Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-17 / 270. szám
Kísértés p rélyes mozdulattal földbe vágta az ásót. Meg- “ könnyebbült sóhaj szökkent ki a száján, amikor csípőre tett kézzel felegyenesedett. Nagy sárga üj- jai belemotoztak a szelencébe. Tömés közben szeme simogatása is a takaros kispipán nyugodott. Néhány szippantás után megsercent a dohány a parázs alatt. Valahányszor a lánnyal dolgozott a hegyoldalon, sosem volt vele tisztában, mi az a szorongással teli meg- indultság benne. Elmélázott rajta csendesen. A hegyoldalon lehetett. Nem látta senki. Meg aztán — gondolta — mire vasárnap levett kalappal átlépi a templomajtót, akkorra úgyis letisztul, mint a bor. Csak az feszélyezte kissé, hogy sűrűsége megülepedett benne. Nem lehetett kiöntetni, mint a borseprőt Titokban örült is, hogy él benne egy érzés, amely nem is volt olyan kellemetlen... De hát becsülete is van az embernek ... — viaskodott magával. Hegyeseket köpött a száraz avarra. Juliskát nézte, aki a domboldalon veteményezett. A felesége nem bírta már a hajlongást, mert fájt a dereka, meg a reuma sem hagyta békében. A lánynak meg jól jött az a kis napszám, amit nála keresett. Meleg áprilisi délután volt. Már befejezéshez közeledett a munka, amikor sűrű cseppekben esni kezdett a nagyszámú kora tavaszi eső. Az öreg fölnézett az égre, aztán az ásóért nyúlt. Folytatta a munkát. A lány rövid szoknyáját gyakran megemelte a szél, amint gyorsított tempóban hajlongott a veteményes ágyások fölött. Az öreg szeme fölcsillant a formás, napbarnított combok láttán. A zápor azonban kizökkentette az ábrándozásból. A néhány száz méterre levő kunyhóig futva tették meg az utat. A petróleumos gyorsfűző már kinn voft, három téglára állítva. A heverő deszkából összetákolt ágyszerű váz, szalmazsákkal és néhány pokróccal. Az ágy végében egy kecskelábú asztal, meg egy szék egészítette ki a bútorzatot. A kézi szerszámok az ajtó mögött a sarokban álltak. A cirkálom kinn maradt, azt az eső paskolta. Amikor elfúló lélegzettel betoppantak a kunyhó ajtaján, a lány levette babos kendőjét, majd zsebkendővel letörölgette arcáról az esőcseppeket. Az öreg a vacok sarkába dobta a kalapot, a kabátot meg — otthonosan — a gerendába vert szögre akasztotta. Odalépett az ajtóhoz és kinézett. — Hát várhatott volna még ez az eső. — Legalább egy fél órát — mondta a lány és megborzongott. — Fázol? — kérdezte az öreg. — Hát egy kicsit... — mondta a lány és nevetve gombolni kezdte a ruháját. Az utolsó előtti gombnál megállt a keze és tétován az öregre nézett. Az öreg meggyújtotta a petróleumos gyorsfűzőt és rátette az alumínium kulacsot a borral. Közben észrevette a lány tétovázását. — No, tán szégyenlős vagy? — kérdezte. — Ugyan János bácsi, hát látott már maga fán baglyot!? — Az igaz — mondta az öreg mosolyogva — de a baglyok sem egyformák ám! — Hát... aztán én miféle bagoly volnék — kaca- rászott a lány, miközben kibújt az átázott ruhából. — Olyan gyöngybagoly féle — mondta az öreg egy kis huncutsággal a hangjában, közben levette a kulacsot a melegítőről. A lány ügyes mozdulattal ugrott fel a heverőre és becsavaródzott a pokrócba. Nagy barna szemeit az öregen járatta. Néha az ajtó felé kémlelt, nézte a tócsákon úszó buborékokat. — No, igyál egy kicsit — nyújtotta a lánynak a kulacsot. B izonytalanul nézett az öregre. Nem szokott ő inni, de most valóban jólesne néhány korty meleg bor — gondolta. Átjárná a testét és enyhülne a reszketése is. A kulacsért nyúlt. Kortyolt belőle egy keveset. Köhögés fojtogatta a torkát. Már adta is visz- 6za, de az öreg nem vette el, csak intett. — Igyál még. attól a kevéstől ugyan nem melegszel föl. Szájához emelte a kulacsot és jót húzott belőle. Jóleső érzés volt, ahogy a hegyoldali rizling aranysárga nedűje szétáradt benne. — Na látod, jßy már más — szólt az öreg elégedetten és elvette a feléje nyújtott kulacsot. Az eső nem csendesedett, hanem még erősebb tempóban kopogtatta a cserepeket. Az ég is elmordult néha, mint a mérges kutya. — Megbolondult ez az idő... — mondta a lány — tavasszal zörög az ég. — Szentpéter gurgatja a hordókat — mondta az öreg. Ezen aztán mindketten nevették. Az öreg rekedtes hangon, a lány meg fiatalos kacagással. Az öreg még kétszer ivott a kulacsból, aztán előkotorta a dohányszelencét. Ült a kisszéken a petróleumos melegítő mellett. Megtömte a pipát és éppen készült rágyújtani, amikor a lány kibújt a takaró öleléséből. — Megszárítom a ruhámat — mondta és odaállt a tűzhely fölé, kezében a klottruhával. Az öreg egy szippantás mögül tétován fölpillantott. Feszélyezte a lány közelsége. Olyannak érezte a fejét, mint a nyüzsgő hangyabolyt. A bor is mintha meggyulladt volna benne és lassú égéssel tüzelné a testét. Ilyen közel még sosem érezte a lányt. Csak a kezét kellene kinyújtania és máris megérinthetné. Arra gondolt, hogy elkapja a derekát és... De mi lesz, ha ellenkezik? Vagy hátha nem is tiltakozna. Érezte, hogy történnie kell valaminek. — Akaszd a szögre — mondta a lánynak és a gerendára mutatott pipát tartó kezével, ahonnan kiállt egy rozsdás szög. — Igaza van — mondta a lány és fölemelte a ruhát. A hogy két kézzel a feje fölött a ruhával bajlódott; combja tövéig fölhúzódott a kombiné. Az öreg önfeledten figyelte minden mozdulatát. Jobb kezében meg- megremegett a pipa, a bal kezének ujjai görcsösen fonódtak a térdére. Tekintete ott égett a lány barna combjain. Ügy érezte, mintha egy pillanatra megfordult volna vele a kunyhó. Már félig felemelkedett ültéből, amikor váratlanul belehasított a lábába a fájás. Mintha áram járta vona végig a testét; ébredt rá: öreg már és lehet, hogy tehetetlen is... Nem akart már a lányhoz nyúlni, csak a szeme kívánta... A lány mintha megérezte volna az öreg zavaros pillantását. A válla fölött visszanézett. Tekintete riadtan futott végig hiányos öltözékén. Maga elé kapta ruháját és mint a bokorból kiugrasztott vad rohant ki a kunyhóból. Meztelen lába nyomán a szőlőtőkékre fröccsent a tócsák piszkos vize. A kunyhó előtt tett még néhány lépést, aztán megállt, mintha gondolkozna valamin. Nem fordult vissza azonnal, háttal állt a kunyhónak. A földre nézett. Nem vett tudomást az esőről sem, amely már egy kicsit alábbhagyott. Aztán félfordulatot tett az öreg felé, aki a kunyhó nyitott ajtajából mozdulatlanul figyelte a lányt. Nem nézett az öregre. Az ajtófélre fonta tekintetét, mintha abban akart volna megkapaszkodni. M a már nem veteményezünk!? — kérdezte a 1 ■ lány feleletet sem várva és megindult az úton. — Nem... — mondta az öreg és széttárta karjait, mintha szólni akart volna még valamit. Nem jött hang a száján, csak az ajka mozgása jelezte szándékát. Bancik István Egy „igaz bajai'" Miskolczy Ferenc művészi portréjához A sors különös jóvoltából ritka életfordulóhoz érkezett: félévszázad alatt álmodott és művészi formák* ba valósított alkotásait tárta a nyilvánosság elé egy csokorban. Ezzel egy időre reflektorfénybe került a személye: Miskolczy Ferenccel országos folyóiratok foglalkoztak, a megyei és helyi sajtó, nemkülönben a pécsi rádió is méltatták, mint festőt, grafikust Ss szobrászt. Itt-ott — találóan — emberi értékeit_ is felvillantották, de a városát rajongásig szerető „igaz bajai”-ról alig esett szó. Pedig enélkül nagyon halvány lenne a róla alkotott kép. A jó barát és tisztelő kötelességérzetével próbálom teljesebbé tenni a Miskolczy Ferenc-portrét ezzel az írással. Miskolczy Ferenc; Önarckép Vácott született. Apja telekkönyvvezető, egyúttal or* szágos hírű méhész és szakíró. Fiának gondos nevelést adott. Már egészen fiatalon rabja, rajongója lesz a művészeteknek. Első rajzaira, festményeire a fővárosi kritika is felfigyelt. A sok-sok kemény munka, a lázas útkeresés Balló Edénél,... a spanyol—német—* olaszországi tanulmányutak pályáját és nevét már töretlen vonalban lendítik országos hír felé, amikor a harmincas évek gazdasági válsága a mindennapi kenyér keresetére szorítja, megállítva őt művészi lendületében. Tanítást vállal, a rajz alapfokon való oktatását. Ezzel végleg Baján ragad. Múlnak az évek. Közben megszereti a várost, hozzánő. Azóta is megszakítás nélkül itt él, érte lobog, ég, mint a láng, olt* hatatlanul. Városszer etete helyi ihletésű művek alkotására sarkallja: tervezi a Déry kerti hősi emlékművet, mintázza a Vörös-hídon elhelyezett „Pecáló”-szobrot, továbbá Baja nagy szülötteinek, Türr Istvánnak és Mészáros Lázárnak domborműveit. Nevéhez fűződik a Városi Képtár — a későbbi mú* zeum — alapítása, melyet Oltványi Imrével együtt, annak adományából indít meg. Az ő érdeme az 1937-ben Baján elhalt Nagy István hátrahagyott műveinek felkutatása és kiállításra rendezése, majd később 1 a művész harminc képből álló gyűjteményének megszerzése a képtár számára. A Rudnay Gyula által alapított Bajai Művésztelepnek is egyik szervezője és a mesterről elnevezett képzőművészeti kör vezetője. Miskolczy Ferenc mindig mély, nagy szeretettel és nem lankadó áldozatkészséggel áll munkába, ha a város művészeti-kulturális életének fellendítése ezt megkívánja. A sok buktató, a közöny, a lekicsinylés láttán sem adja fel a harcot. Látható és hallható mindenütt, ahol az örök művészi szépről, vagy a szűkebb pátria, Baja kultúrájáról lehet szólni, nyilatkozni, vitatkozni. Érvei mindig meggyőzőek, mert minden szava mögött ott érzik a hite abban, amit állít és a szilárd akarása, tettrekészsége a megvalósításra is. Előadásokat szervez és rendez, előadókat verbuvál, közönséget nevel. Ha egyszer valaki Baja kultúrtör* ténetét megírja, róla föl fogja jegyezni: egyik magvetője, úttörője a város újabbkori kulturális-művészeti felemelkedésének. Rajongásig szereti Baját, mely ugyan nem a szülővárosa, de jobban tapad hozzá, mintha ennek levegőjét szíttá volna magába először. Minden elfoglaltsága ellenére aktív művész is maradt. Otthona, a Sugovica magas partja végébe ragasztott Bagolyvár emeleti műterme ékesen igazolja, mi mindent produkált ez a páratlan energiával, szívvel és fiatalos lendülettel megáldott ember. Miskolczy Ferenc jel szolgálta városát. Élete pél* dázata az igazi patriótának, s félévszázadra visszatekintve elmondhatja magáról: „A bajai termőföldbe vetettem el magamat, gyökeret eresztettem, kihajtottam, virágba borultam és termőre is fordultam.” Adjon a sors további erőt, egészséget és munkakedvet Miskolczy Ferencnek! Bárdos Ferenc Ha nagyritkán 3écsbe látogatok, bebicegek az Európa kávéházba. Mindenfajta magyarral lehet ott találkozni, idegenbe szakadt drága hazánkfiától különféle disszidensekig.Az ember hall néha lamilyen pletykát, kerekrehízlalt hazugságokat, nevet, vagy bosszankadik, aztán elbúcsúzik egy időre azoktól a tájaktól. Minap megint ott ülök, betéved egy régi ismerős, leül egy kávéra, érdeklődik, mesél, aztán — eléggé harsogva — elbúcsúzik. — Szóval maga fejes otthon, és mikor utazik vissza? — Nem vagyok fejes, de holnap utazom. — Hát akkor áldja meg magát az isten összes kezével. Alig lép ki az ajtón, a szomszéd asztalnál felemelkedik egy pipás, ezerszínű nyakkendőbe és ingbe öltözött, boxoló arcú, masszív úriember és az asztalomhoz sündörög: — Halló... Bocsánat, én is magyar, csak már régen odaát, Amerika, megengedi, hogy ... Leül az asztalomhoz, benyúl a zsebébe és az orrom elé tart egy névjegyet, amiről kiderül, hogy cégkártya. Hát ez mit akar? — Az úr vissza Budapestre, már holnap? — Ügy van. Miért kérdi? Most suttogásra fogja a hangját: ^ — Volna egy jó üzlet. Sok dollár. Rámkacsint a balszemével. Elragadó az ilyen látvány: egy tökfej, benne disznószemek, ezek közül az egyik kacsint! _ Jó business ... — szünetet tart, újra megerőlteti a szemét, nagyot pöfékel a pipájából és a hatásos szünet után felteszi a kérdést: — Ismeri maga magyar börtön? Ottani Sing-Sing? Híres vagyok lélekjelenlétemről, mindig feltalálom magam, ha kádereznek. — Hogyne. Ültem már néhányban. Partnerem elmosolyodik, ez még nagyobb esztétikai élvezetet nyújt. — Mister tréfál. Ügy gondolom, hogy börtönfőnökség, a Bosst ismeri, aki szállít a börtönöknek, meg... szóval, érti? Szeretem az igazságot, így szólok hát: — Nem, nem értem. Hallottam ahogy barátjával beszélt, ezzel itt.:: Maga Budapesten jó összeköttetés. Én már akartam odautazni, a Bankgasse mondta, hogy kapok vízum, de ha maga ott ismerős, maga közvetít, kap 10 százalék provízió, kitűnő üzlet, érti? Majdnem olyan értelmes arcot vágok, mint amilyen az övé, ebből megérti, hogy fogalmam sincs, miről beszél. — Szimpla ügy. kérem. Nekünk szükségünk van rengeteg bilincs, van barátom a Justic, szóval megfelelő helyen Washingtonban, átvesznek tőlem ötvenezer, százezer bilincs. Maguknál biztosan olcsóbb, és nem kell annyi, nálunk ez a forró nyár, niggerek, mit meséljem, nem tudunk eleget termelni. Én veszek magyar bilincs, adok dollár, kiviszem Amerika. Ott kint örülnek, és maga is örül, szép business. Menynyibe kerül maguknál egy bilincs? Mindig tudták rólam, hogy tudatlan vagyok, mert nem megyek le a zajló életbe. Most itt állok és nem tudom, hogy mennyibe kerül egy bilincs. — Nem tudom. — Nem tudja? Ügy szégyellem magam, hogy egy szót se birok kinyögni. Csak a fejem rázom. — Mégis, aproximatíve ... Ötven forint? ... Nyolcvan?.., Maga felsrófol árat. Nem lehet becsapni! Száz forintot nem adok. New Yorkban minden kirakatban ott van, kettő és fél dollár egy bilincs! Lakattal! És még a transzport és magának provízió és nekem profit... Ingyen dolgozzak? Oly heves a kitörése, hogy összehúzom magam és egy szót se merek válaszolni. Látja, hogy lehetetlen fráter vagyok, az üzletkötésre nincsen kilátás, legyint, felkel az asztaltól, pipájából nagy gomolyag füstöt az arcomba fúj, aztán kievickél a kávéházból. Most csak attól félek, hogy a Magyar Nemzeti Bank szememre hányja majd, hogy egy ilyen zsíros valutaüzletet elszalasztottam! Nádass József: Füstbe ment bilines va-
