Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-18 / 296. szám
4 oldal 1968. december 18, szerda Kölcsönkéréstől a felbujtáslg... Kisipar lopott, sikkasztott a*iyagokból Sok szakmával próbálkozott Hegedűs Béla budapesti lakos, de egyiknél sem tudott megmaradni-. A 48 éves íérfi végül is elhatározta, hogy kitanulja a műkő- és betonáru-ké- szítést, sőt mesterlevelet szerez, s az ipart Kecskeméten gyakorolja. A nagy nekibuzdulás — már ami a tanulást illeti! — csak egy évig tartott, de Hegedűs Béla nem mondott le tervéről. Sikerült megállapodnia Baranyai Sándor budápesti műkő- és betonáru készítő kisiparossal, hogy iparengedélyét Kecskemét területére érvényesítse, s ő társként gyakorolja a szakmát. Az ipar megindításához azonban pénz kellett, s Hegedűsnek ebből volt a legkevesebb. Node nem kellett féltenie Hegedűst, ugyanis néhány nap múlva már több mint 110 ezer forinttal rendelkezett, amelyet különböző emberektől gépek vásárlására kért kölcsön. A műkő- és betonáru készítése azonban anyagigényes, s hiába volt Hegedűsnek pénze, hiányzott a cement, a sóder, és a vas. Ennek megszerzésére egy széles körben működő bűnszövetség alakult ki. A cempnt nem hiányzóit Ez év májusában Hegedűs megkérte Szrnka Pált, az ÉM Építőipari Szállítási Vállalat gépkocsivezetőjét és Iványosi Szabó Ferencet, a vállalat reléállomásának vezetőjét, hogy szállítsanak számára ömlesztett cementet Iványosi egy-egy szállítmányért — 80—85 mázsa — 5500 forintot kért, amelyen Szrnka Pállal megosztoztak. Iványosi alapos volt. Hogy az elsikkasztott cement tönkre ne menjen, Hegedűs kecskeméti telepének pincéjét, fóliával boríttatta be. Megkezdődött a cementszállítás. Szrnka Pál különleges tehergépkocsijával két hónap alatt 325 mázsa, 500-as kohócementet fúvatott le gumicsövön Hegedűs pincéjébe. A 28 900 forint értékű építőanyagért Szrnka 9100, Iványosi pedig 8100 forintot vett fel. Az ÉM Építőipari Szállítási Vállalat reléállomása vezetőjének és gépkocsivezetőjének ez bombaüzlet volt, de Hegedűs sem panaszkodhatott, hiszen a hivatalos árnál mintegy 11 ezer forinttal olcsóbban jutott a cementhez. Vajon a több mint 300 mázsa cement hiányát nem fedezték fel a vállalatnál? Beton egy helyről A műkő- és betonkészi- tés egyik alapja a sóder, de Hegedűs ezzel sem rendelkezett. A cementet szállító Szrnka Pált kérte meg Hegedűs, hogy próbáljon valahonnan sódert szerezni. Szrnka a lehető legegyszerűbb utat választotta, ugyanis megkérte barátját, Szórád Péter gépkocsivezetőt, aki az ÉM Bács megyei Állami Építőipari Vállalatnál dolgozott, hogy bonyolítsa le a sóderszállításokat. Szórád, aki a vállalat telepéről előre bekevert sódert szállított, szólt Szálkái Sándornak. A megegyezés gyorsan megszületett, s Szórád öt szállítmányt, összesen tíz köbmétert vitt Hegedűsnek 4 ezer forintért, amelyből Szálkái ezer forintot kapott. Hegedűs ezt az üzletet nem tartotta jónak, s a régebbről ismert Fodor Ferencet, az ÉM Építőipari Szállítási Vállalat gépkocsivezetőjét környékezte meg. Fodor szintén Szálkáihoz fordult, s hat köbméter betonért 2 ezer forintot kapott Hegedűstől, amelyből 400 forint Szálkái kezébe vándorolt. Vasanyag a gyárból Bár volt cement, sóder, még mindig hiányzott a vas a Hegedűs-féle műkőüzemből. A nagystílű „kisiparosjelölt” a régi jól bevált utat választotta a vas megszerzésére. Alkalmat keresett és talált arra, hogy megismerkedjék a Kecskeméti Fémmunkás Vállalat gépkocsivezetőjével, Mikus Józseffel. Mi- kus és Keresztes István, a gyár segédmunkás brigádvezetője néhány hónap alatt 870 kiló dróthuzalt, s 40 darab laposvasat szállított Hegedűsnek 8300 forint értékben. A Hegedűs-féle műkő- és betonáru-készítő telep fel- virágozásának a rendőrség vetett véget. A bűnösök elnyerik méltó jutalmukat, de azokról is beszélnünk kell, akik közvetve hozzájárultak, vagy elősegítették e bűncselekmény-sorozatot. Az ÉM Bács ■ megyei Állami Építőipari Vállalatnál dolgozó Szálkái Sándor munkáját nem ellenőrizték megfelelően, s a Fémmunkás Vállalatnál a dróthuzal felhasználását nem bizonylatoltak. Az Építőipari Szállítási Vállalat reléállomásának vezetője, akire éppen az ellenőrzés tartozott, maga is részt vett a bűncselekmények elkövetésében. Az időben történő ellenőrzés megszüntethette, felderíthette volna a bűncselekményeket. Ennek elmulasztása viszont lehetőséget kínált arra, hogy nyerészkedő emberek népgazdaságunkat megkárosítsák. Gémes Gábor A Kecskeméti Járási Ügyészség Hegedűs Béla éren felhúztál minőségben vicS7ft»*ső- ként és bűnszövetségben folytatólagosan e’követe t tá^sadal- mi tulajdont károsító sikkasztás, orgazdaság, Iványosi szabó Ferenc, Szrnka Pál, Szakkal Sándor, Szórád Péter, Fodor Ferenc, Keresztes István ellen társadalmi tulajdont károsító bűnszövetségben folytatólagosan elkövetett sikkasztás, Fodor Ferenc ellen társadalmi tulajdont károsító lopás és Mikus József ellen társa^lm! tulajdont károsító sikkasz.ás ügyében adott ki vádiratot. Az édesanyák nem felejtenek Levél 23 év után A magyar posta számos, rejtvénynek beillő címzésű levelet megfejtett már, pontosabban eljuttatta az igazi címzetthez. Hasonló rejtvény, fogas kérdés előtt állt a közelmúlt napokban Feri bácsi, Csikéria postása. A gondjaira bízott egyik, Szovjetunióból érkezett levélről ugyanis ezt lehetett kiböngészni: „Csikágó” és „Vengria”. — Ha Vengria, úgy biztosan nem Csikágó — okoskodhatott Feri bácsi és a rejtvény megfejtése céljából a község tanácselnökéhez, Vizin Gergelyhez kopogtatott segítségért. És nem hiába. A levél — méghozzá milyen megható! — a község vezetőit illette meg. _ Vizin elvtárs jóvoltából jutott el a szerkesztőségünkhöz. íme, a tartalmából: „...A rádiót hallgatva gyakran értesülök róla jóleső«, hogy a magyar fiatalok, úttörők nyomkereső munkájuknak köszönhetően hazánk sok, a Nagy Honvédő háborúban életét vesztett hősének sírját sikerült felkutatniuk. Ilyenkor mindig a saját drága fiamra gondolok, aki 1945. március 18-án halt meg, 19 évesen. Utolsó üzenetét, melyet szinte halála pillanatában bízott társaira, bajlársaitól kaptam meg: ,„ .. Írjátok meg drága jó anyámnak, aki — mindig éreztem — gondolatban állandóan velem volt, hogy szakaszvezető fia itt, a kis magyar vasútállomáson hősi halált halt!” Nagyon boldog lennék, ha segítenének édes fiam: Mat- vej Makszimovics Kudrjavcsev sírját felkutatni. Jeka(yerina Kgjanobsza Kudrjavcseva.” Még ha szomorú volt is a szolgálat, melyet a szovjet édesanyának a község vezetői tehettek, örömmel igyekeztek a válasszal: MatvejMakszimovics'íudrjavcsev hős szakaszvezető valóban Csikérián van eltemetve. Külön sírban, melyet szeretettel és hálával gondoznak. S örülnek, hogy a segítségére lehettek az ifjú hős sírjának helyéről való értesítéssel. Külön jóleső, hogy most már ismeretes a szovjet édesanya is, aki nagy gonddal, szeretettel nevelte fiát. Csikérián remélik, hogy hamarosan személyesen is megismerhetik. Mert a válaszlevelüket így fejezték be: „A viszontlátásra!” JÖTÉT-LÉLEK — Nem tudom tovább nézni, hogy mennyit gürcölsz — inkább lefekszem. 83. Végre! Meggyulladt a mécses. Fakó fénye beragyogta izgalomtól kipirult arcát. — Pétya — kiáltja el magát. Csend. A lyukból semmiféle hang nem hallatszik. Csend van, mint a sírban... — Pétya! — kiáltja Lju- bimov még hangosabban, mintha csak megérezte volna, hogy a fiúval történt valami. — Pétya, felelj hát! Hol vagy, mi van veled?! Csend. — Pétya fiam! Az öreg idegenvezető nem emlékszik rá, hogy valamikor sírt volna. Sok minden történt már e vasember életében, de köny- nyeket még soha senki nem látott a szemében. De most... Ott ült a sötét barlangban, ebben az egyiptomi sötétségben, arcát a sziklafalhoz szorította és zokogás rázta egész testét. XXin. FEJEZET EMELKEDIK A GÁZ. — ÉJSZAKAI SZÖKÉS. — HŐSI HARC A KŐÉRŐDDEL. A fentebb leírt napon Ljubimowal együtt Usz- kov is a barlangban tartózkodott. De valamivel a végzetes perc előtt eltávozott. Nem hagyta nyugton a kimberlit, ez a vérvörös pettyes, kék agyag, amelyet a barlang közelében talált. Most már nem kételkedett abban, hogy gyémánttermő kőzet. Rendkívül felajzotta maga a felfedezés is, de — nem titkoljuk — az a tény is, hogy ő volt az első szovjet geológus, aki hazájában felfedezte a legnagyobb gyémántlelőhelyeket. így hát rövid időre magára hagyta Ljubimovot és most vidám hangulatban tért vissza a barlangba, mert a földön talált néhány apró, de a kőzettől teljesen megtisztult gyémántot. Uszkov szándéka az volt, hogy Pétyát pihenni küldi és meggyújtja a tüzeket. Sietve lépkedett, kezében a mécsessel. Most befordul jobbra. Mindjárt odaér. Hirtelen meglibbent a mécs lángja, aztán hátralendült és elaludt. Uszkov megtorpont. Szél volna? Ez a gondolat pillanat alatt megdobogtatta a szívét. Csak nem törte át Pétya a falat... Uszkov kikapta zsebéből a villanylámpát, amelyet csak rendkívüli esetekben gyújtott meg és futásnak eredt. Mi ez? A sötétben, a keskeny nyíláshoz tapadva feküdt Ljubimov és zokogott. — Pétya hol van? Mi történt? Uszkov be sem várva a választ, a nyíláshoz ugrott és bevilágított a szűk lyukba. A fénysugár végigfutott a falon és két csizmatalpon pihent meg. Jólismert, félrelaposott csizmák. És mindössze öt méternyire vannak... — Pétya! — kiáltotta Uszkov torkaszakadtábóL A fiú nem válaszolt. De most mintha valami halk sóhaj, vagy nyöszörgés hallatszana. — Pétya, hallasz engem? Pétya! — Mindjárt — hangzottá halk felelet. A gumicsizma megmozdult. Pétya lassan, óvatosan megfordult és a lámpa fénysugara felé kúszott. Uszkov idegesen felnevetett — No, mitől szontyolod- tál el? — kérdezte Lju- bimovtól. — Él a legényke, nézd csak... Az ájulástól halálsápadt, megnyúlt képű Pétya nagy- nehezen kikecmergett odújából és halványan elmosolyodott — Áttörtem — mondta és még hozzá akart tenni valamit, de borzalmas köhögési roham jött rá. Kezét a mellére szorította. — Jaj, de fáj!... — nyögött tel halkan és Uszkov karjaiba zuhant. Amikor a fiút hazavitték, egész teste lázban égett. Nyögött, sűrűn és nehezen lélegzett. — Félek, hogy tüdőgyulladás — mondta Szperan- szkij mindjárt és arca elborult. — Hogy kaphatott tüdő- gyulladást abban a meleg és áporodott levegőjű barlangban? — kérdezte valaki. — Nagyon egyszerűen — felelte az orvos. — Ha iz- zadtan feküdt a huzatban ... Meghűtötte a tüdejét... Semmi vész, majd én kezelésbe veszem. Aligha kell magyaráznunk, milyen nehéz helyzetben volt most Szperan- szkij. Orvos volt és természetesen mindenki benne reménykedett. De hisz ő már sok-sok éve nem gyakorolta orvosi hivatását. Végül is lehet akármilyen orvosprofesszor, ha nincs mivel gyógyítson ... Ezt mindnyájan tudták. De Szperanszkij becsületére legyen mondva, magabiztosan, nyugodtan fogott hozzá Pétya gyógykezeléséhez. Nincs gyógyszer? A doktor főzetet készített füvekből és erdei málnákból, amelyekből elegendő mennyiséget tartalékolt saját céljaira. (Folytatjuk} Apellálok Szeretem a szobrokat Isten bizony nem szoktam bántani őket, sem az alkotójukat. El tudom képzelni, minő fáradság lehet egy kőbe faragott, vagy bronzba öntött szobor elkészítése. Megértem még az úgynevezett absztraktakat is — ha van bennük játék és fantázia. Amit azonban mostanában tapasztalok, az némi félelemmel tölt el... Hová, hová? — kérdem ilyenkor magamban. Sajnáltam már Katona Józsefet is, ott a színház melletti téren, amint üldögél. kifordított testtartással és bámul a messzeségbe. Sajnáltam, mert úgy a szék sarkán ülni, pláne ha az kő, félfenéken, nem lehet kellemes. S méghozzá századokon át. Csak az vigasztalt, hogy ez úgyis egy elképzelt, egy vadidegen Katona, tehát ha ott ül is, úgy kell neki, minek tolakodott a mi kedves fiskálisunk helyébe ... Ezzel aztán el is intéztem részemről. Csak évente egyszer, amikor koszorúzunk az évfordulón, olyankor vagyok akaratlanul is részvéttel iránta — hiába, ő is csak ember, azaz szobor —, s ilyenkor sietek is el mihamarabb. De most meg újabb fájdalom hasított belém. Amióta azt a lebegő nőt látom az Aranyhomok Szálloda előtt, a szökő- kútnál. Mert igazán meggyőzően és okosan megmagyarázta nekünk Szabó János kritikus barátom, hogy miért is szép és jó ez úgy ahogy van. S akkor el is hittem neki. De amikor kimentem az utcára, s megláttam újból azt az oldalán fekvő, s csak egy kis osz- lopocskán lebegő, repülő hölgyet, megint belém- hasított: Micsoda szadista népek is lettünk mi kecskemétiek az utóbbi időben! Ilyet cselekedni egy ártatlan leányzóval! Mert én hiszek ennek a nőnek az ártatlanságában. Hiába mondták kéjes röhögéssel egyes vicc- faragó egyének már másnap, hogy azt a leányt az Aranyhomokból hajín- tották ki. Meggyőződtem róla, hogy nem igaz. Mert akkor taxin távozott volna egy alkalmi gavallérral. Így azonban ott lebeg, lebeg — ég és föld között ítéletnapig. Értem én a művészet szimbolikáját, kérem! De azért nagyon szeretném, ha legközelebb olyan kedves kis szobrokkal gyarapítanák a várost, mint a zeneiskola melletti éneklő leány, vagy a leninvárosi didergő kislány, akit télen is csupaszon hagynak, hiába cikkezik róla az újság. Szóval, ne tessék most már se szaltózás, se ké- zenállás, vagy bukfence- zés közben ábrázolt egyént elfogadni — még szobor formában sem. Mert a mi áldott jó szívünk ezt nem bírja ki. Elvégre Kecskeméten, a vendégszeretetéről híres — illetve hírős — városban vagyunk. Ahol legszívesebben hellyel kínálnánk a lebegő madonnákat is, mondván: — Igyon velünk egy pohárka „600 évest”, kedves!... T. P.
