Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-17 / 270. szám
A szeretet és megértés a művészetben O lönböztet meg a másodlagostól, hogy a legfontosabb benne a művészet szeretető. Ez jellemzi a nép művészeti igényét, s ezért lehet erre az igényre még akkor is építeni, ha esetleg még nem találja meg abban ama - gasabbrendű művészi élvezetet. Nem igen beszélünk arról, hogy a művészetet nemcsak ismerni és értékelni kell, hanem szeretni is. Sokat vitatkoztunk az egyes alkotások érthetőségéről, sőt „közérthetőségéről”, de nem eleget szerethelőségé- ről, vagy „közszerethetőségéről”. Pedig az esztétika — és éppen a marxista esztétika — lényegéből következik, hogy a művészet hatásában, szerepében azt a bensőségesen szubjektív viszonyt vegye elősorban tekintetbe, amit akár, noha nem egészen pontos a szó, szeretetnek is nevezhetnénk. Valamit szeretni nem ugyanazt jelenti, mint fogalmilag megérteni. Az ember szerethet valamit akkor is, ha nem tudja teljesen a fogalmak nyelvére lefordítani, vagy ha nem teljesen egyezik a világnézetével. A megértés a szeretethez mérten mindig „hideg”, vagyis pusztán értelmi-észbeli, s nem érzelmi művelet. Amit szeretünk, azt saját életünkhöz tartozónak tartjuk, szükségesnek és fontosnak ítéljük a vele való közvetlen kapcsolatot. A művészet azért nyújthat bizonyos értelemben nagyobb élményt a tudományos megismerésnél, mert nem pusztán tudást nyújt, hanem fontossá is tesz valamit — mert amit megszerettet velünk, azt beleilleszti életünkbe. A szeretet ilyen esetben a megértés vágya is. A világ az ismeret számára kimeríthetetlen, s a művészet nem pusztán egyik neme a megismerésnek, hanem — éppen eltérő vonásaival — élesztője és ösztönzője is. A művészet és a tudomány, az emberi tudat tevékenységének e két hatalmas eszköze, formája, tehát kiegészíti és feltételezi egymást. Ezért volna téves álláspont a művészet mércéjéül, vagy akár a művészi alkotás népi jellegének mértékéül egyedül közérthetőségét állítanunk. A nép, a művészettel nem szakszerűen foglalkozó emberek igénye a művészettel szemben nemcsak az, hogy megérthessék, hanem hogy megszerethessék, hogy része legyen életünknek. Ez persze megkívánja az értés bizonyos fokát, de nem kívánja meg, hogy ez az értés teljes legyen. Ahol a szeretet megvan, szükségszerűen maga után vonja az értést is, de ez fordítva nem mindig így van: a műalkotás hideg fejjel való megértése nem feltétlenül váltja ki a művészet szeretet is. Művészetpolitikánk ezért épít a művészet szeretetére. A világnézeti nevelés a művészet esetében nem azt jelenti, hogy valamiféle hideg, pusztán az értésre alapozott kapcsolatot akarunk kialakítani a művészettel, hanem, hogy megőrizve a művészetszerető közönség elsődleges érzéseit, magatartását, ezt a közvetlen érzelmi kapcsolatot ki akarjuk egészíteni, teljessé akarjuk tenni a művészet eszmei-gondolati megértésével is. A költő, Ady Endre, borúlátó akkorddal fejezte be cikkét: „Itt már csak ezután is mindörökké így lesz: kacérkondnak a kultúrával a semmiháziak és meghalnak a kultúra hasztalan vágyától a kultúrára alkalmasak.” Mindnyájan tudjuk, hogy ma már nem ez a helyzet. Az emberei-: millóinak természetes, spontán- művészetszeretete egyre inkább megtalálja az utat a művészet megértéséhez is. Vitányi Iván Gál Farkas: Vasútnál lakom. Füstszag és korom libeg be az ablakon, váltók dörögnek, acélos jajjgatásban iramlanak a forró kerekek. Valamelyik viszi a véredet. Bajuszod lecsüngő ága mozdulatlan, mint lelőtt madarak szárnya. Ülsz, ülsz az egek fogaskerekei alatt * figyelsz a hallgatásra. Te felemelt ujj, lesújtó pálca. És nincsen szavad a csillagos égre mert belefagyasztottak a csönd üvegébe, mert a zengő kerekek széthordták meleg véred s nem mondhattad végig az igazat, szépet. Mi kérleltünk téged de inkább hallgattál a halálra Te felemelt ujj, lesújtó pálca. Sokan emlékeznek a költőre. Van, aki látta csikorgó télen tavaszi kabátba. Olyat is mesélnek: segítettek neki amikor éppen albérletet keresett a holt vidéken. Tudják miért írt, mikor hol járt és kit szeretett emlegetik a náluk fogyasztott ebédeket. Ezt nem azért mondják. Ott voltak, amikor elveszítette Flórát, amikor állásból, szobából kipakolták. Barátai voltak, nem ők tették a jégre, sőt a partokon aggódtak: megél-e? Kisétálsz a Dunához. Leülsz az alsó kőre s a választ suttogod: „inkább segít a kutya szőre .. .*■ Ülsz, ülsz az egek fogaskerekei alatt figyelsz a hallgatásra Bajuszod lelőtt madarak szárnya. Faggatunk téged: — Jól mondjuk-e az igazat, szépet? Mert erre intettél mindig nem a halálra. Te felemelt ujj, lesújtó pálca. Garai Gábor: Kis csodák Ady Endre írta kereken 60 évvel ezelőtt, 1907- ben: „Tegnap este, amikor Burián meghallgatására világították ki az operát, egy csendes utcában nagy csődület támadt. Egy sarokházban, valami iskola internátu- sában zongorázott egy diák. Szépen, komolyan játszott a fiú, Puccinitól Fráter Lorándig mindent. S hallgatta vagy háromszáz ember, talán négyszáz is. Diákok, elszabadult munkások, masamódlányok, kereskedelmi alkalmazottak, s más effélék, akiknek Caruso-estére, Burián-estére nem telik. Gyönyörű volt ez a közönség, s megható, hálás a figyelem, amely a nyitott ablakon át kiáradt zeneszót felfogta. Ezekből a budapestiekből lehetne egy új üdvhadsereget csinálni, a szépsék üdv- hadseregét. Arcukon bánatosan, talán tudatlanul ott volt a vágy, mennyire szeretnék életüket a művészettel megszépíteni.” S ezután azt is elmondja, hogyan kellene ezt a vágyat kielégíteni. Népoperák, olcsó színházi előadások, néphangversenyek és tárlatok kellenének hozzá De vajon nem érkeznek-e majd későn hozzánk a kulturáló- dásnak ezek a formái? Pedig minálunk ez volna az egyetlen „megváltás”, a feudális és a burzsoá rend nem teremthet már igazi értékeket. Csak a nép, az ^alacsonyak” tehetik Budapestet „városibb Budapestté”, csak ők hozhatják a „kultúra pírját egész Magyar- ország arculatára”. Érdemes emlékezetünkbe idézni ezeket a szavakat: most, amikor már elmondhatjuk: Ady Endre álma megvalósulóban van. Most, amikor már az egykori utcai koncert hallgatóinak utódai elmehetnek a mai Ca- ruso-estékre, amikor a hangverseny-, színház- és kiállítás-hálózat (nem is beszélve a rádióról és a televízióról) minden ember számára lehetővé teszi, hogy osztályrészéül jusson a művészet. Hogy valóban mindenki el is megy színházba, koncertre? Nem, de a kor ma már összehasonlíthatatlanul szélesebb, s a lehetőség még összehasonlíthatatlanab- bul nagyobb. Az „alacsonyak” felkerültek és elhozták a „kultúra pírját” Magyarország arculatára. Elegendő elmenni például nyáridőben egy szabadtéri hangversenyre. Itt találkozhat az ember a szépség mai „üdvhadseregével”. De már nem intemátusi diákok rögtönzött zongorajátékát élvezik, hanem szimfonikus zenekaraink muzsikáját. Különösen érdekesek éppen az ingyenes hangversenyek, — Budapesten például a Halászbástyán. Szinte megható látni, ahogy a „törzsvendégek” és az éppen arra sétálók, nyugdíjasok és szerelmespárok odasietnek a művészet szavára. Aki odaáll a Halászbástyára, hogy egy kitűnő, de nem feltétlenül hitelesen világhíres zenekar és karmester tolmácsolásában Beethovent végighallgasson, az nem azért teszi ezt, mert a társadalmi illem valamiért megparancsolja, hanem pusztán és egyedül a művészet szeretetéért. Éppen erről van szó, éppen ezt érezte meg Ady Endre olyan nagyszerűen: azt hogy minden primer művészi tevékenységet, minden primer műélvezetet az küSzappanos István: Műtercmsarok MENSÁROS LÁSZLÓ nemrégen mondta el a rádióban Garai néhány évvel ezelőtt írt versét, a Nyárvéget, melynek sorai azonnal előkerestették velem a költő 1965-ös válogatott verskötetét, s Mensáros nagyszerű versmondása után most már „csak” visszhangoztak bennem e mondatok: „Mi költők csak az emberekhez értünk..— „Csak tegyetek rendet a szívetekben!” — „... a fenyegetettség sugár-ketrecében erőszakosan élni kezd a táj, a szív, a kurta múlt”... A „költői útról” csak akkor szoktak szólni, ha rangos, kiemelkedő tehetségű alkotóról van szó. Ilyen esetben mikroszkóp alá teszik a kezdő verseket, a megbicsakló képeket felnagyítva nézik, s nagyobb időtávlatból már egy-egy pályaszakasz hangváltása válik érdekessé. Garai a „míves költők családjába’ tartozik, leginkább Szabó Lőrinc mesteri ujjnyomait vette észre Maróti Lajos Garai költészetének vizsgálatakor, s így folytatja: „elkötelezte magát a primér realitások költészete mellett”; a „szigorú kompozíció és arányok költője”; „nem fél a vers képi szövetéből előbuktatni, s akár expressis verbis is megfogalmazni a mondanivalót”. Garai, aki életünkben „tiszta szigorúságot” követelt, aki szenvedélyes kommunista költőként szólt, mint a „Tűztánc”-nemzedék legjelentősebb költőegyénisége: — most fáradtabb hangon szól, az élet kis lényeihez hajol le a máskor az asztronauták távlataihoz szokott költő. Ezt a költői magatartás-változást a kötet címével is vállalja: „Kis csodák.” Igen, az élet kis csodáit keresi, s lélekben levő csupa csend vonzza, a tenger csendes-gyengéd hullámverése a szép most, s így látja önmaga e költői tónusváltást: Mert szép a szenvedélyek villámló vihara, de még szebb embernek megmaradni vonzások és féltések hullámtajtéka fölött... AZOK A KIS CSODÁK élnek legmélyebben a költőben, melyek a legtöbb emberben is maradandó élményként élnek: így lesz Garai költészete még emberibb, még inkább emberközelben levő, mint eddig. „Egy idegen asszony fagylaltot vesz neked” — igen, ez a névtelen jóindulat és szeretet valóban felejthetetlen. Kis csodák villognak életünkben erősebb fénnyel: a gyerekkor sárkányai, a korai nyár ragyogása, a rózsaszín pannoniai mandulafa, a hajnali gyepen viduló csigák, ahogy ölébe veszi őt a kert. Olykor az a Babits Mihály jut eszembe ezeket a verseket olvasva, aki az esztergomi Előhegyen a dús kert bokrai között lelt ezernyi szépet, aki „prófétaként” élt a hegyen: kicsit távolabb a nagyvilágtól és kicsit közelebb a kisvilághoz. Garai képtávirója ugyan nem szűnik meg a költő elé vetíteni a nagyvilág borzalmas vietnami képeit, Kennedy kocsiját, hallja az űrhajók csipogását, de úgy érzi, hogy: Túl bonyolult lett a világ. Olykor egy tiszta kijelentő-mondat ellenkezője sem igaz egészen. A „Seregélyek...”- c. versében a komorabb színek az uralkodók: az ég „szürke”, a kukoricaszár „sárgul”, a lombok „sebesülten” nyugszanak, de az ősz komorságával a költemény végén ott felesel a nyár reménye: Szökik az év. A seregélyek elhagyják már a kerteket. Te biztatón intesz a télnek. Határtalan nyár van veled. GARAI „ESZKÖZ ÉS ESZMÉLET” címen megjelent esszékötetében vall a költészetről, mestereiről: Józsei Attiláról, Illyésről, pályatársairól. S igaz költőként örök feladatok közt küszködve így írt: „Azért hiszel mostanában a költészet jövőjében, mert úgy látom, nagyok a mindmáig elvégezetlen feladatai, s olyat felfedező útra készül, mely elvezet a gondolat és élmény igazában, a tárgyak anyagában, az emberek lényegében rejlő szépségekig.” Garai ebben a kötetében Orfeuszként így szól: „hadd fogjuk össze mindnyájunk magányát, hogy a magunk magánya szét oszoljon!” Így maradt mégis, felemás módon a „nagj testvéri összefogózás” költője is a „kis csodák” énekese Szekér Endre
