Petőfi Népe, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-23 / 249. szám

6. oldal 1968. október 23, szerda i bömbölve lezúdították a föld mélyébe... A 14-ea számú csapat lo­vai egy szálig elpusztultak. Újra végigszáll a völ­gyön a feneketlen mélység­ben eltűnő vízesés szünte­len zúgása, csapkodják a partokat a nyughatatlan és alattomos folyó zavaros hullámai. Néha-néha fel­kiált az erdőben a bolon­dos szajkó, mintha meg­ijedt volna valamitől. * A második nap vége felé a barlangban ücsörgők han­gokat, kutyanyüszítést hal­lottak. Néhány perc múlva Ljubimov, Orocsko és Hva- taj-Muha már a tűz mel­lett ültek és forró teát it­tak. Az egész csapat ismét együtt volt. Indulásuk fe­lől határoztak: — Hát lovak nélkül ma­radtunk. Legalább három­száz kilométernyire va­gyunk első táborunktól — szólalt meg Uszkov elgon­Ultragyors lift Eltűnnek a putri Az 1972-es olimpiai já­tékok leendő színhelyén, a müncheni Oberwiesenfel- den épült a Német Szövet­ségi Köztársaság legmaga­sabb építménye, a 290 mé­ter magas müncheni tele­víziótorony. A 195 méter magasban épült három ki­látóteraszról élvezhetik a látogatók a remek kilátást. Két, egyenkint 30 személy szállítására készült felvonó szállítja majd az olimpia vendégeit másodpercenként 6 méteres sebességgel. A kilátóig a menetidő mind­össze 45 másodperc. Ez a teljesítmény a ba­jor főváros tv-tornyának felvonóját az Európában ismert leggyorsabbak közé sorolja. — Ez Ilona-sziget — mu­tat körül Somogyi István, a bátmonostori községi pártszervezet titkára. — Huszonhárom cigánycsalád él a községben, nagyobb ré­szük itt lakott még három évvel ezelőtt. Ha véle­ményt kér rólulk, én bát­ran merem állítani, hogy egy-két kivétellel szorgal­mas, dolgos emberek. Csak­Böngészde Nagyon szeretem az újságok apró- hirdetéseit böngész­ni. Meggyőződésem, hogy nincs ennél érdekesebb olvas­mány. Néha vetek­szik egy krimitör­ténettel. Drámák húzódnak itt a mélyben, szerelmek szövődnek az ap­róbetűs sorok közt, s a humor sem ritka. Persze társa­dalmi mondanivaló is akad. Éppen ezért sajnáltam a múltkor, hogy el­szalasztottam azt a hirdetést, amely­ben — állítólag — a moziüzemi válla­lat dolgozói cso­portosan kerestek állást maguknak. Nem volt türelmem keresgélni ezt a nem mindennapi ritkaságot, melyért biztosan sokat fi­zetnének a gyűjtők. S joggal. Hiszen manapság nálunk csak állást és mun­kát ajánló hirdeté­seket lehet olvasni, állástkeresőt alig. S olyat, hogy egy egész vállalat sze­mélyzete — vagy csak töredéke — hirdeti magát, még nem is hallottam. Persze búikált ben­nem a kisördög, hogy kiollózok egy csomó munkaalkal­mat kínáló hirde­tést, s elküldöm az illetőknek, hadd válogassanak. De aztán letettem er­ről a tervemről. Ugyanis gyanítot­tam, hogy nem is annyira a másutt található állás volt itt a fontos, mint inkább egy kis szarka-piszka vala­kinek, vagy vala­kiknek. Szóval né­mi személyeskedés és bosszú — amúgy vállalati szinten. Ami persze — gon­dolom — elcsitult azóta, mert újabb hirdetést nem lát­tam sehol. Szeren­csére, mert viccből is megárt a sok. Ha már humor kell, sokkal tréfá- sabbnak tartom a Magyar Hirdető — meg ne haragudja­nak a szakmabe­liek érte! — által közzétett hirde­tést, amely meg­bízható férfi pla­kátragasztót keres állandó munkára. S most jön a poén: Jelentkezés csak írásban, rövid ön­életrajz beküldésé­vel . .. Hogy miért csak írásban, s miért kell önéletrajz egy plakátranasztónak? Nem is töröm rajta a fejem. Mert köz­ben majdnem fel­csaptam házasság- közvetítőnek. Ha ugyan tényleg any- nyira sürgős annak a fiatal — 18 éves — lánynak, aki 20 éven felüli (!) ko­moly fiatalember is­meretségét keresi — no persze, ahogy szokás: házasság céljából. Ajánlani akartam neki azt a 37 éves elvált szakmunkást, aki ugyanabban a lap­számban keres hoz­záillő leányt, vagy elvált asszonyt há­zastársnak. De az­tán arra gondol­tam, nem illenének össze. Hogy miért7 Azt hiszem nem csak a korkülönb­ség miatt. Megértem azt az étteremvezetőt is, aki éjszakai mun­kára nődolgozót ke­res, de azért ki­csit pontosabb volt a színház, ők ugyan­is közlik, hogy ta­karítónőt keresnek éjszakai munkára, ami mindjárt más. (Vagy csak a fan­táziánkkal van baj?) Persze azt sem értem, hogy mi a fantázia abban, ha valaki Bozsó-fest- ményeket akar ösz- szevásárolni, s ezt hirdeti a lapban. Bozsó János ugyan­is kijelentette ne­kem, hogy bármi­kor bárkinek — megfelelő áron — szívesen ad el a képeiből. Ö is job­ban jár vele, mint­ha a kintlevő ké­peit gyűjti össze va­lami lelkes „Gyűj­tő”. A tanács figyel­mébe ajánlanám azt a hirdetést, amely így szól: „El­cserélném széche- nyivárosi 2 és fél­szobás kiutalásom, egyszoba összkom­fortra...” (Okt. 20.) Nem értem ugyan­is, ha valakinek nem kell a 2 és fél­szobás kiutalás, ak­kor miért kapott ilyet, miért nem csak egyszobásat? S azt sem tudom biztosan, lehet el­cserélni már a ki­utalást is? Mivel itt valaki nagyobb lakás kiutalását akarja elcserélni egy kisebb laká­sért, ismét működ­ni kezd az ember fantáziája, hátha még egy kis rá­adást is kér majd érte ... S ezért a kisujját sem kel­lett megmozdítania. Persze az ember nem érti, hogy egy nappal előbb meg ezt olvashatta: „El­cserélném szép egy­szobás lakásomat bérházi kétszobás­ra költségmegtérí­téssel. Széchenyi városi kiutalásért.” Tehát itt — micso­da véletlen — már­is megvan a part­ner. Aki nyíltan meg is mondja, hogy ha valaki ad neki egy kétszobás kiutalást, akkor fi­zeti a „költséget”, s még egy egyszo­básat is ad cseré be. De ne üssük bele az orrunkat. Csak azt akartam mon­dani, érdemes ol­vasgatni ezeket az apróhirdetéseket. Sok tanulságos akad közöttük. Különö­sen, ha egybevet­jük a 25 év előtti­ekkel. Akkor nem létezett ilyen csere­bere. Igaz, hogy la­kás sem épült egy szem se. T. P. dolkodva. — A Tomboló folyó menti táborunk száz kilométerre van ide. Lova­ink legjobb esetben ott le­hetnek. De az is lehet, hogy elpusztultak. Nos, mit szól­nak hozzá? ... Erről jut eszembe: hogy állunk az élelemmel, Luka Lukics? A csapatgazda, aki egész idő alatt lehunyt szemmel ült felsóhajtott, s Uszkovra pillantott. A csapat vezető­je elmosolyodott: — Majd csak lesz vala­hogy, ne kámpicsorodj el. Most már úgysem segít­hetsz rajta. Hogy állunk az élelemmel? Élelmük még volt. Kide­rült, hogy egy-egy ember­nek mintegy tíz kiló élel­met, baltát, fegyvert, lő­szert, hálózsákot és egyéb apróságot kell cipelnie, köztük az adóvevőt és a telepeket. A többi holmit itt hagyják p barlangban: az egész geológiai kollek­ciót, köpenyeket, csizmá­kat, nyergeket, málhákat. — Csak azzal vigaszta­lódhatunk — mondta Usz­kov —, hogy pontos leírást viszünk magunkkal az új lelőhelyekről és pontosan megtudjuk mutatni a leen­dő gazdag aranymezőket. Tavasszal eljövünk és mun­kába állunk. Rövid gondolkodás után hozzátette: — Lerövidíthetjük utun­kat húsz, esetleg tán har­minc kilométerrel is. Meg­néztem a térképemet. Ha nem az előző nyomainkon haladunk, hanem átvágunk a hegyeken, egyszerre a Tomboló folyóhoz jutunk ki. Mit szólnak hozzá? Ve­gyék figyelembe, hogy a hegyek mégis csak elég magasak. Csúcspontjuk szá­mításaim szerint eléri a kétezerháromszázötven mé­tert. — Vágjunk neki! Nem számít! — szólalt meg Bo­risz. — Mi a véleményed, Nyi- koláj ? Az idegenvezető elgon­dolkodott. A javaslat ter­mészetesen csábító, de... — Valaha erre ment Terszkij utazó — mondta aztán. — Száz évvel ez­előtt. Térképet csinált. A legmagasabb hegynek az Ersot nevet adta. Más tér­kép nem létezik. A terület egyáltalán nincs felkutat­va. Váratlan akadályokba ütközhetünk. — Érdemes-e lemondani a fehér folt felkutatásának lehetőségéről? — kérdezte Uszkov. — Mégiscsak ér­dekes volna közelebbről megismerkedni a hegyek­kel. Ha már a lábuknál oly sok érdekes dologgal találkoztunk, el tudom kép­zelni, mi lehet ott a he­gyek méhében. — Am legyen!. — Tehát határoztunk Átvágunk a hegyeken. Hol­nap reggel útnak indulunk és a szakadékon át felmá­szunk az Ersotra. Reggelre meleg köd bur­kolta be a hegyeket. Lju­bimov rosszallón kráko- gott. — Erős szelet kapunk — mondta halkan Uszkovnak. A geológus hallgatott. Egy napot sem szabad ve­szíteni. Ügy gondolta, hogy hamarosan átjutnál, a hegy­gerincen, és ha kitör az íté­letidő, elrejtőzhetnek vala­melyik hasadókban, a hegy­gerinc túlsó oldalán. Ha­marosan kis déli szél tá­madt és a hó mintha ol­vadni kezdett volna. Alig lehetett látni, de hát nem is tévedhettek el, mert egy keskeny szakadékban men­tek, amely egyre feljebb és feljebb emelkedett. A sza­kadék iránya megegyezett az iránytű mutatójával. En­nél jobb nem is kellett. Néhány óra múlva a ha- sadék kivezette az embe­reket egy térségre. Most hát a hegy kopár lejtőjén álltak. (Folytatjuk.) Balogh Péter bácsi élvezi az októberi napfényt. 39. Az első végre megsej­tette a bajt. Ijedten felnye­rített és szomorúan körül­nézett: a vezérmén nyom­ban válaszolt rá, nyerítésé­ben ugyancsak aggodalom csengett, de még erőtelje­sen hangzott. A sodrás pe­dig egyre gyorsabban vit­te magával a ménest. Mint­ha csak a Tomboló folyó sietett volna bevégezni alattomos művét. A lovak keringtek, forogtak a víz­zel. Még egyszer, utoljára felnyerítettek, mintha túl akarnák harsogni a közeli, föld alatti vízesés zúgását. Riadt, panaszos, halálféle­lemmel teli hangjuk végig szállt a völgyön, a folyón, az elcsendesült hegyeken. A hatalmas erejű tajté­kos hullámok könnyedén felkapták a lovakat, felvit­ték a hullámtaraj tetejére, hozzácsapták a nedves sziklákhoz, megpörgették és nem valamennyien tagjai a termelőszövetkezetnek. A közösség nagy formáló erő. Megszerették a szövetkeze­tét és vele együtt megszok. táJk a munkát. Miért nevezik ezt sziget­nek? — érdeklődöm — Hi­szen ez egy homokbucka? — Így maradt ránk. — Hol épültek az új há­zak? — Majd azokat is meg­nézzük, de előbb látogassuk meg Balogh Péteréket. Nem kell sokat mennünk. Éppen készül az ebéd. Olyan kicsi a lakhely, hogy be sem férünk. Péter bá­csi is inkább kijön egy ki­csit sütkérezni. A Kossuth Tsz tagja, most betegsza­badságon van. — A télre rendbehozom a tetőt, — mutat a ritka náddal fedett „oromzatra”. Alig ötven lépésnyire tő­lünk egy szétrombolt putri nyomai. Téglatörmelék, textil- és bőrdarabok egy­másra dobálva. Bogdán Fér énené és a kis Mónika. Bogdán Ferencéknél a fia- tek az új otthon építéséhez.' talasszony van otthon. Ép- Meg is kapták, azóta tel­pen a kétéves Mónikát fé- épült tizennégy családi ház. As új házsor, takaros kertekkel. — Ez a múlt, nézzük a jelent. — Már itt is vagyunk — mondja a párttitkár, öröm tükröződik az arcán, ahogy végigtekint az új házsoron. — ötezer forintot kellett befizetniük az építkezés megkezdésekor, a többi költséget az állam hitelez­te, amelyet havi részletek­ben fizetnek majd vissza. Benyitunk az egyik ház­ba, csak úgy találomra. süli. Az asszonyka már öt év óta a MÁV-nál dolgo­zik, mint segédtiszt. Szépen berendezett lakás, mindenütt tisztaság. — Nagyon örülünk az új otthonnak, köszönjük az ál­lam és a tanács segítségét. A családi házak építését együtt kezdeményezték. Balogh József, Bogdán György, Orsós István és a többiek bementek a ta­nácshoz és segítséget kér­— Beilleszkedtek a köz­ség életébe — magyarázza Somogyi elvtárs —, még párttag is van köztük, Ba­logh Imre. Visszafelé ismét áthala­dunk Ilona-szigeten. Még egy-két év és már csak a putrik nyomait találjuk itt, vagy talán azt sem, ha be­ültetik szőlővel. K. S.

Next

/
Oldalképek
Tartalom