Petőfi Népe, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-27 / 253. szám
1918 OKTÓBER Veres Péter: A lánchíd! CSOta Részletek a Balogh család története című trilógiából. Ó forradalom, forradalom, hogyan éljenek és ho- I gyan harcoljanak a legjobb katonáid, ha rabolni nem akarnak, lopni meg szégyenkeznek? Bizony a forradalom vezérkara, a grófok, politikusok, ügyvédek, képviselők, tanárok, írók, újságírók és a szociáldemokrata vezérek nem gondoltak arra, hogy a Balogh Janik sokezredmagukkal, akik megfogadták a Nemzeti Tanács felhívását, pénz, kenyér, élelmiszerjegy és szállítás nélkül csatangolnak a hideg, rideg Budapesten, akik nem ismerik se a lopást, se a csalást, szenvednek itt szerte az utcákon éhen és fázva. Szerencsére a Teleki téren már nagy szabadság volt, 6e rendőrök, se katonarendőrök nem voltak, és Janiék is szóba elegyedtek minden bizalomkeltő kinézésű, vagyis szegény, rongyos és elhanyagolt katonával. így jöttek ö»sze néhányan azzal, hogy menjenek jelentkezni a Nemzeti Tanácshoz, mert azt mondják, megalakult már a katonatanács is. Ott majd csak mondanak valamit és adnák valamit: ennivalót vagy igazolványt, amivel haza lehet menni, mert hiszen vége van a háborúnak. Azt mondják, benne van az újságban, hogy fegyverszünetet kértünk az olaszoktól is meg Wilsontól, az amerikai elnöktől is. El is indultak, és meg is találták az Astoria-szállőt, ahol a katonatanácsot mondották. Nagy nehezen be is jutottak az előcsarnokba, és egy főhadnagynál jelentkeztek. Balogh Jani volt a szószólója a hat katonából álló kis csapatnak. — Főhadnagy úr, alássan jelentem, a Nemzeti Tanács felhívására jöttünk, várjuk a további parancsot! _ — Jól van, fiúk, derék dolog — mondta a finom ruhájú tiszt úr —, maradjatok itt a többi bajtársakkal, ott vannak lenn a folyosón... — és ezzel egy most érkező századosssal bement az első ajtón. Janiék pedig álltak, és vártak az előcsarnokban, majd szóba ereszkedtek a szintén ott tanyázó többi katonákkal. Volt közöttük egy jó beszédes őrmester, az azt mondta, ma este eldől minden, kikiáltják az új kormányt. Maradjanak együtt, este nyolc órakor lesz a Gizella téren a gyűlés, ott hirdetik ki a forradalmat, és átveszi a Nemzeti Tanács a hatalmat. Ha nem enged a király a népnek, akkor ott állanak már a monitorok a Dunán, a matrózok a forradalom legjobb katonái, és lőni fogják a Várat és benne József főherceget. Ez olyan nagy dolog volt, és Janit meg Megyeri Imrét olyan izgalom fogta el, hogy restellkedtek azután érdeklődni, hogy de hát van-e a Nemzeti Tanács katonaságának konyhája, és ha van, hol van, vagy ha nincs, hol lehet és hogy lehet ennivalóhoz és szálláshoz jutni. _ Erre bizony senki se gondolt, mert a vezető katonák budapestiek voltak, akiknek szállás és vacsora — valamilyen mégiscsak volt, ha nagy volt is az éhség Budapesten. Aki tehette, már régóta spájzolt, mert az éhes téltől való félelem előhozza még a kávéházban élő emberekből is a hörcsögösztönt. M indegy, Janiék éhes hassal, de tiszta szívvel és lobogó lélekkel várták az estét, és még jó korán elmentek a jóbeszédű őrmester vezetésével, csak úgy puska nélkül a Gizella téri pártkör elé, Ügy számították, hogy ezt a gyűlést meghallgatják, és utána majd kimennek a Nyugatira, hátha sikerülne felkapaszkodni a debreceni vonatra. \ Fényes Adolf: Napszámos A téren elég jó helyen helyezkedtek el a tömeg közt, olyan közel, hogy meghallhatták, mit mondanak az erkélyről a szónokok. Megjegyezni ezt persze nem lehetett, mert sok volt és nem is lehetett mindent érteni, de mind jó volt, mert olyan igazságokat mondott ki, nyíltan, szabadon az egész világ előtt, amelyekről eddig csak suttogva lehetett szólni, s akkor is csak jó barátok és igaz testvérek között. A legjobban mégis Búza Barna beszédét értették meg, amelyikben olyanok voltak, hogy „immár a nép az úr, annak kell történnie, amit a nép akar”. Meg, hogy „Őfelsége a magyar nép, ma este kinevezte Károlyi Mihályt miniszterelnökké. A nép kinevezése lesz az érvényes, és nem a királyé”. Erre aztán zúgott és zengett a tér az éljenzéstől. Éljen Károlyi! — vágta rá a tömeg. Aztán a másik híres ember, Fényes László beszélt, akiről már Jani is hallott régebben is, mint olyan bátor emberről, aki Tisza Pistának is mindig szemébe merte mondani az igazat. Ez meg azt mondta: — Le kell dönteni a hatalom bitorlóit! Fel a Várba, hadd lássák, kinek a háta mögött áll a nép! — és még sok egyebet, amit nem lehetett megjegyezni, mert mind hasonlított egymáshoz. A fő, hogy mindenbe benne van, vége a háborúnak és vége a császári és királyi rendszernek. Beszéltek még többen is, de nem tudták, hogy kicsodák, még Friedrich Istvánról se hallottak soha, aki Fényes Lászlóval és Búza Barnával a menet élére állt. Amikor a tömeg megindult a Lánchíd felé, Janiék te vele sodródtak, de nem juthattak az elejére, mert ahhoz még ők nem voltak elég ügyesek. Hogy miért mennek, azt sem tudták pontosan, ámbár annyit már hallottak, hogy a király elszökött Gödöllőről' Bécsbe, és onnan maga helyett visszaküldte József főherceget. Azt is megértették, hogy József főherceg a király nevében nem Károlyi Mihályt akarta miniszterelnöknek kinevezni, hanem valami Hadik nevű grófot. Most hát azért mennek fel a Várba, hogy követeljék József hercegtől, hogy ne Hadikot, hanem Károlyit nevezze ki miniszterelnöknek.. Csak azt nem értették, hogy miért kell még mindig a főherceghez menni, ha megbukott a császárság, ha a csehek, szerbek, horvátok már mind önállók lettek. E zt nem értették, de most nem gondolkozhattak rajta: ha mindenki megy, gyerünk mi is Budára. Mert a tömeg most a szent engedelmesség lázában élt, és megfogadott minden szót, amit a vezetői mondtak. (Ez a forradalmi engedelmesség vitte a párizsiakat a Bastille lerombolására, és ezzel mentek a pestiek 1848-ban — Petőfiék szavára —, Táncsics Mihály kiszabadítására. Mit lehetett volna ezzel a tömeggel csinálni, ha lett volna igazi vezetője?) A menettel eleinte nem is volt semmi baj. Amikor kiértek a Duna-partra, a Lánchíd előtti tér bejáratánál, az utca torkolatában katonai kordon állott a honvéd- tanezredből, akiket zupásoknak akartak nevelni, hát még most is hűségesek voltak az urakhoz. A tömeg egyenesen rányomult a kordonra, mint a napokban már egyszer, és a kordon félretolódott. A Lánchíd bejáratánál azonban nem katonák voltak az első sorban, hanem lovasrendőrök és gyalogrendőrök. Ezek nem engedték a népet, hanem nekiugrot- tak szokás szerint a tömegnek, és taposták, mint a disznó a csirkét. Ügy faroltatják a lovaikat, hogy tán még azok a dögök is élvezettel látják, hogy fél tőlük az ember, menekül előlük, ha nem akarja, hogy a sarkára lépjenek. A nép erre megdühödött, hiszen a biztos győzelem, az elvégzett dolog érzésével indult a Várba, és akinek fegyvere volt, talán lőtt is, hogy megnyissa az utat. Csakhogy kevesen hozták el a fegyverüket, mert azt hitték, hogy szavalással és énekszóval is lehet forradalmat csinálni, mint 48-ban történt. Lehet, persze és ez is kell hozzá, de fegyver nélkül nem győzhet. Janiék is csak most ébredtek rá, hogy milyen butaság volt tegnap este elhagyni a puskát, most nincs a kezükben semmi, csak az a nyomorult szurony. Még csak revolverük sincs. A tömeg legelején katonák és munkások mentek, és azok nem akartak meghátrálni. Nem is hitték, hogy a rendőrség még most is komolyan harcba merjen szállni a nép ellen. Janiék nem a tömeg legelején voltak, mert hátrább sodorták őket, de mo6t, amikor az első lövések hangjára és a lovasrendőrök patacsattogtatására a civilek sokan megriadtak és visszahúzódtak, vagy elszaladtak, ők is előrébb jutottak. — Az anyjuk istenit, hát mi ez itt? — mondta Jani Imrének. — Rendőrök? Hát ezeknek még nem jött meg az eszük? No majd észre- térítjük őket! — én a nem hátráló munkások és katonák közé igyekeztek. És mikor Jani azt látta, hogy a lovasrendőrök ™ gázol tátják, taposta tják a népet és vagdalják a kardjukkal, mint répát, olyan igazi düh fogta el, ■ milyet soha, se a Kárpátoknál, se a Doberdón nem érzett. Az a harci düh, amikor az ember elfelejti a halálfélelmet, elfelejt mindent, csak az a vágy forr benne, hogy legyőzni, megsemmisíteni őket. A jól kiképzett frontkatona ösztönével a harcállást kereste. | ahonnan ártani lehet nekik — lám a mögül a szobor I mögül —, nem tudta, hogy Deák Ferenc, a haza bölI cse ül ott —, de le tudnám kaszálni őket! Esv géppuskával el lehetne intézni az egész lovasrendőr-ban- dát, dűlnének rendre lovastul, hogy egymást vernék le. Ady Endre: Rohanunk a forradalomba Utólszor raktak katonákat, Pandúrt, s vérebeket nyakunkba: Végig-kacag vidám testünkön Győzedelmes tervünk ;• a Munka. Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek, í Rabságok, sebek, búk és keservek ( Izzadtságos, rossz magyar földjét > S ha most támadunk, le nem vernek. > A csúf Halált itt vetették el \ Soha-soha ki-nem-kelésre ( És ma mégis a Duna-tájon ? Legbujább a harag vetése ? S itt liheg a Halál virradatban, 5 Mint szabadulás hite a rabban, Ez a legkülönb élet-sejtő < Ma nálunk jár-kél legvígabban. > Néztek bármerre, sorsot láttok \ És isteni robbantó kedvet, ^ Élettel-kínáltak aggódnak S S buta haldoklók lelkesednek: s Nép készül az ó selejtes bűnre < S mielőtt a régi mód letűnne, i Már összefonva az új itt áll Glóriásan és fölkészülve. ) Minden a Sorsé, szeressétek, Őt is, a vad, geszti bolondot, A gyújtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot. Mert ő is Idők kiküldöttje. i S gyújtogat, hogy hadd hamvadjon össze 5 Hunnia úri trágyadombja, > Ez a világnak nem közössé. í Bécs, babona, gróf-gőg, irigység, Keletiség, zsandár, alázat, < Egy Isten se tudná lefogni í Ereinkben ma már a lázat. ' Ma még tán egymást összetévesztjük, ; Holnap egy leszünk, észre se vesszük. j Ölés, s tisztítás vágy gyúlt itt, S Tegyünk a tűzre, ébresztgessük. Hallgassátok az esték zümjét ! S friss sóhaját a reggeleknek: j Budapestnek futós utcáin j S falvak csöndjén dühök remegnek > Süpped a föld, ha súlyosat hágunk, s Olyat láttunk, amit sohse láttunk: < Oldódik a nyári melegben | Fagyos, keserves magyar átkunk. Eljött hát végre a pusztánkba ■ Isten szent küldöttje: a Sátán. í Szüzek voltunk a forradalmak í Magas, piros, hős nászi-ágyán, j De bőrünk alól kisüt lobogva l Már vérünk, e bús, mindeddig lomha. > Csönd van, mintha nem is rezzennénk \ S rohanunk a forradalomba. i De jaj, nincs egy géppuskájuk, de még puskájuk se, pedig a két karja ösztönösen azokkal a mozdulatokkal rándul meg, amellyel a harctéren tüzelőállásba vágódtak, és ujjaik megindították a tüzet. Az a düh fogta el, amivel Szekeres Daniékat jó néhány éve kiverte a kocsmából, de itt most _ katona l étére —, még annyi fegyvere sincs, mert még egy botja, egy fadarabja sincs. 1/ínjában a derékszíját eresztette le, és a kard. *'■ jaikkal hadonászó lovasrendőrök felé forgatta, és az egyiknek a lovát úgy orrba is vágta, hogy a ló visszahátrált az emberek közül. Azzal a fajta bátor. Sággal ment nekik, amellyel beleugrik az ember az égő tűzbe, ráugrik a gyerek a törékeny jégre, beleug. rik az ismeretlen mélységű vízbe, de hiába, mert nincs igazi fegyvere. — Géppuskát, géppuskát — kiabálta ösztönösen, de nem volt itt semmi, csak néhány revolver csettegett innen-onnan. Amikor pedig a híd felől elkezdtek a rendőrök lőni, a nép, amely a sortűztől rettenetesen fél, mert ösztönösen érzi, hogy a zsúfoltságban a géppuska valósággal lekaszálná az embereket, hiszen egyetlen golyó is több emberen szaladhat át —, szétfutott minden irányban és csak kevesen maradtak ott. Akik ottmaradtak, mint Janiék is, jórészt katonák és munkások voltak, akik négy és fél keserves esztendő után meet már a szabadulás és a béke boldog reményével álltak be a menetbe, hogy dűlőre vigyék azt a jó és szép dolgot, a magyar nép szabadságát, ami még sohase volt. A katonák amúgy is gyűlölték a rendőröket, mint minden itthoni lógóst, és nem nézték őket se, fegyverüket se komoly dolognak, hát keserves dühvei mentek nekik.. Csakhogy a legtöbbnek nem volt semmi fegyvere éppúgy, mint Janiéknak, hiszen diadalmenetnek képzelték már el a Várba vonulást, mint amikor három nappal ezelőtt kitűzték a Várra a vörös zászlót. így történt, hogy egy katonaruhás embert úgy ösz- 6zevagdaltak, aki dühödten szembeszállt velük, hogy fel se tudták ismerni, csak későb tudták meg a nevét. Két munkást, Riesner István bádogost és Kacsmarik Sándor Ganz-gyári vasöntőt szintén agyonlőtték, vagy ötven ember sebesült meg, a sebesültek jó része azonban szintén elmenekült. A mikor már kevesen maradtak, Janiék is hátra- ” ugrottak, először a Deák-szobor mögé, onnan meg tovább a legelső utcába, ami a térre nyílt. Még néhány kardcsapást is kaptak. Szerencsére csak a lapjával, s az ha fáj is, nem vérzik.
