Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-27 / 278. szám
1968. november 21, szerda 5. oldal '' Otthon helyett — otthon Virágzik a nótafa Garán másfél év óta létezik hétközi diákotthon. Azok a gyerekek laknak itt, akik korábban kilométereket gyalogoltak az iskoláig, vagy a családi, szociális helyzetük kedvezőtlen, tanulmányi és személyi fejlődésüket hátráltatták az otthoni körülmények. Az intézmény így az otthon helyett jelenti az otthont, hetenként hat napr' Kövesmajor, Cérnahát Élnék itt Kövesmajorból, a Cérnahát elnevezésű homokos, szőlős vidékről, bánnák bácsszentgyörgyi- ek, öten a Gara környéki tanyákról jöttek. Kovács Verának és Gyurinak, a két testvérnek még az utolsó buszmegállótól is hét kilométert kell gyalogolni hazáig. Több szülő mégis féltette fiát, lányát az indulás hónapjaiban. Nem is volt teljes a létszámuk akkoriban. Alit a mnnka, állt Krékity István, a diákotthon vezetője szolgál magyarázattal — 1967 szeptemberétől az idén januárig bizony szükséghelyeken laktunk. A jelenlegi épületünkbe nem költözhettünk be, mivel az átalakításával nem végeztek időre a kivitelezők. Tavaly tavasszal megjelent a helyszínen a vaskúti tanács építőbrigádja. Az első határidő szeptember 1. volt. Majd december 31. Aztán 1968. szeptember 1. S műszakilag még ma sem adták át a létesítményt. Kevesebb bukás Á szülőket így elsősorban azok az eredmények győzték meg, amelyeket az otthon nevelői produkáltak. A rendszeres foglalkozások, az ésszerű időbeosztás következtében javultak a tanulmányi eredmények. Az első esztendőben például tizenöt bukott és nyolc igen gyenge bizonyítványú tanulót vettek fel. Év végére több műnt a felére csökkent ez a szám. A növendékek környezete viszont még ma sem teljesen megnyugtató. Igaz, hogy rendezett az ebédlő, a háló, a tanuló, a falakon KÖNYVESPOLC Magyarország nevezetes fái Országunknak sokféle nevezetessége van, feltárt műemlékek, régiségek, épületek, de Magyarország nevezetes fáit, amelyek léte híres emberek emlékéhez vagy történelmi eseményekhez kapcsolódik csak most vették „leltárba”. Balogh András festőművész gyűjtötte össze egy-egy ősi példány történetét, amelyet a nép a regék és mondák világához hasonlóan őriz, alakít. Meg is rajzolta ezeket a fákat, s a könyvet amelyet 33 művészi rajz illusztrál, a Mezőgazdasági Könyvkiadó jelentette meg a közelmúltban. ron van fája, Petőfire Döm- södön emlékeztet egy tölgy, Erkelre Gyulán egy mezei juhar, amely alatt a Bánk bán dallamait komponálta. Megemlékezik a könyv a külföldi fákról is, amelyekhez magyar történelmi emlékek fűződnek, így Thököly Imre sírján álló platánról, az erdődi várkert fűzfájáról, amely alatt Petőfi várta Júliáját és Bercsényi Miklós hársfájáról Nyitrá- ban, a Brunóczi kastély udvarán. L S. hangulatos a díszítő festés, van klubhelyiség és betegszobák; kulturáltak a mosdók, de várat magára a kazán és nincs meleg víz. Az udvaron a törmelékek, itthagyott építőanyagok állandó veszélyt' rejtenek. Hiányzik a játszótér. Addig a parkosítási tervüket sem valósíthatják meg, amíg sima nem lesz a terület. Egyszer segítségükre sietett a helyi Vörös Csillag Tsz, elkészítette a szén- és fa- raktár kapuját. Érezték, hogy ezzel annak a három szövetkezeti tagjuknak is segítenek, akiknek a gyerekeit az otthonban nevelik. Ebben az intézetben elsősorban a kivitelezők, és köztük is a késedelmesen, pontatlanul dolgozó Garai Vegyesipari Ktsz bukott meg. Tiroli A napok fegyelmezetten telnek. Az iskolából hazatérve az utcai lábbelik glé- dába állítva az előszobában maradnak. Ebéd, majd néhány óráig szabad foglalkozás következik. Aki ötöst hozott, az játszhat a legnagyobb becsben álló szerkezettel, a csengő-bongó elektromos tirolival. A többiek mintegy hatezer forint értékű játékot használhatnak. Az egyik teremben ádáz sakkcsaták zajlanak... Hiába, meghatódtam kissé ettől a képtől, ami fogadott, bármennyire fölvérteztem magam hasonló el- lágyulások ellen idejövet. A gyerekek, akik ilyenkor a tanyán a hagyományok szerint jószágot etetnének, most tánsasoznak, összeszerelhető építőelemek fölé hajolnak, úgynevezett alkotó játékok fejlesztik ügyességüket, kombináló képességüket. Néhány lány képeket színez egy erre a célra készült könyvben. Hanglemez forog a tárcsán, és szól az „Amikor én még kis srác voltam.. Halász Ferenc A megnetofonszalagon még sok az üres hely. — Rámegy a délelőtt, amíg megtelik, nehezen énekel már Gáspár bácsi. Bizony, nehezen. Nyolcvannyolc éves, éppen tegnap köszöntötték. És felköszön tjük mi is Nagy Já- nosnéval együtt, akivel Gáspár bácsihoz igyekszünk. Felvétel lesz ma délelőtt. Nemrégiben írtunk a kiskunfélegyházi citeraze- nekarról és említettük, hogy a rendkívül rokonszenves fiatalok nem az önmagáért való muzsikálást tűzték célul maguk elé, hanem hogy a félegyházi járás népdalkincsét összegyűjtsék. Eddig már háromszáznál több eredeti felvétel van szalagjukon. Kik a „nótafák”? Idős em- berek-asszonyok, pásztorok, volt cselédek, a régi robotos idők tanúi. Sajnos, egyre kevesebben vannak, akik őrzik azt a hallatlanul gazdag népdalkincset, amely valaha virágzott ezen a vidéken. ! Gáspár bácsi valóban nagyon öreg ember, hófehér a haja, bajusza. Resz- keteg testét bottal támogatja. A mikrofonnal már rég ismeretségben van, száznál több dalt énekelt Édesanyám, pénz van az én zsebembe’, Arra kérem, ki ne vegye belőle. Ha kiveszi, csináltasson márványkoporsót, Négy sarkára veresse rá a jajszót... bele a bűvös masinába. — Gáspár bácsi, azt énekelje el, hogy: „Édesanyám, pénz van az én zsebembe’. ..” — kéri Nagyné az öregembert Megindul a gép, forog a tekercs. Gáspár bácsi pedig rázendít: Még arra is emlékszem, hogy 19 éves koromban első részes lettem, húsz aratópár vezetője. — És a dalokat hol ismerte meg? Csodálkozik a kérdésen. Forog a tekercs, rajta megörökítve Gáspár bácsi kicsit fakó, de ma is mélyzengésű hangja. Némi szünet pihenés, a fáradt tüdőnek levegőre van szüksége. .. Mikor egy-egy dal tekercsre kerül, a szünetben az életéről mesél Kürtösi Gáspár. — Hány nótát tud, Gáspár bácsi? — Nincsen annak száma! Olyan legény voltam én, hogy csupa dal volt az életem. Pedig nem voltköny- nyű. Tizenkét éves koromban már önálló kenyérkereső, más „kezelába” voltam, meg „kettőző”, ahogy a marokszedőt akkoriban mondták. Annyi napszámot kaptam, mint a felnőttek. Igaz, hogy úgy is dolgoztam. Tizennégy évesen az öreg Kiss Lajosnál már az asztagon voltam. Ügy ám! — Munka közben. Aratáskor, csépléskor. Meg krumpliszedésnél, fosztóká- kon. A szegényember mindig dalolt, ha öröme, ha bánata volt is. Jobban telt a nehéz élet. Azért van a magyar népdal annyira teletűzdelve szomorúsággal. Ez is, hallgassa csak: Esik eső, nagy sár van az utcán, Ez< a kislány sírdogál a kútnál, Sírva mondja az édesanyjának, Szeretőjét viszik katonának... Ne sírj lányom, nem ér az már semmit, Száraz nyárfa ki nem leveledzik, Száraz fának nehéz zöldjét várni, Katonának nehéz szabadulni... Leginkább éjjel jut- Nagy Jánosék, a félegyházi citerások fáradhatatlanul gyűjtik a környék dalkincsét. És műsoraikban azt adják tovább. így marad fenn, így terjed tovább a népdal. Balogh József nak eszembe a nóták. Ilyenkor, nappal, küzdeni kell magammal... — mondja. — Sok van még, amit nem énekeltem bele a gépbe. De jöjjenek máskor is. El is mennek, hiszen Az ősi hársak, tölgyek, szilfák és gesztenyék az ország legszebb helyein állnak, karakterizálják a tájat, belenőttek környezetükbe. Egy-egy, körülöttük kialakult monda hű tükre a régmúlt időknek, s nem egyszer figyelemre méltó kultúremlék is. Az ország legnagyobb élő fája ma a zsennyei tölgy, amelynek törzskerülete meghaladja a tíz métert. A legöregebb fa hírében pedig a kőszegi Királyvölgy egyik szelíd gesztenyéje áll, kora 800 év körüli, magassága kb. 15 méter. A Rákóczi-emlékfáról amely Balatonakarattyán áll, Eötvös azt írta, hogy előtte poroszkáltak el a kenesei országgyűlésre a Bessenyei, Kisfaludy és Ná- dasdi nemzetségek öregjei. Beethovennek MartonvásáÉPlTÖIPARI. RAKODÖ ÉS TÁVFŰTÉSI SEGÉDMUNKÁSOKAT felvételre keres a Kecskeméti Ingatlan- kezelő Vállalat. Reisz- mann Sándor utca 20. 9639 65. De az általunk ismert állatokon kívül élt néhány ősállat is a kráterben. Négy mammutot vettem át megőrzésre a természettől. Két öreg közülük természetes halállal múlt ki három évvel megismerkedésünk után. Volt még két szőrös orrszarvúm, egy nagyon öreg barlangi medvém és három óriás szarvasom. S munkához fogtam. Mindenekelőtt házat kellett építenem és kertet csinálni. Közeledett a tavasz, a nappalok hosszabbak lettek, egyre ritkábban fagyott. Nappal a fákon már jégcsapok csüngtek, délfelé a lejtőkön olvadni kezdett a hó.., Ekkor ötlött eszembe, hogy jó volna a mam- mutokat megtanítani dolgozni, s felhasználni erejüket a telep felépítéséhez. A mammutok eléggé egykedvű állatok, de okosak és tanulékonyak. Gyakran megtörtént, hogy elbújtam a bozótokban, s figyeltem őket: órákon át álltak csomóba verődve a pataknál és sütkéreztek a tavaszi napon. Aztán játszani kezdtek: hideg vízsugárral ön- tözgették egymást. Kedvenc időtöltésük volt a fürdés, még hideg időben is. Ezt csak később vettem észre. Soha sem váltak el egymástól, mindig csoportosan jártak, s amikor az öregek megérezték, hogy közeledik haláluk órája, valamennyien átballagtak a kráter keleti végébe, oda, ahol őseik csontjai nyugodtak. Egyikük a csonthalom széléhez tántorodott, lábai megbicsaklottak, térdre ereszkedett, majd oldalra dőlt, és nemsokára kimúlt. Az élők nem hagyták ott, vele maradtak. Egy hétre rá kimúlt a másik. A fiatal mammutok nagy-nagy szomorúsággal fogadták szüleik halálát, napokig nem mozdulták el mellőlük, bőgtek, nem ettek, ott toporogtak a tetemek körül, ormányukkal meg-megérintették, bökdösték, felállásra ösztökélték... Aztán dühbe gurultak, berontottak az erdőbe, törték, taposták a fákat, hajigálták a köveket, rönköket, dühbe főj toitták keserűségüket és szomorúságukat. Hovatovább kezdtem megismerni életük minden részletét. És felépítettem magamban egy tervet. A mammutok gyakran láttak engem, de alighanem figyelmet nem érdemlő, apró állatnak tartottak, jóllehet az egykor közéjük hajított zsarátnok még sokáig arra késztette őket, hogy elkerüljék tábortüzemet. Barátságunk azokban a felejthetelen napokban kezdődött, amikor a kráterben már a tavasz előhírnöke, az utolsó téli vihar tombolt. Tulajdonképpen az igazi vihar valahol a kráter falain túl ülte nászát, de azért kijutott belőle nekünk is. Csaknem egy hétig sűrű hó esett, betemette a réteket, az erdőt és valamennyi állat éhezett. A kőszáli kecskék és a szarvasok a leghamarabb tudtak alkalmaz. kodni az új körülményeikhez, szétkaparták a havat és megtalálták a táplálékot A medvék váratlanul aludni tértek. A mammutok viszont sokat nélkülöztek. Faágakkal és fakéreggel táplálkoztak, jóllehet sehogy sem smakkolt nekik ez az eledel. Akkor már tudtam, hogy szívesen eszik a sást és a nádat De a sekély mocsarakat betemette a hó, a tó környéki mélyebb ártereket meg elkerülték. Ekkor kezdtem tervem megvalósításához. Vékony gerendákból kisebb tutajt esz- kábáltam össze, a tó közepén elterülő szigethez hajóztam vele, a zöld nádból hatalmas nyalábot vágtam, és barlangom szájához szállítottam. A fehér háttérből kiváló zöld szín messziről odavonzotta a mammuto- kat és el is jöttek a barlangomhoz. A két fiatal állat nem kínáltatta magát. Még közelebb jöttek és ormányukkal nekiestek a finom csaléteknek. Kis ideig hagytam, hadd egyenek, aztán lassan kezdtem visszafelé húzni a nádat a barlang szájából. A két maróműt nem ment el, egyhelyben topogtak, engem lestek és ormányukat lóbálták. Néhány napos edzés után óvatosan kezemmel kezdtem adogatni nekik a nedvdús takarmányt ég hamarosan rászoktattam őket a szervezett etetésre. Ezt any- nyira megszokták, hogy már úgy jártak a sarkamban, mint az ölebek. Sőt még akkor is, amikor elolvadt a hó és táplálék volt bőven, ha megláttak, követtek, én pedig nem fukarkodtam az ajándékokkal. Nemsokára annyira nekibátorodtam, hogy megsimogattam pajtásaimat. A mammutok körülszaglásztak, ezzel mintegy kimutatták: örülnek új ismerősüknek. Végül az, amelyiket később Vidnek neveztem el, súlyos ormányával vállon veregetett, majd derekam köré csavarta és felemelt a levegőbe. Félteim hogy ellabdázgat majd velem. Szomorú lett volna hat méter magasból leesni ... De semmi baj nem történt. Kis idő múlva megengedte, hogy felmásszak szőrös hátára, meglovagoltam, s ezért az utazásért azzal kellett fizetnem, hogy egy bottal megvakartam hatalmas füleit. Egyébként a magtörő hollók, amelyekből rengeteg van itt, egyáltalán nem féltek e hatalmas állatoktól, napokon át károgtak, vagy pajkosan hancúroztak a hátukon. (Folytatjuk) I
