Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-10 / 264. szám
1968. november 10, vasárnap 3. oldal Tervek és emberek Ne féltsük a háztájit... A zománckészítő műhely falán piros alapra írva olvasható : „Munkaverseny- nyel köszöntjük a KMP megalakulásának 50. évfordulóját”. A brigádnaplók azonban még arról is árulkodnak, hogy a brigádok Hegedűs Béla a mérlegnél. pótvállalásokat tettek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának tiszteletére. Lám fél évszázad múltával sem halványult a szocialista forradalom győzelméért fegyverrel harcolók dicsősége. Fiaik, unokáik munkafelajánlásokkal, kemény helytállással emlékeznek rájuk. Igaz ez is forradalom, ami a szocializmus felépítéséért folyik, csak éppen nem fegyverrel, hanem szerszámmal a kézben. És e harc zászlóvivői a szocialista brigádok. Hogy ez mennyire így van, azt igazolja a gyár vezetőinek véleménye is: — Sok nehéz termelési problémát oldottak már meg a szocialista brigádok — mondták többek között. — Az ő céltudatos munkaverseny-mozgalmuk nélkül nem is teljesíthetné a gyár feladatait. Elég csak annyit említeni, hogy míg 1967-ben 124 ezer kádat gyártottunk, az idén az automata gépsoron már 170 ezer készül, a jövő évi terv pedig 200 ezer darab. A korszerű gépsorokról lejön ez a mennyiség, de a zománcgyártó és a zománcozó műhelyben folyó szocialista munkaverseny nélkül ennyi készárut nem gyárthatnánk. Mindemellett tekintetbe kell venni, hogy a kecskeméti gyár látja el a ZIM salgótarjáni, bonyhádi, budafoki gyárát és az ország összes lemezzománcozó üzemét zománcanyaggal. A zománcgyártó üzemben éppen műszakváltásra készülnek. A keverék összeállításával foglalkozó Komarov szocialista brigád vezetője Hegedűs Béla még egy utolsó pillantást vet az előkészített zománcanyagra. Rövidesen az Április 4 brigád lát munkához, a forgó- kemencékbe zománcot olvasztanak a keverékből. — Az idén 50 ezerrel több kádhoz kell zománcot készíteni, mint tavaly. Elő tudják-e állítani ezt a mennyiséget? — kérdem Hegedűs Bélát. — Brigádunk érzi a fe~ 'el őrséget azért, hogy a ecskeméti gyáregység az dén 170 ezer kádat szállít- esson a kül- és belkeres- edelem részére. Természe- 1 esen nemcsak a mennyi- 'gre gondolunk, hanem ar- ■x is, hogy az általunk elő- észített zománcpúderrel inéi több exportminősé- ;ű kád készüljön. November 7-e és a KMP megalakulásának 51. évfordulóié tiszteletére pótvállalást tét tünk, mely szerint nemcsa’ a mi gyárunk, hanem az ország többi üzeme részére is elegendő mennyiségű zománcot termelünk az év utolsó negyedében. Mindezt pontosabb munkabeosztással a munkaidő jobb kihasználásával igyekszünk elérni. Eddigi eredményeink alapján — úgy érzem —, teljesíteni tudjuk vállalásunkat. Az Április 4. brigád vezetője Saermann Ferenc elmondja, hogy ők a Komarov brigád munkáját tulajdonképpen úgy folytatSaermann Ferenc beszabályozza a zománc- olvasztó kemencét. ják, hogy az előkészített zománcanyagot forgókemencékben olvasztják, majd őrlik. A forradalmi évforduló tiszteletére felajánlották, hogy tovább javítják a zománc minőségét. Szocialista szerződést kötöttek a zománcozó üzemmel arra vonatkozóan, hogy kicserélik tapasztalataikat. Ha a zománcozok észrevesznek valamilyen hibát a zománcanyagban, akkor a brigád azonnal megtárgyalja a minőség javításával kapcsolatos teendőket. A zománcozóban az egyik kemence torkánál Golovics István, az ifjúsági szocialista brigád vezetnie széria a — Növeljük az exportminőség arányát — mondja Golovics István, zománcpudert az izzó kádra. A munka egy percnyi szünetében elmondja, hogy a zománcozóktól is pontosabb, fegyelmezettebb munkát követel a kádgyártás jelentős mennyiségi növekedése. A brigád természetesen nagy erőfeszítéseket tesz a tervek teljesítéséért, ök ns megtették pótvállalásukat a KMP megalakulása és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója tiszteletére. Elhatározták, hogy 2 százalékkal növelik az exportminőségű kádak arányát. Az üzem vezetőivel és a brigádvezetőkkel folytatott beszélgetés egy igen lényeges momentumra mutatott rá. A szocialista brigádokban olyan szellem uralkodik, amely összekovácsolja a munkacsapatot, s ki tudja alakítani az üzem törzs- gárdáját. Lehet számítani a brigádokban dolgozók teljesítményére, s ezért nyugodtak a gyáregység vezetői, hogy a 170 ezer kádnál még többet is gyártanak az idén. Nagy Ottó Pár éve, csakhogy szabaduljanak a háztáji gondoktól, a tompái tehéntartó tsz-gazdák a borjúsza- porulatot ingyen is odaadták a szövetkezeti közösnek. Akkor ez nyugtalanító jelenségnek tűnt; az is volt, de csak azért, mert a gazdaságnak több fiatal jószágot kellett a közös ólba bekötni, mint amennyi szándékában volt. Mostanra azonban ez a helyzet is rendeződött, tömeges „felajánlás” nincs, de amit átvesz a tsz, azért fizet is. A probléma azok szemében látszik megoldhatatlannak, sőt kilátástalannak, akik a jelenségben a háztáji állattartás, mi több, az egész háztáji gazdálkodás és árutermelés sorsát vélik megpecsételődni. Csakugyan, ilyen drámai a helyzet? Kétségtelen, hogy a tompái legeltetési bizottság 220 holdas legelőjére — amit évekkel ezelőtt a Kossuth Tsz vett kezelésbe — az idén már csak 68 növendék- és 42 felnőtt (kétévesnél idősebb) szarvasmarhát, továbbá 283 birkát, s azok idei bárányszaporulatát hajtották ki a kisudvarokból. Ami a szarvasmarhát illeti, az bizony csak töredéke a hétnyolc év előttinek, de a tavalyinál is kevesebb, s a jövő évben várhatóan tovább fogy a mostani szám is. Figyelemre méltó viszont a juhállomány növekedése. De nézzük meg az érem másik oldalát is: hogyan alakult a tartás a közösben. S itt bizony meg kell említenünk, hogy 1966. óta — tehát két év alatt! — csupán a Kossuth Tsz-ben több mint a kétszeresére növekedett az állatlétszám. Egyedül e gazdaságban nagyobb a „felfutás”, mint a háztáji csökkenése az egész községben. S vegyük még figyelembe a Szabadság, sót feleterülettel ugyancsak tompainak minősülő kelebiai Rákóczi Csillaga Tsz-t is, amelynek állattenyésztő igyekezete szintén nem lebecsülendő, összegészében tehát Tompán nem az állattenyésztés csökkenéséről, hanem további növekedéséről beszélhetünk. Mondhatnák sokan: bizonyára mesterségesen sorvasztják a háztájit. De ilyesmiről szó sincs. Ellenkezőleg, a Kossuth Tsz az idén is több mint 50 ezer forintot fizet rá „legbiz”- tevékenységére, noha a legelő fenntartásába a Szabadság Tsz is besegít A ráfizetésnek egyebek között oka az is, hogy az említett legelő nem volt kihasználva, több jószágot is eltarthatott volna. (Tervezik is a gazdaságokban, hogy jövőre, amellett, hogy javítják, a szükséglethez mérten csökkentik a háztáji legelőt, a közös javára.) Igaz, hogy Tompán a százalékos művelés már jó ideje ncjpu honos, de az állattartó gazdák a közösből, állami áron számítva, any- nyi szénát, és répát, vagy bármiféle tömegtakarmányt vehetnek, amennyit akarnak. Ám, mindezek ellenére nincs valami nagy tolongás. Egyfelől sokszor hangoztatjuk, s igen helyesen: mennyire időszerű a parasztság kulturális felemelkedése, életkörülményeinek jobbítása, egyáltalán: a korszerűbb életforma kialakítása. Másfelől pedig azt mondjuk — s általában ezt is helyesen —, hogy a háztáji árutermelés egyáltalán nem mellékes, sem a felvásárlás, sem a paraszti jövedelem szempontjából. De mintha megfeledkeznénk arról, hogy a két szempont egyeztetése imitt-amott ellentmondásos. Mert a tompái tsz- gazda, évi 30 ezer forintot meghaladó jövedelmével A Kiskőrösi Vegyesipari Vállalatnál az anyagi érdekeltséghez fűződő újabb ötletet valósítottak meg a kollektív szerződésük lehetőségein belül. Abból a lélektani tapasztalatból indultak Iá, hogy az ember szívesen végez többletmunkát is, ha annak a hasznát rögtön látja. A szállítási határidők betartása, a feleslegesnek bizonyuló munkafolyamatok elhagyása, a szerszámokkal, anyagokkal való takarékoskodás, s egyáltalán a „gondolkodva dolgozás” pedig vállalati szinten hozza meg gyümölcseit. Éppen ezért az egyes munkairányító szakembereket felruházták azzal a joggal, hogy — rendelkezve a prémiumkeret egy réegyre kevésbé lesz kapható arra, hogy letöltve 10—12 órás műszakját, otthon nekiüljön tehenet fejni, s a tejet elhordja az esetleg 6—8 kilométerre levő gyűjtőbe. Az innen eredő jövedelemre egyszerűen már nincs rászorulva. Olyannyira hogy évente mind többen vannak, akik „eszmei” háztájit kérnek, vagyis az éves termés meghatározott értékét igénylik inkább — a föld helyett. Természetesen továbbra is elítélendő a háztájival szemben tanúsított bármiféle türelmetlenség, sor- vasztási szándék. Ez ellen fel is kell lépnünk. Azt sem tagadjuk, hogy manapság is jócskán vannak még vidékek, ahol a háztáji, termelékenység és jövedelmezőségét tekintve is egyenrangú a közössel. De ahol ez nem így van, ott a háztáji konzerválására irányuló törekvés korszerűtlen, sőt nevetséges. Szerencsére, haszontalan is — elvégre nincs hatalom, amely rábírhatná jószág- tartásra azt a gazdát, aki azzal nem kíván bajlódni, s hajdani tehénistállóját baromfi-, nyúl-, vagy galambtartásra rendezi be, sőt — urambocsá’ — garázzsá alakítja át. H. D. szével — megjutalmazzák az öntevékeny, kiemelkedő teljesítményt felmutató dolgozókat. Indokolt esetben kihúzzák a zsebükből a csekkfüzetet és azon nyomban 50, vagy 100 forintos összegre kitöltött cédulát adnak át a munkásoknak, akik a műszak letelte után felvehetik a pénzt. Eddig összesen 80 dolgozó részesült ilyen jutalomban, s volt olyan, aki többször is. A prémiumkeretből 20 ezer forintot fizettek ki erre a célra a munkairányítók. A tapasztalatok szerint a módszer bevált, mivel a ráfordított összegnek többszörösét eredményezte a gondosabb, s intenzívebbé vált munka. H. F. A munkairányító a zsebébe nyúl na Ösztönzés a csekkfüzetből Tehén a síneken Esti hangulat a kunszentmiklósi vasútállomás nemdohányzó várótermében. Az utasok arcáról, tartásáról le lehet olvasni, közeire vonatoznak-e, vagy hosszú út áll még előttük. Az előbbiek vidámak, élénkek, hiszen előre érzik már az otthon, a család pihentető melegét —, emezek viszont valami méla passzivitásba merevedtek: nincs mit tenni; ha négy órahosszáig kell utazni, hát el kell viselni. De akármelyik táborba is tartozzék most az utas, kivétel nélkül hálás figyelemmel csüng egy jóképű, korához még egyáltalán nem dukáló ősz hajú, hajlott, hegyes orrú vasutason. Egy kis pályamunkás csoport közepén ő viszi a szót. Pedáns öltözékén, arca, szeme mozgékonyságán, beszédkészségén látszik, hogy szakmailag ő a legrangosabb a társaságban. De ahogy a többiekhez fordul, közbekérdezi őket, abból is kitűnik, mindnek jóbarátja, s mi sem áll mesz- szebb tőle, mint a távolságtartás. Szaktársai súlyosan, vaskosan ülnek a cifra faragású, nehéz, sötétbarna csomagoló asztalon. Egész fizikai valóságukon rajta van a pontosságot, erőt, kitartást kívánó munkától beléjük ivódott fegyelem. És türelem. Azt hinné az ember, őket nem is izgatja, késik-e vonatuk, vagy sem. Megszokták, hogy értelmetlen mindenfajta türelmetlenség, mert hiszen a vonat úgy sem jön előbb, mint ahogy jön ... Am a jóbeszédű mégiscsak felpillant a kerek faliórára. — Lesz tizenegy, mire hazaérek: — reggel háromkor meg jöhetek vissza — állapítja meg minden különösebb neheztelés nélkül. — Miért mégy haza? — érdeklődik egyik széles arcú szaktársa. — Azt se tudnák, mi van velem. — Szolgálatban vagy... Miért ne tudnák? — Meg ennivalóval is meg kell rakodni ... — Az igaz. Vékonyabb pályamunkás szól közbe: — Igen, mert úgy járnánk, mint valamelyik tavaszon ... Emlékszel? — Ügy ám! — vidul neki újra az ősz hajú. — A végén — hosszú szolgálat volt — még a kenyérhajat is előkotortuk a táskából. — Azt is beosztással: itt ez az öthat centis darab, ennek el kell tartani negyedóráig... Göcögnek, hüm- mögnek. Melyiküknek nincs hasonló élménye? Majd arra terelődik a szó, hányszor ijesztenek rá a pályatestre keveredett jószágok a vonat- meg motorvezetőre, no és mindnyájukra, hiszen — vasutasok, s jobban ismerik a következményeit, mint a „civilek” ... Most jön csak igazán lendületbe az ősz hajú. — Borzasztóak az állatok! — erősíti többször is. Emlékeztek, jó pár esztendeje valahol Manor táján nyitva maradt a sorompó egy kisebb átjáróban. Hatalmas birkanyáj haladt az úton, az öreg juhász valahol hátul. Odaért a gyorsunk, a birkanyáj eleje már átdöcögött a síneken. A robogó vonat közéjük, a birka meg milyen? Hömpölygött megállás nélkül a kerekek alá. Mi volt ott? Tengelyen, féken az özön szét- trancsírozott állat részei. Rengeteg gyapjú, bőr. Végül is ezek fékezték le a szerelvényt, meg kellett állni... A vén juhász meg folyton azt hajtogatta: „Jaj, ezért felakasztanak! Oda a fél nyáj!” — Pedig, szegény, mit tehetett róla? ... — No hát a birka ilyen. Ha ötven áll a síneken, s a vezér le nem megy, mind elvágatja magát a vonattal... De a gyönytyúk is. Sorba rákucorognak a vágányra, s ha jön a gyors, hát jön. El nem mozdulnak ... — Egyszer Félegyházára ment a motorom; — rajta tíz ember. Ahogy kiérek egyik kanyarból, még a vér is meghűlt bennem. Egy tehén — láncát maga után húzva — oldalazott fel a töltésen. Jó gazdája semerre. Eső is volt, szél is. Láttam, ha folytatja útját az óllat, pont belerohanunk. Csak arra volt módom, hogy fékezéssel csökkentsen! az ütközés erejét. Csúszik ilyenkor a sín is. Az emberek egymásra dőltek. Éppen úgy értünk oda, hogy a tehén az első lábát emelte volna át a sínen. A motor — teljesen befékezve csúszott — elkapta oldalával a tehén szügyét, s azonnnal fel-hátra dobta ... Ezer szerencsénk, hogy a szarv be nem törte az üveget, mert akkor vége a szemünknek... De akkor is kampec nekünk, ha telibe találjuk a jószágot. Repültünk volna motorostól le a pályáról ... Akkornap egyikünk se tudott enni egy falatot se. Nekem még éjszaka is remegett a gyomrom ... Hej, ha a gondatlan legel tetők tudnák...! Tóth István
