelen elhallgatott: tekintete találkozott Szperanszkljéval és ráeszmélt, hogy akaratlanul megbántotta az öreget. E hosszú évek alatt Szperanszkij alaposan megvizsgálta az összes sziklafalat, közte a délit is! Azt lehet mondani, hogy a kráter minden zugát méterről méterre átkutatta, kitapogatott, megkopogtatott minden centimétert a falakon! Sajnos, hiába! De ha legalább egy halvány szikrája volna a reménynek. , — Lám, most tudjuk csak, mit jelentett számunkra az apró rádióadóvevő: nélküle valóban el vagyunk vágva a külvilágtól! — jegyezte meg Borisz. — Ez igaz... — mondta Orocsko. — Rádió nélkül bajban vagyunk. De hisz minket biztosan keresni fognak, megjelennek a repülőgépek ... Készüljünk hát fel a fogadásukra, jelzéseket adunk le s ha megpillantanak minket... Én amellett vagyok, hogy várjunk. — Nem, nem ezt verje ki a fejéből — szakította őt félbe türelmetlenül Uszkov. — Ölbe tett kezekkel nem fogunk ücsörögni. — Nem egészen értem — — szólalt meg halkan és tétova hangon Szperanszkij. — Azt mondta, hogy repülőgépek? Ezek repülő szerkezetek, aeroplánok, ugye? ' (Folytatjuk.) Kecskemét a filmvásznon
