Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-10 / 264. szám
A VALÓSÁG ez év áprilisi számában jelent meg Végh Antal Állóvíz című szociografikus indítékú írása, amely azóta országos vitát kavart. A vitához konkrétan nem szólhatok hozzá, mert nem ismerem a Szabolcs megyei Penészlek nevű kisközséget, ahonnét — Végh Antal szavaival szólva —, ez a „jelentés” született. Mégis úgy érzem, érdemes lapunkban is ráirányítani a figyelmet az ilyen nagyobb hullámot verő vitákra, hiszen ma már az emberek figyelme jóval túlterjed a szűkebb megyehatárokon. Az „Állóvíz” ez esetben nem más, mint egy elmaradott falu siralmas helyzete, melyet a szerző érzékletesen, riportszerűen, mégis szűkszavú pontossággal igyekszik visszaadni. Nyilván nem tehet róla, hogy a kép olyan, amilyen — Szabolcsnak is a legtávolabbi, isten háta mögötti csücskében, a tsz-szervezésből is kirekesztve, tényleg hihetetlen és ma mór nem jellemző visszamaradottságban él egy falu népe. Az egészségügyi helyzet ijesztő, az iskolában tetves, italra szoktatott gyerekek — 15 százalék gyógypedagógiás —, a községben 81 tbc-s gondozott, 2654 lakosra 9 fürdőszoba jut, a családok 70 százaléka anyagi bizonytalanságba!^, a 2654 lakosból 587 eljáró munkás, mértéktelen az italozás — a denaturált szesz és a no- vabor járja, a gabonatermés átlaga 4 mázsa, a földnek se értéke, se becsülete... De nem is sorolom tovább. A nyomorúságos állapotnak, kilátástalanságnalc ilyen tömény vetülete azt hiszem az országban is csak kevés helyen lelhető fel ma már. „Sötét tekintettel, konokul összeszorított fogakkal kér ez a falu. önmagán képtelen segíteni...” — írja félreérthetetlen segítőszándékkal Végh Antal. A MÁSIK CIKK, amit Penészlek községről olvastam a Kortárs szeptemberi számában jelent meg. Ebben Darvas József, aki „békességszerzésre” indult Szabolcsba, írja le tapasztalatait, az említett riporthoz fűződő gondolatait. Nem titkolja, hogy Végh Antal írása a szabolcsi vezetők közt lényegében elutasításra talált. Azt vetik szemére, hogy csak a bajokat, hibákat vette észre — azokat is eltorzította, eltúlozta —, így egyoldalú képet adott a megyéről. Darvas — úgyis, mint aki az Írószövetség nevében, a készülő „Magyarország felfedezése” című könyv egyik írásához a megbízást adta a szerzőnek, szinte oknyomozó hűséggel járja végig a falut. Megállapítja: Végh Antal igazat írt, de az igazságnál teljesebb, meggyőzőbb lett volna, ha a megtett utat is felrajzolja a maga ellentmondásosságában. Rontják az írás hitelét a kisebb pontatlanságok, ellenőrizhetetlen adatok, túlzó általánosítások és felesleges dramatizálások is. DE A VÉGÉN mégis aggódva teszi fel a kérdést Darvas József — a helyi vezetőkkel is ki vitázva magát: „hogy vajon a konszolidációnak az a légköre, ami az országban uralkodik —, s ami egészében nem rossz —, nem langyos-e túlságosan? Nem őrzi-e túlságosan a státus quót? ... Nekünk önmagunk „ellenzékének” is kell lennünk, hogy soha meg ne nyugtathassuk magunkat ... se szépíteni, 6e túlozni, se elhallgatni nem szabad azt, ami van. Ezzel is, és azzal is önmagunkat vezetnénk félre. Magunknak ártanánk...” Nagyjából ezekben foglalja össze a tanulságokat. S mi, akik csak külső szemlélői voltunk ennek a vitának, feltétlenül el kell, hogy gondolkozzunk a szavain. Nemcsak azon, hogy vajon Bács-Kiskun megyének — ha nagyon keressük —, megvan-e a maga „Penészlek”-je. Habár egyszer az sem ártana: kiemelni a többi, az átlaggal elrejtőzők közül azt a néhány kis helységet és települést, s ott vizsgálni meg az elmaradottság okait, őszintén és alaposan. Sok-sok tanulsága lehetne ennek is. De ennél is fontosabb tán, hogy magunk is felülvizsgáljuk gondolkodásmódunkat, szemléletünket. Nincs-e benne kényelmesség és restség, amikor a hibák feltárásáról, az előrehaladást fékező jelenségek bírálatáról, a nyers valóság megismeréséről, s igazi analíziséről van szó? Nem őrizzük-e mi is túlságosan a magunk környezetében kialakult „státus quót” — a meglevő állapotokat —, a saját kényelmünk és biztonságunk, személyes egzisztenciánk érdekében? Tanulságos a vita olyan szempontból is, hogy nem elegendő a jószándék és igyekezet, sőt az írói tehetség sem a szociográfikus írásoknál, szükség van megfelelő arányérzékre is, nélkülözhetetlen a távlatok és a horizontok felvázolása, mert különben torzít a kép, amit festünk az adott jelenségről. Nem használ az ügynek az sem, ha csak „általában” van igazunk, s a részletkérdésekben megengedhetjük magunknak a pontatlanságot, a felületességet. ILYEN, és ehhez hasonló, önvizsgálatra késztető gondolatokat is sugallt ez a vita, ha figyelmesen olvastuk az említett cikkeket. Az odafigyelés persze nem könnyű dolog, de mégis túl kell látnunk a megyehatárokon. Hasznos és érdemes. Sőt — nélkülözhetetlen. F. TÖTH PÁL Latinovits Zoltánnal Izgalmas bemutatóra készül a Kecskeméti Katona József Színház, Molnár Ferenc legsikeresebb színművét, a Liliomot próbálják. Az előadás iránti várakozást nagy mértékben fokozza, hogy a halhatatlan ligeti hintáslegény szerepére Latinovits Zoltán készül. Bár a kitűnő művésznek a próbák, egyéb szerepei és a Kecskemét—Budapest között, naponkénti utazgatás miatt nagyon kevés a szabad ideje, szívesen válaszolt kérdéseinkre. — Közismert, hogy végzett mérnökként lépett színpadra. Hogyan lett színművész? — Tulajdonképpen színésznek készültem. Az asztalosság, hídmunkásság és az építészmérnöki tanulmányok csak kitérőt jelentettek. Ez alatt a nyolc év alatt azonban rengeteget tanultam, rengeteg embert ismertem meg, ami később, színészi pályámon bőven gyümölcsözött. A jeles diploma után hű maradtam eredeti elképzelésemhez. Nem kellett hozzá bátorság, mert a hivatástudat szárnyakat ad az embernek. Boldogan mondhatom, hogy ha újra kezdeném, ugyanezt a nehéz kanyargós utat választanám. Ügy érzem, semmi nem történt hiába az életemben, és egyszer majd ha alkalmam lesz rendezésre, vagy színházvezetésre, mindent bele tudok majd építeni a munkámba, amit eddig tanultam és megszenvedtem. — Hogyan alakult ki sajátos stílusa, amelyet talán a mély intellektuális átélés és a visszafogott eszköz- használat ellenére is erős szuggesztivitás jellemez leginkább? — Főiskolára nem jártam, amatőr színjátszó voltam, magánúton tanultam 1949-től 1956-ig, ekkor szerződtem le segédszínésznek a debreceni színházhoz. Az első években nagyon nehéz volt, küszködtem magammal, gyakran elveszítettem az önbizalmamat. Debreceni, miskolci kollégáim mellém álltak, segítettek. A szeretet minden gátlást és görcsöt képes feloldani.^Aíapaszíaiato^Jassaí^ntíamgrtofc színésszé. A foreTülöpontnaic erzett aarabok: ilyen nagy oacre- lem, Romeo és Jeanette (mindkettőt Pethes György rendezte), Romeo és Julia, Közjáték Vichyben, Mario és a varázsló, Tanítónő, Tóték. — Sokat küzd szerepeivel, vagy viszonylag könnyen rátalál egy-egy figura nyitjára? Van-e általánosítható sajátossága felkészülési módszerének? 1818. november 9_én született Ivan Szergejevics Turgenyevj az orosz realista prózaírás kiemelkedő képviselője. Művészetét a nyugat-európai Maupassant. Goncourt és Sand igen magasra értékelték, de Flaubert és Zola Is elismerte tehetségét és eredetiségét. A magyar közönség úgy ismeri Túr- genyevet elsősorban, mint az Egy vadász feljegyzései, Fust, A nemesi fészek, Előeste és az Apák és fiúk című művek szerzőjét. Születésének 150 éves évfordulója alkalmából a Költemények prózában című kevésbé ismert kötetéből mutatunk be néhány darabot, melyekben jól tükröződik az orosz nyelv nagy mesterének természetszeretete, hazaszeretete és mélységes humanizmusa. A RÖZSA /§ ugusztus utolsó napjai... Az ősz már a küszö■Sm bőn állt. A nap lefelé hajlott. A széles síkságon csak az imént száguldott végig egy váratlan, mennydörgéstelen és villámtalan zápor. A kert szinte égett és füstölt a ház előtt: a naplemente és a zápor borította be az egészet. A lány a vendégszobában, az asztalnál ült és gondolataiba mélyedve tekintgetett a kert felé a félig nyitva álló ajtó nyílásán át. Tudtam, mi folyt le a lelkében; hogy a rövid, de kínos küzdelem után ebben a pillanatban olyan érzésnek adta meg magát, amellyel nem tudott többé viaskodni. Hirtelen felállt, fürgén kiment a kertbe, s eltűnt a szemem elől. Elmúlt egy óra... eltelt kettő, de nem tért vissza. Ekkor felkeltem, kiléptem a házból, elindultam a fasorban arra, amerre — semmi kétségem nem, volt — ö is elhaladt. Körülöttem már mindenütt _ sötétség volt, leszállt az est. De az út nyirkos homokján, a fasor homályát áttörve, valami kerek tárgy ötlött a szemembe. Lehajoltam. — Egy zsenge, félig nyílt rózsa volt Két órával azelőtt ezt a rózsát még az ő keblén láttam. Óvatosan felemeltem a földről a sárba hullott virágot, s visszatérve a karosszéke elé lettem az asztalra. Végül ő is megérkezett, könnyű lépésekkel áthaladt a szobán és leült az asztal mellé. Arca hol halványabb, hol élénkebb lett; gyorsan, vidám zavartsággal futkostak szemei ide-oda, s úgy tűnt, mintha lesütött szeme megkisebbedett volna. Észrevette a rózsát, felkapta, rátekintett az^ összegyűrődött, befröcskölt sziromlevelekre, majd ram nézett — szemében könnycseppek csillantak meg. — Miért sír? — Ezért a rózsáért. Nézze csak mi lett belőle. És ekkor valami nagyon szépet akartam mondani. — A maga könnyei lemossák ezt a sarat — válaszoltam nyomatékosan. — A könnyek nem tisztítanak, a könnyek perzselnek, — felelte, majd a kandallóhoz lépett és beledobta a virágot a már haldokló lángba. — A tűz még jobban éget a könnyeknél is — kiáltott fel bátran, s gyönyörű szeme, amely még csillogott a könnytől, merészen és boldogan nevetett. Ráébredtem akkor, hogy ő is megperzselte magát A VERÉB Ivan Szergefevics Turgenyev Végignéztem a fasor mentén — s megpillantottam egy sárga csőrű, pelyhes fejű verébfiókát. A fészkéből esett ki (erős szél hajlítgatta a nyírfákat a fasorban), s mozdulatlanul ült, segélytkérően terítve szét gyenge két szárnyacslcáját. A kutyám lassan közeledett felé, s hirtelen a közeli fáról egy öreg, fekete begyű veréb lehulló kőként csapott le az orra elé. Felborzolt tollal, eltorzult testtel, kétségbeesett és panaszos vijjogással jó néhányszor nekilendült a kitátott, fogas kutyaszájnak. Azért vetette magát oda, hogy megvédje fiókáját, hogy testével óvja meg... de egész kicsi teste reszketett a félelemtől, rekedt lett a hangja és fulladozott, kész volt feláldozni magát a fiókájáért. Milyen hatalmas szörnyetegnek tűnhetett neki a kutya! Mégsem ülhetett meg a magas, veszélytelen ágon... Egy erő, az akaratánál hatalmasabb erő dobta le őt onnan. Trezor kutyám megállt és hátrálni kezdett... Bizonyára ő is elismerte ezt az erőt. Sietve visszahívtam a meglepődött kutyát és tovább indultam fellelkesülten. Valóban, ne nevessenek ki. Én tiszteletet éreztem a piciny, hősies madárka és szeretetösztöne előtt. A szeretet, gondoltam, erősebb a halálnál és a halálfélelemnél. Csupán ő, egyedül csak a szeretet az élet fenntartója és mozgatója. A KÉT GAZDAG /f mikor a gazdag Rothschildot magasztalják előt- tem, hogy hatalmas jövedelméből ezreket áldoz gyermekek nevelésére, betegek gyógyítására, öregek gondozására — én is megdicsérem és meghatódom. Am dicsérve és meghatódva is eszembejut egy szegény parasztcsalád, amely egy árva rokon leánygyermeket befogadott rozoga viskójába. — Ha idevesszük Katykát — mondta az asszony — az utolsó garasunkat is rá kell költeni, nem jut majd sóra a kenyérbe ... — Akkor ... eszünk sótlan kenyeret — felelte a férj. Messze áll Rothschild ettől a muzsiktól! Jósa Iván fordítása — Most már kevesebbet kell küzdenem. Mindig az emberből indulok ki, tehát mindig a tartalomból, ez szüli esetenként a formát az eszközöket: ennyi a módszerem lényege. Azt vallom, hogy a színészi játék szenvedély, érzelem és ösztönvilág nélkül kutyakomédia. A tisztán „intellektuális” színjátszást, amely csak a színész agyát veszi igénybe, lenézem és elvetem. Az alakítás varázslata csak a mély átélés és a fölényes mesterségbeli tudás szintéziséből jöhet létre. — Meglepetést, némi vitát is váltott ki a közelmúltban televíziós Bánk bánja. Sikerültnek érzi ezt az alakítást? — Fölfogásomat megszabta, hogy más alkatú, más fizikumú vagyok, mint a Bánkról alkotott általános elképzelés. Nem vagyok elégedett magammal. Mentségemre szolgáljon, hogy lehetetlen technikai körülmények között jött létre a produkció. Ügy hallottam, Szinetár Miklós filmre viszi a drámát, talán lehetőségem lesz tisztábban megfogalmazni, feltéve, ha ismét rám osztja a szerepet. — Mi a titka a Liliom folytonos reneszánszának? Nyomasztó vagy ösztönző a nagy elődök árnyéka a címszerepben? — Molnár Ferenc a század egyik legnagyobb színpadi szerzője. Ezt a világon mindenütt tudják. A folytonos reneszánsz oka az, hogy Molnárnak ez a legnagyszerűbb, legmélyebb darabja. Az elődöket nem érzem nyomasztónak, aminthogy őket sem zavarták az utódok. Nincs konkurrencia. Élet van és kifejezés van. Tisztelem és szeretem elődeimet, de nem befolyásolnak. Most én vagyok az az anyag, amit Molnár Ferenc alias Liliom gyúr valamivé. A színész naponta tud röpülni és meghalni. Remélem, az elődök sugallata segít majd, hogy röpülhessek. — Sikerült közös nyelvet találnia a kecskeméti színház társulatával? — Nem ismeretlen előttem sem a város, sem a színház. Legelőször akkor jártam itt, amikor a Pacsirtát forgattuk. Többször szerepeltem pódiumon és a színházban is. Szeretem a várost, a kollégák között pedig sok régi barátom van: Radó Vilmos igazgató, Turián György, a főrendező és mások. A legrégebbi barátom Pethes György, akivel Debrecenben és Budapesten nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni. Remélem, most folytatjuk a hagyományokat. Szabó János Hatvani Dániel: Egyszál fonálon vagyok mint karc az üvegen félbehagyottan üresen mint csonkjára vágva az ág nem lelve telét tavaszát mint fel nem hörpintett ital poshadó poharaival mint gyémánt-karc az üvegen villanyköszörű szivemen vagyok megdermedt vasfolyam húr melyen tépett hang fogan szólj bennem csendülj fény-pöröly szivárványoddal tündökölj ne legyek fürt szikkadt levű se gyújtásra szánt hegedű mert vagyok még mint vakított de vagyok már mint szem nyitott mint fel nem robbant lövedék egyszál fonálon csüng a lét H azafelé tartottam a vadászatról a kerti fasorban, A kutyám előttem futott. Hirtelen lelassította lépteit, s óvatosan viselkedett, mintha vadat érezne a közelben.
