Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-24 / 276. szám
1968. november 34, vasárnap 5. oldal ] LILIOM Molnár Ferenc-„premier" Kecskeméten „HOL VAN már az a li- és torz módon lázadozó get?” — sóhajtott fel 1929- szegény emberek iránt, ben Kárpáti Aurél, a Pesti persze csak együttérzésről Napló kritikusa, amikor a van szó nála, a megaláma már világhírű ligeti zottságból való felszabadu- hintáslegény szomorkás tör- lás útját egyetlen hőse ténetének felújításáról em- előtt sem villantja fel az lékezett meg a lap hasábjain. Mert a Liliom-féle va-í- Kárpáti Aurél előbb em;_ gányok ligete már akkor isi lített újságcikke a továb- visszavonhatatlanul a múlté/ biakban arról is beszélt, volt. Hát meg az a novella, hogy a Liliom alighanem amely a páratlan sikerű színművet mSgeteeter Ebben még szimplán és egyszerűen Závoczki Endre a későbbi Liliom és Molnár Ferenc özvegyasszonyoknak és jó gyerekeknek ajánlja estéli olvasmányként az „altató mesét”. Azóta ré- ges-rég elvesztette újdonság ízét az az irodalmi áramlat is, amely a kültelki szegényemberek felfedezését, irodalmi újraformálását tűzte ki céljául és lamit a mának ez a amely áramlatnak bizonyos om? Ma kétségkívül bevonult, vagy be fog bocsáttatni az örökéletű remekművek sorába. Fausti mélységeket vél felfedezni a színdarabban. Talán azért is tudott hinni a szentimentális molnárfe- renci legenda igazában, mert olyan csodálatos művészek beszélték rá azon a sok évtizeddel ezelőtti felújításon, mint Csortos Gyula és Varsányi Irén. DE TÉNYLEG, mondva- Lili- sokirodalmi alapanyagot amely megmaradt benne, vagy pedig azért, mert perspektívát, lehetőséget láttak benne? Nyilván az utóbbi cél vezette a rendezőt. Így aztán egy értelmesen csiszolt, jól és becsületesen korszerűsített Liliomot keltett “életre a kecskeméti színház. Nem öntötte el a színpadot a polgári együttérzés lírai könnyáradata, de azért nem maradtak szárazon sem a szemek. Erről gondoskodott a rendező és a színészi kollektíva. LATINOVITS ZOLTÁN saját művészi lelkiismeretével számotvetve formálta meg az ő különös, lázadás- sen romantikus játékmodora hajlamos és a brechti el- rában közelített volna a idegenedés szabályaihoz jólismert kültelki vagányigazodó, szuggesztívem ér- hoz, saját művészi színvo- dekes Liliomját. Nagy volt naláról egy kissé alább- a tét, mert ha a Liliom szállva játszhatta volna meg szereplőgárdájának lelke- azt az érzelmes, mulatsáLiliom, Muskátlié és Juliira (Latinovits Zoltán, Borbíró Andrea és Moór Mariann.) szociális hevülete máig is letagadhatatlan. Hiszen még a korabeli és későbbi divatoperettekből sem hagyhatták ki a zeneszer-: zők az apacsszámot. A párizsi Montmartretól a pes-| ti kávéházakig átívelt az kai kevesebbet, mint annak idején. Alig-alig érzik ki belőle a negyedik rend irodalmi felfedezésének izgalma és ami akkor az élet hétköznapjainak szólt a Liliom dialógusaiban, történelemmé vált. Egy együttérző romantikus saj- régmúlt életérzés kulisszái nálkozás szivárványa. Még közé kell képzelnie magát a mulatók parkettjén ellej- tett, kiszámított hatásokra vadászó apacstáncokat is népi termékeknek vélhették unatkozó kispolgárok, akik számára a ligeti romantika szentimentális könnyáradata itt nálunk valamiféle erkölcsi és szellemi emelkedést jelentett. No, nem tagadhatjuk, Molnár nagyon mértéktartóan, ízlésesen adagolta a színpadi hatásokat és Liliom, ez a kedves, örökéletű cselédcsábító, ez a tíz- krajcáros amorózó a maga a nézőnek, ha mindazt ki akarja hámozni a molnár- ferenci színpadi technika bonyolult hatásmechanizmusából, amit az író akkoriban olyan könnyed eleganciával széthintett műve mondatai között. PETHES GYÖRGY, a darab rendezője is szembenézett ezzel a kérdéssel, de elvetette annak a néhány év előtti, fővárosi Liliomfelújításnak a koncepcióját is, hogy történetesen a ma már alig-alig időtálló iro- dalmiságú Liliom-darab elmaradhatatlan csíkos tri- persziflázsát tegye színpadijában nem nélkülözi az ra. Pompázatos rendezői igényesebb irodalmi for- ötleteket lehetett volna málás jegyeit sem. Magán ilyen formában hozzá app- hordozza egy kicsit a kéz- likálni a Liliom jeleneteidé, az értékesebb írói ba- hez. Bukfencet vethetett bérokra pályázó fiatal Mól- volna színész és díszlet, nár szociális érdeklődését, De hát vajon azért vették-e jószándékát a • kitaszítot- elő Kecskeméten a Lilio- tak, a polgári társadalom mot, hogy kabarévá silá- perifériáján értelmetlenül nyítsák ezt a vékony kis A két vagány rablásra készül. (Forgács Tibor: Ficsur és Latinovits Zoltán). gos Liliomot, aki születésekor bevonult a színpadra az író tolla alóL Latinovits egy kicsit kívülről szemléli emberét és minden mozdulata a maga kiszámítottsá- gával szolgálja ennek az új, a mai gondolatok felé is forduló Liliomnak a portréját-/ A szerepfelfogásnak [ebből a logikájából vezettetve sajnos, azonban egy öregedő ember maszikjában játssza az egykori vagányt. Pedig talán nincs is olyan nagy a tétje, művészi indoka ennek az öregedő, gyorsan kifáradó Liliomnak. Az a furcsa paradoxon állt elő, hogy a mai magyar színpad egyik legvonzóbb színészegyénisége igyekezett távol tartani magától saját, nagyon is vonzó alkati adottságait, amelyek maszk nélkül ugyanazokat a karakterformálási lehetőségeket kínálhatták volna a színésznek, amelyeket ez az általa megformált Liliom-alak nyújthatott. Nagy kár érte, hogy nem így történt. Bizonyos szempontból tehát egy más-más indítékú játékstílusról van szó, de ez a kettősség inkább erősítette egymás hatását, sajátos feszültséget teremtett Liliom és környezete, a külvilág és saját sorsa között. Ez az izgalmas, magasfeszültségű elektromossággal töltött légkör, ez az egymásra ható két pólus adja meg a kecskeméti Liliom63. Mindig volt elegendő táplálék, s az idő alig változtatta meg e zárt világ faunáját és flóráját. Csupán a kisebb állatok jöhettek be és távozhattak szabadon az alacsony és szűk barlangon. A mammutok itt rekedtek, de a kráterbeli viszonyok úgy látszik gátolták szaporodásukat. Pim és Vid az én segítőtársaim és barátaim. a két utolsó mam- mut, Még mind a ketten fiatalok, nincsenek nyolcvanévesek. A mamrrtutokon kívül él még itt egy óriás: az orrszarvú, amely gonoszul szétrombolt mindent, amit kezem munkájával alkottam. Sehogy sem tudok megszabadulni tőle, mivel puskám már régóta használhatatlan ... — Az ön ellensége nincs többé — mondta Ljubi- mov. — Belémkötött az erdőben és vereséget szenvedett. Kimúlt. — Valóban? Ezek szerint azok a lövések, amelyeknek döreje örömet és reményt öntött belém, az orrszarvú halálát adták hírül? Hát akkor... Ennek a tudomány látja majd kárát, viszont a mi életünk sokkal nyugodtabb lesz ... De elkalandoztunk a lényegtől. Engedjék meg, hogy befejezzem a fejtegetéseimet. Azt akarom mondani, hogy a hosszú ideje itt tanyázó első emberek meghaltak, vagy eltávoztak innen. Az állatok nem tudtak kijutni. És huszonhat évvel ezelőtt a bar-, lang, az önök előtt már ismert körülmények folytán beomlott, teljesen elszigetelte a , külvilágtól a krátert a maga sajátos életével. A katasztrófa előidézője: az önök alázatos szolgája. A sors akaratából szemtől szembe kerültem a természet számos rejtélyével és új életet kezdtem. Ha nem fáradtak, szívesen elmesélem. — Ugyan már! kiáltottak fel kutatóink. — Talán önt fárasztotta ki a sok beszéd. Szperanszkij tréfásan felelt: — En huszonhat évig hallgattam. Most aztán huszonhat évig tudok egyfolytában beszélni anélkül, hogy elfáradnék.., XVIII. FEJEZET, amelyben Szperanszkij foly. tatja érdekes elbeszélését. — ... Az éjszaka a barlang előtti emelkedőn talált engem. Azon minutá- ban indulni akartam keresztül a hegyen vissza Nyikita Petrovicshoz, aki bizonyára most izgul miattam, s talán már azt hiszi, hogy elpusztultam a sziklaomláskor. Felkelni, összeszedni cókmókomat pillanatok műve volt. De most aztán merre induljak? Feltekintettem. A barlang fölött végtelenül magas meredek fal tornyosult. Tehát arrafelé nem juthatok ki innen. Ekkor a fal mentén balra indultam el: ugyanaz a hatalmas fal, amelyre semmiképpen nem tudok feljutni. Vissza kellett fordulnom. Szerencsét próbáltam a másik oldalon, jobbra indultam el a barlangtól, de hasonló eredménynyel jártam. Közben a sötétség még sűrűbb lett, hideg levegőáramlat csapott meg. A közeli erdő titokzatosan és komoran susogott a sötétben. Semmi más hang nem hallatszott az éjszakában. Magasan fölöttem a téli csillagok ragyogtak. Miután meggyőződtem, hogy nincs értelme tovább keresgélnem a sötétben, elhatároztam, hogy tüzet gyújtok a barlang bejárata előtt és lefekszem aludni, hogy némileg visszanyerjem elpocsékolt erőmet, reggel pedig újult erővel folytatom a kijárat keresését. Hamarosan yidá- man pattogott a tűz, vörös fényei ott táncoltak a barlangfalon. A fény megvilágított egy kis sziklás térséget, valami ágas-bo- gas növényfélét, mögötte pedig az éber völgy lapult a sötétben. Álom nem jött a szememre. Fejemben csak úgy hemzsegtek a gondolatok, kettőnk furcsa sorsáról, végül erről a völgyről és az ismeretlen jövőről. Egyik csábítóbb ötlet, terv a másik után fogamzott meg bennem, hogy aztán kártyavárként Összeomoljanak a vaslogika érintésétől. Az idegfeszültség még mindig ingerelte a megrendült szervezetet és nem hagyta nyugton a gyulladásban levő agyat. Megpróbáltam elhessegetni a kellemetlen gondolatokat, behunytam a szemem, igyekeztem elaludni, de valami mintha bökdösött volna és az érthetetlen félelemtől újra meg újra kinyitottam a szemem. Az egyik, álom és ébrenlét közötti pillanatban úgy rémlett nekem, mintha valaki nehezen szuszogna a közvetlen közelemben. Felugrottam és megragadtam a puskámat. Tüzem már alig pislákolt. A bokor mögött, ott, ahol sűrű sötétség honolt, hatalmas fekete tömeg imbolygott. Mi lehet az? Vadállat, madár, vagy csupán a fantáziám szüleménye? Lőjek? A szu- szogás mintegy három méternyi magasságból hallatszott, s úgy tűnt, mintha ott egy hatalmas, bozontos madár ücsörögne. Ámde fák nem álltak azon a helyen, arra jól emlékeztem. fFolytatjuk) előadás semmivel össze nem hasonlítható ízét, zárná tát. MOÓR MARIANN halk tónusokra felépített, képzeletgazdag Julikája kristályosán tiszta színészi teljesítmény. Nem véletlen bravúr. Az ő vonzó, és igényes megoldások felé hajló színészi pályafutásában mindezek a lehetőségek már korábban jelen voltak. Az általa megformált Julika természetesen egyszerű kis parasztlány, akinek a szomorúságán itt-ott még átvilágít az elhagyott falusi élet derűje. Egyszóval nem puszta irodalmi és színpadi séma, hanem érző és cselekedni tudó ember. DE KITŰNŐEK a többiek is. Major Pál például dr. Reich nóhányszavas szerepéből egész kis külön tragédiát formál. Az ön- gyilkosságba hajszolt pesti ügyvéd mondataiban megvan a lehetősége a Major által felhasznált megfigyelések, apró színészi ötletek egy csokorba rendezésének. Jánoky Sándor, a meghiúsult rablási jelenet főszereplője nagyon természetes, magától értetődő megoldásokat tartalmaz. Szép alakítással mutatkozott be a kecskeméti közönség előtt Parragi Mária, aki Julika barátnőjének humorosan jelentéktelen alakját ügyesen fejleszti tovább a buta, újgazdag polgárocska kiábrándítóan felszínes feleségévé. Forgács Tibor, a Ficsúrt melengette életre, pedig ez a derék vagány talán a leginkább elavult dialógusokkal volt megáldva. Forgács Tibor nagyon biztosan mozog ebben az álomból és furcsa realitásból összekovácsolt kültelki történetben. Elismerés illeti Borbíró Andreát, aki Muskátné szerepében elkerült minden olcsó megoldást. Telitalálat volt a Hollunder néni fiát játszó Balassa Gábor buzgó ugra- bugrálása a fényképészmasina körül. Kedvesen melankolikus rendőrtiszt és „égi fogalmazó” egysze- mélyben Perényi László. Groteszk ijedtség, megmosolyogni való félszegség tükröződik Hugó alakjában, Piróth Gyula alaposan átgondolta ennek a szerepnek minden lehetőségét, mint ahogy Zombori Viola finoman érzelgős Lujza — a darab utolsó jelenetében. Bakó József zöld színvarázslata díszlettervezői bravúr, szépek Gombár Judit jelmezei és gondosan ösz- szeválogatták a korabeli hangulatot árasztó kísérőzenét. Bár a Liliomból írt musical káprázatosán ötletes zeneszámait is szívesen hallottuk volna. CSÁKY LAJOS
