Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-07 / 262. szám
1988. november 1, csütörtök 5. oldal Bugyonnij lovashadseregében szolgált... Azt gondoltam, már el itt, amikor 1918. hogy Tass kicsi község. De szeptemberében két magyar most, amikor kacskaringós ■- utcáit járom, már a fáradtság kezd erőt venni rajtam, pedig nem tévedtem el. Akit megkérdezek, úgy válaszol, hogy helyes irányban haladok. — Igen, erre tessék menni. Ott balra kell fordulni, aztán végig azon az utcán, újra balra és az utolsó házban lakik a Csontos András bácsi — igazít útba egy középkorú asszony. Próbálom elképzelni termetét, igyekszem megrajzolni arcát magamban. Milyen lehet az ember, aki ötven évvel ezelőtt cselekvő részese volt a forradalomnak, parányi „fogaskerekű” a világformáló, történelmi idők gépezetének. Mikor belépek a lécből tákolt kiskapun, látom, hogy más a képzelet és más a valóság. Csontos András nem szálfatermetű, a korral dacoló ember. Törékeny alakja ott hajladozik az udvaron, fiatalos fürgeséggel hordja be a tüzelőt az ólba, amely mögött az ősz megrozsdásodott aranya ömlik el a földeken, ökörnyálak libegnek a sejtelmes derengésben. Közeledő lépteimre fölegyenesedik. Alig ér a vál- lamig. Most, hetvenhét évesen öreges, darabos mozdulatokkal tessékel a szobába, s kéri, hogy egy kicsit hangosabban beszéljünk, mert 1919. februárjában, amikor a fellázadt doni kozákok ellen harcolt és el akarták foglalni Filatovo vasútállomását, légnyomás érte... Bámulatos emlékezőtehetséggel rendelkezik ez a madártestű öregember, aki három éven át fegyverrel a kezében harcolt Oroszországban a forradalomért. Akkor is ősz volt, október dérbe vonta a rónákat, de a meghajlott füveken hadseregek lábanyoma volt kivehető. Tíz és százezrek küzdöttek a forradalomért a belső és a külső ellenség ellen. Csontos András ott volt közöttük. — Közkatonaként hívtak be az első világháborúba. Szerencsére már 1915-ben fogságba estem és egy orosz parasztnál dolgoztam Kreusában, a balasovszki járásban. Három év telt lovas vágtatott hozzánk a földekre. Az egyiket Pesz- tyánka Józsefnek hívták. állni, jött fel a Dnyeperen és visszaszorított minket Csernyigovig, ahol erősítést kaptunk. Moszkvából munkásezred jött a támogatáMi a második inter- sunkra. Szétvertük Gyenyinacionalista ezred katonái vagyunk, itt állunk tőletek nem messze. Csatlakozzatok hozzánk. Itt leverjük a fehéreket, aztán megyünk haza Magyarországra, ott is rendet teremtünk — mondta a lovas. A környékről hamarosan nyolcJ> í' ? If Éli 1 vanan verődtünk össze, s beálltunk az internacionalisták közé — emlékezik vissza Csontos bácsi. Néhány hónap múlva, már tapasztalt vöröskatonaként indult támadásba az említett Filatovo vasút- venedik évfordulóján. kinéket, persze, a mi soraink is megritkultak — teszi hozzá, s emlékezetében bizonyára megjelennek a hajdani fegyvertársak, akik valahol a zugó Dnyeper partján alusznak az időtlen csöndben. — Miután megvertük a fehéreket, Kazányba vezényeltek bennünket, és Bu- gyonnij lovashadseregében a 15. divizióba kerültünk mi, magyarok. Újra a front következett, ahol megszakítás nélkül harcoltunk 1921. januárjáig. Akkor leszereltünk és egy cukorgyárban, Archokovban dolgoztunk öten, hat évig. Ezután jöttem haza. Itthon újra a eselédsors várt Csontos Andrásra, de 1945. januárjában már Szolnokon van és felveszi a kapcsolatot a területi párttitkárral, s néhány nap múlva Tasson megalakítja a községi pártszervezetet. A titkár Füstös István elvtárs volt, aki tavaly halt meg. Andris bácsi most büszkén nézegeti az ezüst kitüntetést. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége a Harci Érdemekért Emlékérmet adományozta Csontos Andrásnak az októberi forradalom ötÍgy élnek ma állomása ellen. Onnan azonban egy páncélvonatról aknatüzet zúdítottak rájuk. Csontos András egy partoldalban húzódott meg. Fölötte csapódott be az akna és hatalmas hógörgeteget zúdított rá. A többiek azt hitték meghalt, s nélküle indultak rohamra. Nagy meglepetést keltett, amikor alkonyaikor beállított övéihez. — A falúban találkoztam Pál Károllyal, Sümegi Mihállyal, Szabó Lajossal és Kenessei Bálinttal, akik kunszentmártoniak voltak. Harmadnapra mégis rosz- szul lettem és kórházba vittek. 1919. áprilisának végéig feküdtem Sztankóban, de amikor kiengedtek — irány a front. Kijevben kötöttem ki és a harmadik internacionalista ezredbe osztották. Gyenyikin ellen kellett kiBÚCSÚZ Őskor megszorítom bütykös, erőben megfogyatkozott kezét, amely sok ezer társával együtt megvédte a győztes forradalmat Gál Sándor Kalocsa vidéke egészen a felszabadulásig a papi nagybirtok szorításában fulladozott. Hogyan is versenyezhettek volna a parasztok a tőkeerős mam- mutgazdaságokfcal? Különösen nehéz volt a Dunától távol eső vízsaegény, rossz földeken. Súlyos örökséget vett át itt a néphatalom. A kalocsai szállásvidék termelőszövetkezetei ma is a gyengébbek közé tartoznak. A homokmégyi négy tsz közül például egyik se érte el még az egy tagra eső évi tízezer forint jövedelmet sem. Hogyan élnek ma Homokmégy en — a gyerekek? Mert hogy mint él a felnőtt, abból legtöbbet a gyerekéről lehet meglátni. Móricz Hét krajcárétól Gellé- ri Andor Endre inasgyerekeiig számtalan az irodalmi példa. Mind igaz, élethű a kép. A hárommillió koldus hazájában a gyerekek voltak a legszá- nandóbbak. Ha többet nem tettünk volna, már az is meggyőzően szólna rendszerünk mellett, hogy nincs rongyos, éhező gyerek ebben az országban. Rongyos, éhező? Mezítlábas iskolás sincs, még tanyán se. ■ a ■ ■ Hogyan élnek tehát a gyerekek Homokmégyen? A nyolcadik osztály jó példa lesz rá. Harminckét tanulót kérdeztünk (egy hiányzott). Nincs a szülők között se tsz-vezető, se orvos, vagy különösén jól kereső. Valamennyi szülő elvégezte az általános isMűfordítók nemzetközi konferenciája Fontos kulturális esemény lesz november végén, 18. és 26. között Budapesten a magyar irodalom külföldi fordítóinak nemzetközi“ konferenciája, amelyre a Magyar írók Szövetségének rendezésében, a Magyar Pen Klub és a Kulturális Kapcsolatok Intézete közreműködésével kerül sor. Vendégek érkeznek a konferenciára a Szovjet- 1 emlékérmét. unióból, Romániából, Bulgáriából, Lengyelországból, az NDK-ból és Jugoszláviából, továbbá Franciaországból, Ausztriából, Olaszországból, Angliából, Svájcból, az NSZK-ból és Finnországból. A konferencián első alkalommal átadják a legeredményesebb külföldi fordítónak a Magyar írók Szövetsége most alapított kólát, de nincs közöttük érettségizett, vagy egyetemet végzett. Fele tsz tag. Az osztály tanulóinak családi helyzete tehát megfelel a helyi átlagnak. Hogyan laknak? Mindenütt van legalább két szoba. Vízvezeték azonban csak három lakásban, ott fürdőszoba is. Villany van minden lakájban. Kérdezem, kik azok, akik többedmagukkal alszanak egy ágyban? Öten jelentkeznek. Jobbára a lányok. Miért? Nincs elég fekvőhely? Megmosolyognak érte. Dehogy. A kistestvérükkel alszanak. Ragaszkodnak hozzájuk, azért. Pillantás a vagyoni helyzetre: Jelentkezzenek az autótulajdonosok! Nincs. Motorbicikli? Húszán tartják magasba a kezüket. Kerékpár? Üjabb mosolyok... Mindenütt van. Anélkül itt nem lehet meglenni. Néhol még több is. Saját biciklije tíznek van. Kulturális ellátottság: A televíziót inkább a jómód, mintsem a kulturáltság jelének tekinteném. De bizonyos, hogy éppen a gyerekek számára a látókör szélesítésének nagyon is fontos eszköz». Tízüknek van televíziója. Rádió mindenütt. Napilapot, vagy Szabad Földet járatnak 24-en. Képeslapokat 14-en. Az osztályban 27 tanulónak jár a Pajtás. Ez már fontos szám, mert nem a szülők, hanem kizárólag a gyerekek olvasó-hajlandóságát mutatja (bár nem egészen megbízható, mert a Pajtásból sohase kap az iskola eleget). A könyv külön fejezetet érdemel: Nincs otthon könyv: két helyen, ötven kötetnél több: egy családnál, nyolcradalom és mikor, és milyen, és Ausztria—Magyar- országon? Az erny ötlen villanykörte felé újabb felhők gomolyogtak. A zászlós alaposan „pusztította” a cigarettákat, miközben figyelt, minden szóra, minden véleményre, és ha beleszólt a vitába, erős hangjától a villanykörte alatti füstfelhők egymásba kava- rodtak. A zászlós észrevette Horváth Pistát. Mosolyogva jelezte, hogy örül neki, s egy fejbiccentéssel, hogy üljön le, várjon. Amikor a távozó em- '* berek után becsukódott az ajtó, a zászlós megszólalt: — Na, mi van, fiam, Kis- horváth? — Kun elvtársi — mondta Horváth Pista olyan komoran, amilyen komorrá csak vidám emberek tudnak változni. — Én hazamegyek. — Hová? *- Magyarországra ... — Rossz itt? — kérdezte Kun Béla. *= Éppen, hogy — jó. Nagyon is... — Nem értem. A fiú hallgatott. — Nem avatkozom bele — szólt Kun Béla —. Maga szabad ember, de gondolja meg... Magyarországtól hatezer kilométerre vagyunk. És egyelőre tart a háború ... front... Hogy megy át? — Tessék rám bízni. — Otthon újra elviszik katonának... Az olasz frontra... a francia frontra... — Tessék rám bízni azt Is...-r- Jól van — mondta a zászlós, és a civil ruhában még szélesebbnek látszó vállait felhúzta, mint aki nem érti a dolgot, vagy védekezik ellene. — Ekkora út... Maga tudja, milyen kavargás van itt is az országban. — Odaérek. — Sajnálom, hogy elmegy ... Ha várna egy keN ézte a fiút, tűz gyulladt ki szemében. — Várjon fiam! — mondta. Elővette erszényét, belenyúlt, és amennyi a keze ügyébe akadt, kimarkolta. — Itt van az útra... Írást is szerzek magának ... Délután érte jö- h$t... — és gyöngéden hozzátette: — Kishorváth... Horváth Pista erre nem számított. Azt hitte, hogy a zászlós szidni fogja. Nem ez történt. — Kun elvtárs, én visz- szajövök! A zászlós már az íróasztalnál ült, és valami irat olvasásába fogott.. Föl se nézett, halkan mondta: — Gondolja, ez sikerül? — Tudom! O lyan határozottan hogy az erről való vitának többé semmi értelme nem volt. A zászlós nem nézett föl. Azt mondta: — Adok egy tanácsot. Ha otthon kérdeznék, mondja veset, együtt utazhatnánk, azt, hogy engem nem ismer. — Ne fájdítsa a szíve- — Megtagadjam, mint met, Kun elvtárs! Péter a Názáretit? *- Fiam, ne legyen marha — szólt a zászlós, anélkül, hogy az olvasást abbahagyta volna. — Hagyja azt a názáretit... — Kun elvtárs, én visz- te Horváth Pista. — Kérhetek valamit? — szólt csendesen a zászlós, de most se emelte föl olvasásból a fejét. — Tessék... akármit. 1; szívesen... — Ha valóban hazajut, és teheti, menjen el Kolozsvárra, felírom a címet... nézze meg a feleségemet meg a kislányomat... — elakadt a hangja. — A kislány hároméves — tette hozzá, mintha ez magyarázat lenne, mért akadt el a hangja. — Szóval... — s most fölemelte fejét, a fiúra nézett —, mondja meg a feleségemnek, hogy látott, jól vagyok, megjövök, persze, együtt a többiekkel... Ezt nem azért mondtam, hoy megbántsam magát... hogy rosszkedvű legyen... A rosszkedvű ember elrontja a dolgát. Menjen jókedvűen. — Ügy megyek! “ mondta Horváth Pista. — Maga azt hiszi, hogy nekem nincs... — a mondatot a zászlós félbehagyta, „honvágyam"-t nem mondta. Fölkelt. Elfordult a fiútól. Kinyitotta az Íróasztal mögött álló szekrény alját, és — becsukta. Időt akart nyerni, hogy lecsillapítsa magát. Amikor visszafordult, így szólt: — No, isten megáldja! — Isten...? — mosolygott Horváth Pista, mert a zászlós vallásellenes előadásaira emlékezett. — Ne legyen már olyan nagy forradalmár — csapott le Horváthra a hang. Inkább azt mondja meg: mikor ér oda? — Azt hiszem, karácsonyra... — Az három hét. *— Igyekezzen! ÍJ atározott mozdulattal ** nyújtotta a kezét. Leült, tollat fogott, s írni kezdett. Horváth Pista még állt egy ideig, de a zászlós végleg belemerült a munkába. . -w náá 10 és 50 kötet között, a többinél kevesebb, mint tíz kötet. Mindegyik gyerek tagja az iskolai könyvtárnak, 11 a községi könyvtárnak is. Megkérdezem: melyikük kap rendszeresen könyvet névnapra, születésnapra vagy nagyobb ünnepekre? Tizenkét kéz nyúlik a magasba. Nyolcadikosok. Legkésőbb 2—3 hónap múlva dönteniük kell a pályaválasztásról. Középiskolába jelentkezik 9, 'közülük három gimnáziumba. Ipari tanulónak 20. Vasas: 5, építőipar: 9, sütőipar (a kalocsai üzembe): 2, négy lány pedig Pestre készül szövőnőnek. Hárman nem jelentkeznek sehova. Gyengie tanulóit, itthon maradnak, de nem a tsz-ben. Hogy egészen pontos legyek, az egyik fiú nem rossz tanuló. Négyes. Kényszeredetten válaszolgat. Ügy veszem ki, a szülei nem akarják elengedni otthonról. Anyagiak miatt? Maradiak? A gyerek vonakodik, nem erőltetem. Tóth László igazgatóhelyettessel kérdezgetjük az osztályt, hárman-négyen a tanárak is odajöttek érdeklődni. — Tehát itthon a tsz-ek- ben nem marad senki — foglalom össze. — A középiskolába jelentkezettek száma reális — mondja az igazgatóhelyettes. — Különben is hatan mezőgazdasági szakközépiskolába jelentkeztek. Ez helyes. Az iparba viszont túlzott a jelentkezés. Tavaly se került be mind. Azok majd visszajönnek. .. Igen, tudom, a mezőgazdasági szakmunkásképzés. Nem megy. Gyengék a tsz-ek. Majd ezután. Most fognak egyesülni egyetlen hatalmas, 7000 holdas gazdasággá... Ha szociográfiát akartam volna írni, sokkai részletesebben és szigorú módszerességgel kérdezgetem a gyerekeket. De csak azt szerettem volna tudni, hogy megy a soruk, mit várnak a jövőtől. Homokmégyen az egy tagra eső jövedelem még sohasem érte el a tízezer forintos átlagot. Az emberek nem nyomorognak, de nem is élnek jól. A gyerekeiknek azért már meg tudják adni a szükségeseket. Ha kulturáltságban esetenként még keveset is, egyebekben eleget ahhoz, hogy egészségesek legyenek és jól tápláltak. A jövőtől sem féltik már a szülők a fiaikat, lányukat. De jobb jövőt szánnak nekik, mint a maguk jelene. Ezért ritkaság, hogy otthon tartanák őket. Az igazság az, hogy önmaguknak is jobb jövőt szánnak. Tűnődnek, tervezgetnek; ezért egyesülnek rövidesen egyetlen nagy gazdaságban. S ha beválik a számításuk, akkortól fogva majd így biztatják a gyereküket: — Tanulj fiam, hogv visszajöhess. Mester László
